Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. március 13.,-szombat MÜVÉSZETÉS IRODALOM 9. Nagy László: Föltámadt piros csizma Petőfi Sándor születésnapjára Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundá* győzők kezében világos vérrel meging a pohár Magyar népdalok 1848-49-ből Most szép lenni katonának, Mert Kossuthnak verbuválnak! Négy esztendő nem a világ, Éljen a magyar szabadság! Éljen a nemzet! Kossuth volt az indítója, Magyarország szószólója. Kossuth Lajos nem lett volna, Katona sem lettem volna. Éljen a nemzet! Köveskálla (Zala) A kardomnak markolatja ezüstből, Most csavartam ki a német kezéből. Ki kék verni a hazából, Áldott kis Magyarországból, Angyalom! Majd kiverik a szép magyar huszárok, Mikor vágják, hajtják a sok kozákot. Utánok a gyalog baka; Nem is jönnek többé vissza, De soha! Magyarbánhegyes (Csanád) Elindult már Kossuth is, Véle a regement is. Megismerni messziről: Darutollas kalapja tetejéről. Kossuth Lajost az anyja keservesen siratja. — Ne sírjon, édesanyám! Kis Magyarországért magam megvívnám. Karos (Zemplén) El kell menni valahára Híres Miskolc városába, Miskolcról meg Görömbölyre, Görömbölyi csatatérre. Ott az ágyuk szépen szólnak, Apró fegyverek ropognak. Jobb kezemben kard megfordul, Az ellenség vérbe borul. Esik eső, fúj a szellő. Hej, Windischgrätz, fogy az erő! Hiába jössz tűzzel-vassal, Mégse bírsz el a magyarral! Karcsa (Zemplén) — Honnan jössz te oly leverten, jó pajtás? Mért sír egyik szemed jobban, mint a más? És arcodon mért látok oly bánatot, Mintha elmúlt volna már a világod? — Sírok, pajtás, sírni fogok örökre, Még élni hágy a Jóisten kegyelme. Világosról hozom a nagy bánatot, Mert hazánknak ott egy mély sír ásatott. Mi, kik híven harcoltunk a hazáért: Készek voltunk halni a szabadságért, Fegyverünket leraktuk a muszkának, Engedve Görgey gaz parancsának. A nap éppen akkor már alkonyodott És az egész világ vérönkben úszott. Mintha sirt volna az Isten maga is, Hogy nem lesz már a földön egy magyar is. Világos vár, de szomorú a neved! Honfivértől nem ázik fel a földed, Mégis ott verték a békót lábunkra, Ott raktuk le fegyverünket halomra. Sír a baka, a huszár meg kesereg, Mert a lován üresen áll a nyereg. Jó lova hordta ötét a csatába, Odahagyja a muszkának prédára. A magyarnak nincsen többé hazája, Elbújdoshat ő már a nagy világba. A temetés roppant sok és nagyszerű, Százezernél is több most a kesergő! Lehanyatlott a magyarnak víg napja. Sírva ment el Görgeynek tábora. Hogy nem szolgálhatunk mi a hazának, Azért ül a mi arcunkon a bánat. És te, jóságos Isten, ezt elnézted! E szép hazát eltemetni engeded Egy oly sírba, honnan nincs föltámadás? Te is, pajtás, magadnak egy olyat áss! Sírhat eztán már Görgey tábora, ' Mert elhagyta az egeknek nagy ura. De lesz Görgey helyett egy más vezér, Aki Görgeynél százszor többet ér. Magyarpécska (Arad) tiszteletét tenni. A bán éppen jókedvében volt. Megtetszettek a zsíros szájú magyar emberek neki. Sokat beszélgetett velők, egészen megszerette őket. — Csakugyan egyedül azért jöttek önök — kérdé —, hogy velem találkozzanak? — Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze excel- lenciád hadserege számára, azt kívántuk átajánlani. Az altábornagy még kellemesebben lón meglepetve a megelőző kedveskedés által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már akkor kászálódni kezdtek, kalapjaikat vették. — Hova sietnek olyan nagyon? A deputáció úgy tett, mintha átallaná megmondani, végre, nagy unszolásra, a polgármester így szólt. — Már csak nem akartuk megmondani, de ha excel- lenciád parancsolja, hát legyen: ide kellene mennünk a szomszéd városba; ez s ez — tábornok úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, amit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá — akárha becsukat is bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért kuporgottak, hogy ideadjuk. Az altábornagy nem bocsátotta őket: „csak menjenek haza, semmitől se féljenek .— mondta —, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal”. Csakugyan fel is küldé a tábornokot Budára, s azóta mindég őszinte pártfogója volt a barátságos magyar városnak. Ezen \jelenet ugyan köl- tőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész várossal kaszára kapva magát leaprította és a várost felgyújtotta volna, s voltak nevezetes emberek, kik appre- hendálták tőle: hogy ezt nem tévé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebb- nek találom ... A hadfogadó térparancsnoknál egy szép fiatalember jelenti magát, be akar állani köztüzérnek. A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az asz- szentálónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott. A toborzóparancsnok befogadta a fiatalembert, mire az, arcán rendkívüli vidámsággal, hirtelen távozni akart. A parancsnoknak csak ekkor tűnt fel, hogy a fiatal önkénytes egyik kezét szüntelen zsebében tartja. — Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebbe dugott kézzel jelenni meg? A fiatalember eltitkolha- tatlan zavarba jött e szavakra. — Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget. Az önkénytes egyik kezét a zsinórra tette. — A másikat is! A fiatal csak nem akarta a másik kezét eléhúzni, végre a jelenvolt káplár vonta azt ki zsebéből. Azon a karján már nem volt keze. Még Mórnál elvágták azt a viadalban, s elfogván Pozsonyba vitték, ott alighogy kigyógyult, rögtön megszökött, s újra felkereste a magyar tábort. Azt hitte: hogy mint tüzér, fél kézzel is tehet még szolgálatokat ... A magyar hadseregben több nő szolgált férfiruhában. Majd mindenik hadtest katonái emlékeznek egyre, s tudnak róla csodás anekdotákat. ... Losonc mellett egy tehetős arisztokratának volt két szép leánya, egy éjjel mindkettő elment hazulról. Az apa sokáig nem tudott rólok semmit, hónapok múlva hallotta meg ismerősöktől: hogy mindkét leánya vitézül küzd a magyar hadseregben. Sohasem tértek vissza az apai házhoz. ... Szegeden lehete látni a Bocskai-huszárok között egy szép, fiatal barna lányt, hajdú lyány volt, már akkor őrmester rangot viselt, a szőregi csatában elesett, egy golyó szívén ment keresztül, ott maradt a sáncon fekve. Maga az osztrák tábornok is megállt holttesténél, amikor arra ment. A magyar literatúra egyik legnevezetesebb egyénisége, a drámaköltő Czakó szerencsétlen vége eléggé ismeretes. Tán szándékosan, vagy tán véletlenül egy délután legjobb barátai körében főbe lőtte magát. Az országosan megsiratott- nak szegény édesanyja maradt, ki mindennapi szűk keresete megtakargatott filléreiből hosszú év alatt egy kis összeget szerezgetett, melyet egyetlen fiának elhagyott, elfeledett sírhalma fölé emelendő márványemlékre szánt. De eljöttek Magyarország siralmas napjai. A kétségbeesett hon segélyért kiáltott fiaihoz, leányaihoz ... A szegény asszony — ha még egyetlen fia élt volna, azt adta volna áldozatul, de már az meghalt, el is volt temetve, el is volt feledve. — Hadd maradjon sírja jeltelenül — mondá az asszony, s odaadta egyetlen fia síremlékét, könnyek között takargatott pénzét. A sírhalnyjt simára ta- podták az idők, és a szegény asszony áldozata is híjába esett... Évek múlva, századok múlva lesz mit beszélni az unokáknak apáik tetteiről, s akárminő sorsra lesz hivatva a jövő nemzedék, tán meglehet: hogy megátkozandja apáit, de szégyenein! nem fogja őket. Nem a vezetők voltak a nagyok; a nép volt óriás, mely őket fölemelte. Ha tudtak volna oly készek lenni az áldozatra a legelsők, mint a legutolsók, nem folyt volna ki annyi drága vér — és nem folyt volna ki hiába! s föltámadt piros csizma a síkon % szívünk dombjának duvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó-alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szivünk havát! 1848. március 15. Körösényi Tamás: Táncsics Varga Imre: Hősi emlékmű Földi Péter: Előre Magyarok! Kő Pál: Kossuth
