Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1982, március 13,, szombat Újra az űrkutatás felé fordította a figyelmet, a tény, hogy a Vénusz—13 és 14 szovjet űrszondák leszálltak az „esthajnalcsillag” felszínén, és megkezdték szenzációs képeik, adataik továbbítását. Mai összeállításunk is e témakörből gyűjtötte információit, amelyekben — bár a részletes értékelés még ezután következik az adatokról — bizonyára sok érdekességet talál az olvasó. Összeállította: Hekeli Sándor. Nyílhat-e orchidea az űrben? A föld felszínén az anyagok vég nélküli mechanikai és kémiai körforgása megy végbe. Miért ne mehetne végbe ez a körforgás az űrhajó zárt kis világában? A növények a földön leveleikkel felszívják, elnyelik a szennyező anyagokat, és táplálékot adnak cserébe. Az űrbe magunkkal vitt növények miért ne lehetnének képesek szakadatlanul nekünk dolgozni? A gondolat Konsztantyin Ciolkovszkij- tól származik, aki hozzátette: „A gravitációt sem a növények, sem az emberek nem érzékelik; ez mindkettőjük számára igen előnyös lehet. A növényeknek nem lesz szükségük vastag törzsre és ágakra, amelyek a termés súlyától gyakran letörnek ...” De vajon a növények nél- külözhetik-e a földi nehézkedési erőt? Hogyan nőnek a súlytalanság állapotában? A súlytalan uborka Ezek nem szónoki kérdések. Az űrrepülés gyakorta vetette fel őket. Az első kísérletek — úgy tűnik — a tudós jóslatát igazolták. A „súlyuktól” megszabadult növények olykor valóban gyorsabban fejlődnek. De csak kezdetben. Istenigazában fejlődni, gyümölcsöt hozni, magot érlelni a világűrben sehogyan sem akartak. Sokáig rosszul érezte magát a Szaljut 6. fedélzetén az arabidopsis nevű növényke is, amely előzőleg gyors fejlődésével, kis méretével és igénytelenségével vonta magára az űrbiológusok figyelmét. De a türelem „ara- bidopsist” termett. A legutóbbi hosszú űrexpedíció folyamán az arabidopsis kinyílt. Méghozzá Leonyid Popov születésnapján, mintha gratulálni akart volna, a növény kipattantotta parányi bimbóit. Öt vissza is hozták a földre. De itt a tudósokra csalódás várt. Minden virága meddő volt. Mégis az első növény volt, amely kinyílt a világűrben. Az orbitális űrkomplexum legénysége megpróbálta a sikert tovább fejleszteni. Bekapcsolták a „Szvetoblok- kot”, azt a műszert, amelyben már a földön hajtatott arabidopsispalánták voltak. A következő napon a növény levele megsárgult. De ennek oka nem a súlytalanság, hanem inkább az lehetett, hogy a palánták bizonyos ideig sötétben voltak. És végül a siker nem maradt el. A léggyökér bizonyít Kiderült, hogy a növények képesek hosszú ideig súlytalanságban élni. Ezt végül az orchideák bizonyították be. Az orchidea a trópusokon is fittyet hány a gravitációnak. Gyökerei gyakorlatilag minden irányban nőhetnek. Ezért választották ki őket az űrkísérlethez. A virágok néhány nap múlva ugyan elfonnyadtak, de a növények körülbelül fél évig éltek az űrállomáson. Léggyökereket eresztettek, szépen növekedtek, majd visz- szajöttek a földre, és most egy laboratóriumban fejlődnek tovább. Lesz-e az űrhajból kozmikus „melegház”? Ez attól függ, hogy a -vetést megtanuljuk-e. Leonyid Kizirp, Oleg Makarov és Gennagyij Szterekalov borsó- és búzaszemeket, lenmagokat vittek magukkal. Különféle speciálisan előkészített talajba helyezték a magokat. Irányított és szórt fénnyel világították meg, és a villamosság hatásának tették ki őket. Ily módon próbálták meg kártalanítani a jövendő növényeket az elvesztett gravitációért. Az eredmény? Még várat magára. De a remény él, most a tét óriási. Az élet „űrexportja” megéri. A technika története képekben Szovjet űrszonda panorámaképe. Jól látható, hogy a felszín kopár, hatalmas sziklatömbök borítják Kevésbé ismert Gottfried Leibniz (1646—1716) német matematikus, filozófus és természettudósnak, a differenciál- és integrálszámítás megalapítójának, a korában haladó objektív idealista filozófiai rendszer kidolgozójának az egyik, technikatörténeti szempontjából rendkívül érdekes találmánya. Gyakorlati felfedezése a számolás leegyszerűsítésére és gyorsabbá tételére vonatkozott: 310 évvel ezelőtt 1672-ben szerkesztette meg a fogaskerekek és fogasrudak geometriailag meghatározott, legjobban gördülő formái kialakításával a számológépét. A feltalálót ezért választották meg a londoni Tudományos Akadémia tagjává. Mozaikkép a Venus felhőzetéről. A felvétel ibolyántúli fényben készült, 5800 kilométeres távolságban a bolygótól A Venyera—13. útjáról Hogyan sikerült a leszállás? A Venyera—13. egyik első felvétele. Balról a leszállóegység talapmintavevő berendezése, középen a leszállást segítő rugalmas gyűrű A szovjet sajtó néhány érdekes technikai részletet közölt az újabb Venus űrszondákról. A korábbi szovjet szondák védőburok nélkül hatoltak át a bolygó atmoszféráján. Mivel most a szondákon a fú főberendezések számára különleges nyílásokat kellett hagyni, külön kellett gondoskodni a hővédelemről, ezért gömb alakú védőszerkezetben helyezték el a szondát. A gömb két fele azután megadott magasságban robbanópatronok segítségével vált le, s ettől kezdve a szonda aerodinamikai fékezéssel szállt le. ' A földi kísérletek azonban bebizonyították, hogy a taiajt- éréshez szükséges, kör alakú amortizátorgyűrű megváltoztathatja a leszállásnál az aerodinamikai jellemzőket, s így megtörténhet, hogy a szonda oldalára dőlve ér talajt. A tervezők érdekes megoldást találtak: az amor- tizátorgyűrűre fűrészfogakat szeréltek — ezek jól láthatóak a Venusról érkezett fényképfelvételeken, s a fogazás következtében fellépő áramlási jelenségek mintegy stabilizálták a szonda helyzetét a leszállás közben. Maga az ütéscsillapító szerkezet is igen érdekes megoldású. A szonda aljára szerelt gyűrű arra hivatott, hogy biztosítsa a zökkenésmentes leszállást, talajtérést. Az elgondolás az volt, hogy leszállás közben az üreges gyűrű megtelik a Venus „levegőjével” — a külső légnyomásnak megfelelő közeggel. A földi próbákon azonban kiderült, hogy a falvastagságot nagyra méretezték, a belső és a külső nyomás azonossága pedig azzal a következménnyel járt, hogy a szonda gumilabdáiként ugrált, oldalára dőlt, ezért a fékező gyűrű falvastagságát kisebbre méretezték, nyílásokat vágtak bele, így az a leszálláskor lassan kiengedte a benne lévő közeget, a szonda nem ugrált. Az elgondolás kitűnően bevált, mindkét szonda ütődésmen- tesen szállt le a talajra, és a műszerek teljes épségben viselték el a talajt érést. A fényképező berendezéseket egyébként különleges hővédelemmel szerelték fel, hogy minél hosszabb ideig óvják azokat a felmelegedéstől. A berendezések hosz- szabb ideig működtek, mint azt előzőleg a földi próbák után a tudósak vélték, így sikerült többszöri felvételt is készíteni. A Vénáson sincs számunkra hely? Két évtizede annak, hogy Egerben előadást tartottam egy klubban a Naprendszer bolygóiról. A szép számú hallgatóságnak ckak egy része figyelt rám, a téma láthatóan nem nagyon érdekelte a többséget. Szívesebben ultiztak. Hogyan fordíthatnám a figyelmet a mondanivalómra? Hirtelen ötlettel egy akkori jóslatot idéztem fel: az emberiség 6záma az ezredfordulóra eléri a hat- milliárdot. El tudja-e tartani a Föld ezt a nagy tömeget? Hiszen, tudvalévő, az élelmiszer-termelés nem növekszik ilyen ütemben. Jó lenne felkutatni mondjuk a Venuson uralkodó viszonyokat, hátha oda is áttelepülhetnénk. Mindenki figyelni kezdett az előadásra. Fordulat a kutatásban Mi történt azóta? Több sikeres és kevésbé sikeres próbálkozás után a Venus- kutatásban 1978-ban következett be fordulat. Az USA és a Szovjetunió versengése hozta az eredményt: decemberben a Pioneer—1. és a Pioneer—2. került a bolygó közelébe. Nem sokkal azután a szovjet Venyera—11. és 12. érte el a Venus felszínét még ugyanabban a hónapban. Ezek az űrszondák a legtöbb információt a bolygó légköréről hozták. Az automata műszerek bejutottak a Venus légkörébe, sőt némelyik a felszínre is becsapódott. A számítógéppel ellenőrzött észlelésék szerint a légkör 96,6 százaléka széndioxidból áll, 3,2 százaléka nitrogén, nyomokban vízgőz, oxigén és nemesgázok is előfordulnak. Ezen az összetételen az újabb mérések sem mutatnak változást. Felhők, rétegek A bolygót körülvevő légkör felhős, réteges eloszlású. Hármas, úgynevezett gömbhéjas szerkezetet mutat. A felső réteg körülbelül 70 kilométer magasságban helyezkedik el, sárgás színét a szén-di- oxidban elvegyült kénsav- cseppek okozzák. A középső mintegy hat kilométer vastag réteg elemi kémszemcséket is tartalmaz. Az alatta lévő két kilométer vastag héj szinte teljesen átlátszatlan. Több benne a kénsav. Ezután lefelé haladva 30—40 kilométer magasságban a légkör kitisztul. A légnyomás a Venus felszínén egyöntetűen 90 atmoszféra körülinek mérték. A hőmérséklet a felszín közelébe ereszkedve gyorsan növekszik: 40 kilométernyi magasságban, még 200 Cel- sius-fdk, 10 kilométerrel lejjebb már 300, a felszínközeiben pedig az 500 fokot is megközelíti. Valóban égi pokol. Milyenek a fényviszonyok? A napfény háromnegyed része visszaverődik a sűrű felhőzetről. Csak kisebb rész: a hősugarak érik el a felszínt. Onnan ugyan visszaverődnek, de távozásukat a hőszigetelő felhőzet megakadályozza és ezért ilyen forró a légkör hőmérséklete. A Venus felszínén csupán akkora lehet a világosság, mint Földünkön, ha teljesen beborul az ég. A nyomokban észlelhető vízkészlet olyan kevés, hogy ha az a felszínre hullana, az ottani „óceán” vize térdig sem érne. Az 1978-ban felbocsátott Pioneer radarberendezések letapogatták a felszínt. Ezek szerint annak több mint 60 százaléka síkság-sivaibag, sziklás, felszabdalt. Egynegyede hegyvidék vagy magas terület. A legmagasabb kiemelkedések a becslés^ szerint 12 ezer méter imagasak voltak. Mivel ott nincs úgynevezett tengerszint, ezt abszolút magasságnak kell tekinteni. Szenzációs felvételek Ezek után napjainkban a tudományos világ nagy várakozással tekint a szovjet űrszondák kutatási eredményeire. A szenzáció erejével hatott a hír, hogy március 1-én és 5-én leszállt a Venus felszínére a Venyera— 13. és 14. A 13. szonda a felszínen 457,6 Celsius-fok hőmérsékletet és 89 atmoszféra nyomást észlelt. A 14. műszerei már nagyobb értékekről adtak hírt, a légköri nyomást 94 atmoszférára értékelték. A kutatás sok meglepő eredményt ígér, hiszen az automatikus fúróberendezések talajmintákat vettek, s azokat tufaszerűeknek, illetve lávafolyásnak minősítették. A 14. szonda műszere mélyebb rétegben régi kőzetekre bukkant. Színes felvételeket is készítettek az űrszondák műszerei, ezek bemutatását még nagyobb várakozás előzi meg, s minden bizonnyal szenzációsnak minősíthető adatok válnak közismertté. Mit mondhatnánk ma a Földön kívüli élet lehetőségei iránt érdeklődő hallgatóságunknak? Ügy tűnik a Naprendszerben nincs más hely számunkra, ahol úgy élhetnénk, mint itt a jó öreg Földön .,. dr. Zétényi Endre A repülő olló a változtatható számyállású A kis sugárhajtóműves repülőgép csupán a gazdagok hétvégi játékszerének tűnt a kaliforniai kifutópályán. Azonban miután felgyorsult, a gépen bizarr változás történt: a szárnyak lassan elfordultak. A jobb oldali szárny a menetirány felé eiőrelendüllt, a hal oldali pedig hátra. Ez a repülő „olló” egy hóbortos feltaláló életveszélyes viccének is tűnhetne. Válójában ez a 35 méter hosszú repülőgép azon mérnökök kísérleti gépe, akik az űrsiklót is építtették. Olyan modellt készítettek^ amely a szuperszonikus repülés két nagyakadáiyát igyeksizik elhárítani: a nagy üzemanyagfogyasztást és a nagy zajszintet. Nagy sebességnél a repülőgép akkor üzemel gazda- ságosan, ha szárnyai a törzszsel hegyesszöget zárnak be. Gond csak akkor adódik, ha a gép lassabban, a hangsebesség alatt repül, mert a hóltnanyilazott szárnyak csökkentik a felhajtóerőt, növelik a fogyasztást. A tervezők ezen úgy igyekeztek segíteni, hogy megalkották a változtatható számyállású repülőgépet, mely nagy sebességnél hátrahajtja szárnyait, lassúbb tempónál pedig elő- redönti azokat. Fokozott a szerkezet igénybevétele, nő a súly és ezzel együtt a fogyasztás is nagyobb lesz. Robert T. Jones a NASA kutatási központjának mérnöke, aki részt vett repülőgép kifejlesztésében is, talált megoldást: az elfordítható, ferde szárnyat. A ferde szárny szerinte leegyszerűsíti ezt a szerkezeti problémát. Azzal, hogy egyik vé- ga előremutat, látványnak különös, dé mint kiderült, az aerodinamika szempontjából nics jelentősége. Nagy sebességnél csak az számít, hogy a légáram milyen szögben metszi a szárnyat. Egy szuperszonikus óriás szállítógép tervezése és a szélcsatornában végzett kísérletek igazolták a ferde szárnyról vallott elképzeléseket. Hangsebesség feletti repülésnél a változtatható számyállású gépek szárnyai már észrevehető nyomást gyakorolnak egymásra úgy, mint amikor két, egymás mellett száguldó motorcsónak taszítja egymást, egymás törzsére csapva a hullámokat. Viszont ez a hatás azonnal megszűnik, amikor az egyik motorcsónak kissé lemarad a másik mögött... Kétségtelen, ez a repülő olló egy bizonytalan jövő felé mutat A mérések azonban azt mutatják, hogy 150 személyt feleannyi üzemanyaggal szállíthat el, mint például a 100 személyes Concorde, maximéllis sebessége pedig a hangsebesség másfélszerese. (A Time-ból fordította: Papp Péter)
