Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 19S2. március 13., szombat TÁNCSICS MIHÁLY: Kiszabadíttatüsom a börtönből, március 15-én, 1848-ban A csendes Budavár élénkebbé, valamivel zajosabbá kezdett lenni, mint előbb volt; több ember és sebesebben járva, hangosabban beszélve taposta a Bécsikapu utcát, hol a börtön van. Ele- intén csak a börtön udvarán, főképp éjnek idején vettem észre valami szokatlan neszt, mozgást. Ugyanis régi dolog az, hogy midőn valahol, bármelyik európai országban forradalom tör ki, a koronás fők reszketnek, s annálfogva az őket támogató zsoldos hadsereg mozgásba hozatik, talpra állíttatik. így történt ekkor itt is. Később, azaz pár nap múlva, március 14-én már az utcán, ablakom előtt is észrevehető volt a mozgalom, főképp másnap, március 15-e reggelén; kiváltképpen a közel szomszédságban levő gymnasiumbeli ifjúság élénksége, zsibaja jelentené nekem, hogy valami szokatlan nagy dolog van készülőben. A porkoláb egy szót sem szólt ugyan, mikor reggelimet behozta, pedig igen szerettem volna kérdést intézni hozzá a múlt éj folytán a börtön udvaráról behatolt zúgás oka felől, mert majd egész éjen át ébren lévén, azt lehetetlen volt nem hallanom, de mégis jobbnak gondolám hallgatni, azt hívén, az ő felelete helyett majd kiolvashatok valamit a „Pesti Hírlap” hasábjainak sorai közt, ugyanis erősen hittem, hogy azt ma is kezemhez szolgáltatják a már előbb adott engedély értelmében. Csalódtam; nem hozták el, — vagy nem adták be hozzám. Azon szokott órákon kívül, mikor a porkolábnak reggelivel, majd ebéddel be kellett hozzám jönnie, majd egész nap az ablak vasán csüngtem, keserves, de másrészt mégis isteni mulatságot lelve ebben. Oly dolgot láttam, milyet azelőtt soha. Az eső szünet nélkül esett, de azzal senki semmit sem gondolt. A sürgés-forgás óráról órára nagyobb lett: főképp pedig a börtönkaszárnya udvarán, honnét a fegyvercsörgés behallatszott; egyik csapat kivonult, a másik bevonult, s ez így tartott egész nap. A szegény katonagépek mozogtak előre-hát- ra, természetesen nem tudták, mi fog történni. Én, mint említém, az ablakon csüngtem, minden, amit láthattam, nagymértékben magára vonta figyelmemet. Ha két, három ember egymással találkozott, megállt s titkolódzva suttogott, és sebesen ment tova; csak a kézjárásukból lehetett következtetnem, hogy fontos dolog fölött váltottak szót egymással. A börtönőr ebéd után többször betekintett hozzám, mi azelőtt nem történt; azt várta-e, hogy valamit kérdezzek tőle, vagy más célból jött, nem tudom, de kérdezni nem kérdeztem tőle semmit; azonban nagy zavarát nem bírta elpalástolni. Egész magaviseletével elárulta akarata ellen, tudtán kívül is, hogy odakint rendkívüli dolog van készülőben. Délután, jelesen már estennem, a tanórák múltával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott, futott előre hátra, s valamely kaptárból kiköltözött méhraj képét tüntette fel; a tompa morajból azonban egy értelmes szót sem vehettem ki. Kevéssel 4 óra után, éppen börtönöm ablaka alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszó- val mondták: „Átjönnek Budára!” Kevés ember van, kinek füléhez valaha ily üdvözítő hangok jutottak volna el, mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött. Néhány perc múlva láttam a térparancsnokot lefelé ablakom alatt elhaladni, s újra kevés perc múlva visz- szatérni. Halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy a teméntelen népsokaság Pestről már a várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgető sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő — mondá — csak alárendelt személy lévén, a felelősség parancsa szerint járt el és teljesítette kötelességét. Megvigasztaltam, hogy nincs oka bántalmazástól tartania. Alig lépett ő ki fogságomból, már hallatszott az forrongó sokaság moraja. Istenem, mily fennen dobogott szívem édes nemzetünk történelmének e nagyszerű órájában. A népsokaság már börtönöm elé érkezett, s megállapodott. Börtönöm ajtaja föltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: „Nincs többé censura!” Én a nagy meglepetésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólani. Nem volt még e. földön oly szónok, ki akkora jelentésű kevés szót intézett volna hallgatóihoz, mint amilyenek voltak azok, mikkel engem feleségem üdvözölt. Kiszabadításomat főképp az ifjúság kezdeményezte, hozzá kiválóan a munkás nép csatlakozott; az ifjúság önzetlenül, a honszeretet tiszta lángjától hevítve; a munkás nép inkább hálából, mert minden iratomban különösen az ő érdekeit védettem, jogaiért küzdöttem. A munkás nép természetes ösztönénél, igazságérzeténél fogva mindig megismerte és megismeri, ki az ő igaz barátja, s az iránt háláját minden körülmények közt le szokta róni. Én összeszedve irományaimat, s azokat zsebkendőmbe kötve, magamhoz vettem; azután feleségemmel, s Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták, s a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beesteledett, s Budavár házainak ablakait amerre elvonultunk, kivilágították; a szabadító sokaság tömegéhez percről percre mindig több-több nép csatlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is részt vettek. így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre a Nemzeti Színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család (Nádori) páholyában foglaljak helyet. De a kívánság teljesítését azon nyilatkozattal mellőztem, hogy nem mehetek a színházba, mert a városházhoz kell mennem, hogy az ott ülésező új kormány bizottmányának magamat bemutathassam, miszerint meggyőződhessék arról, hogy kiszabadítottak. Oda is az emberek húzták kocsimat. Megjelenvén az ideiglenes új kormány előtt, annak jelenvolt tagjait „Kendtek” címen szólítám. Ök elszörnyülködtek, néma csönd állott be, mert önkéntelenül mindenkit azon gondolat fogott el, hogy én vagy már előbb a börtönben, vagy a kiszabadítás órájában megőrültem. Azt természetesen senki sem tudta, hogy már a börtönben megérlelődött azon eszmém, hogy ha boldogulni akarunk, minden más címet a kenden kívül el kell törölnünk. (Részlet az Életpályám című önéletrajzi munkából). SARKADI IMRE: Száz éve Segesvárnál Egy diáktüzér naplójából Egy vóilsebbel, amitől megbénult a jobb karom, túléltem a segesvári csatát. Sokáig feküdtem seblázban. Éppúgy nem emlékeztem mi történt, mint az első sebesülésem után sem emlékeztem. Nem is vettem észre, hogy közben vége lett a szabadságharcnak, vége lett a szabadságnak. Vagy talán már a csatatéren is észrevettem, amikor Petőfit halni láttam? Nem tudni, nem emlékszik már pontosan ilyenre az ember. De úgy ébredtem fel, mikor eszméletre tértem, mikor lábadozni kezdtem, mint a nagybeteg, aki benn maradt az égő házban. Csak az égésre emlékszik, a lehulló égő gerendák robajára s arra, hogy veszélyben forog minden, ami eddig körülötte az életet jelentette. Nem diadalmas sebesülés volt ez. Hol voltak ekkor már a diadalok? Mire járni tudtam, mire hazajutottam, mire ép embernek érezhettem magam megint béna fél karom ellenére — akkorra nemcsak Segesváron voltunk már rég túl, túl voltunk már Világoson is. Közel Aradhoz. Mit láthat egy szemtanú ezekből az időkből? Tulajdonképpen sokat is, keveset is. Nem lehet azt mondani, hogy a nagy időknek csak a külsőségeit láttam volna. Másrészt az is igaz, hogy a szemtanúk csak arra valók, hogy a nagy időik uszályaiba kapaszkodva mondják el érdekessé váló mondanivalóikat. Mit ér ez olyan hallgatónak, aki nem ismerte azt, amit a szemtanú ismert? Attól kezdve, hogy a vásárhelyi piacon vártam sán- tikálva Bem hadseregét, addig, míg leszúrtak az országúton — a magam szürkén látó szemeivel is nagy eseményeknek voltam tanúja. Itt sűrűsödött össze, ami hősi volt, ami nagy volt a szabadságharcban. Láttam az urakat számítgatni, a jobb eshetőségre spekulálni, láttam a parasztokat, amint felcsillant szemükben a remény: mi is lesz hát azzal a szabadsággal! Láttam mesterlegényeket katonának jelentkezni, népfelkelőket, amint Petőfit éljenzik — s aztán láttam meghalni is Petőfit. Azt hiszem, és egyedül. Ekkor tudtam meg, hogy meghalt vele a mi ügyünk is. Egyelőre. Egyelőre, mert és mást tanultam meg ezekből az időkből, mint az emberek, akik ma körülöttem vannak. Azok, úgy látom, azt tanulták — diákok a kollégiumban, tanáraink, apáink, barátaink — hogy aki fegyvert fog, fegyver által kell annak vesznie. Számomra a tanulság csak az alkalomra várás. Ezt a tanulságot látja az ember nemcsak a múltból, a jelenből is. Ezt a tanulságot veszem észre székely vagy román parasztok szemeiből, amint mélyre húzott kalapjuk alól felpillantanak lesni: messze van-e még a mi időnk. Mi történt azóta? Számomra az alatt a három nap alatt több történt, mint ami valaha történhet; az idő úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy nagy hősiesség, mint a történelem egy lépése, s az időből, a történelemből hónapok múlva, évek múlva egy maradt meg világító lángoszlopként: Petőfi. Nehéz ezt elmondani. A vers könnyebben beszél. „Üjabb időkben isten ilyen iángoszlopoknak rendelé — A költőket, hogy ők vezessék a népet Kanaán félé.” Engem ő vezetett ei odáig, hogy megint csak azt érez- zem, amit akkor: a Kánaántól nem a lehetetlenség, hanem a lehető akadályok választanak el. A mag nekünk kél, a nyár nekünk érlel, fenjük a kaszát az- aratáshoz. A történelem lép egyet, fogódzkodjunk bele, hogy vele lendüljünk előre. Petőfit csak leszúrni volt könnyű — az ember meghal, ha döfés éri —, de a harcba hívó riadót nem né- míthatja el a halál. Jókai Mór: Emléksorok Napló 1848—49-ből (részlet) M íg a felsőbb körökben, a kormánynál, a hadvezérek közt az önzés, visz- szavonás, nagyravágyás és pártfelekezetesség ily jeleneteket idéztek elő, ezeknek ellentétéül két képet állítok elé, két képet, hol a szenvedélyek rosszul eső világa kimarad. Az egyik a köznép, a köz- katonaság, az áldozataiban mindég első, jutalomosztásnál mindig legutolsó osztály, melynek önzéstelen becsületességéről, honszeretetéről, józan eszéről, hősi tetteiről egy emberéleten keresztül lehetne adatokat gyűjteni, s még akkor sem bírná az ember egy tizedrészét azoknak, amik megtörténtek és elfelejtetének. A hadvezérek számára akad hisztorikus, a köznépről, a közkatonáról ki győzne beszélni? Legyen e néhány feljegyzett adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből néhány megmentett deszkaszál. Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért: mivel még ezek sehol sincsenek megírva ... Zala megye jó távol esik Debrecentől, közte fekszik a Duna és Tisza és a Duna— Tisza között a császári hadsereg. Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek Debrecenbe, megtudandók: hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a kiadott pröklamációkat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól igénytelen zsíros szűreikbe, s úgy tértek visz- sza ötven mérföldnyi távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról. A falvak népei összehord- ták számokra a nehány forintnyi útiköltséget, s a közrendi szegényember gyalog felvándorolt Debrecenbe néhány forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még csak a nevét sem írták ki az újságba, s a szegényember mégis oly híven elvégzé a rábízottakat, oly ügyesen, oly óvatosan. A Pest körüli falvakból hetivásárokra bejárt a környék földmíves népe. Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd, zsíros gubába takarva, vagy egy előkelő úrihölgy, hátán puttonnyal, feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult el keresni a magyar táborban! Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közeliié, s félrehívá, megszólító. — Kend jószívű embernek látszik, földi... — Mért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok. — Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi? — Csak tótul nem, nagy jó uram. — Tudja meg: hogy én üldözött ember vagyok, akit a városban mindenütt keresnek. — Hát ne maradjon itten. — Kipinne-e kend enge- met magával? — Hogyne vinném... — De ha elfognak bennünket... (mind a kettőnket felakasztják). — Már, uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik. S azzal beletakargatta a szökevényt egy gyékénybe, odatette maga alá, ráült, és hajtatott vele kifelé á városból. A lineánál megállítják a határőrök, s elkezdik szekerét összevissza kutatni. — Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy — úgy néz ki, mintha ember volna benne. — Hát persze — szól lélekjelenléttel a pór —, Kossuth van benne maga. Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az pedig lovai közé vagdalt, és elhajtott danolva, fütyülve, mint aki most jön legjobb kedvvel a kocsmábul... Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy peremptorius parancsban ráizent: hogy számára legrövidebb idő alatt hatvanezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartsanak. A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem bírt a kitűzött időre ötezer részletnél többet kiteremteni, s egész deferencióvai tu- dósítá a tábornokot: hogy a tervezett és effektuólt számok között rettenetes nagy a különbség. A tábornok azt izente vissza: hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszteti, s a várost megsarcolja. A népség, merértve e vigasztalást, azt mondta rá: hogy miután a hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani, s e szerint a várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát mármost a meglevő ötezer részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy. Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudva: hogy a szomszéd városban a horvátországi bán állonpásoz, egy deputációval átment hozzá, s igen nyájas üdvözlettel kívánta nála
