Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
Bevallom, nem hónapokkal, de már nem is évekkel mérhető, hogy azt a pályát taposom, ahol az ember írott szavainak felelősségét a nyilvánosság előtt, a saját nevével kénytelen ellenjegyezni. Amennyire jóleső érzés az — mert mit tagadnám, gyakrabban jó mint kellemetlen —, ha az ember neve egy elfogadható cikk, riport alján ott hirdeti, hogy ... tud az írni, aki írta, olyannyira feszélyező, ha nemcsak a névre, de az írójára is ráismernek. Amikor a közvélemény vagy az érintettek legszívesebben a pokolba küldenék a cikket is, az újságírót is. De hát, aki szédülős, az ne álljon ki a párkány szélére. Az eltelt évek, évtizedek alatt megszokhattam már a dicséretet — haj, de keveset —, a fenyegetőzést — azért sokkal kevesebbet mint gondolnák, ám néha veszélyesebben, mint hinnék — és megszoktam, mint repülő a nehézkedést a szűk kanyarban, a leírtakért való felelősségérzet súlyát. Amely még akkor is nyomja az embert, ha igaza van, amikor az emberi, a társadalmi gondok miatt voltaképpen azt szeretné jobban, ha nem is lenne igaza. Hát még akkor, ha kiderül: tévedett. Ilyenkor legfeljebb sziporkázni lehet az egyébkénti igazsággal: adják meg a tévedéshez való jogomat. De hát hányszor és mikor lehet élni úgy a joggal, hogy az ne visszaélés legyen és általa? Mindezt azért kellett elő- rebocsátanom, hogy .megértse az olvasó, miért fogadom fenntartással — fogadja általában is az újságíró — az efféle szövegeket: — ... ezt írja meg! Színész kelletik ahhoz, hogy ezt a három szót hányféleképpen is lehet mondani. Lehet természetesen, s szerencsére ez azért a gyakoribb, így: — ... ezt írja meg! — s a hang nem könyörgő ugyan, de kérő, őszinte és témát adó. Kiérezhető belőle nemcsak a három szóból felszó- , lító mondatocskát formáló jó szándéka és az ügy iránti elkötelezettsége, de bizalma is az újságíró iránt. Aki felelős ember. A társadalom embere. Szakmája a toliforgatás, a közvélemény nevében és érdekében — ez bizony néha az érdek ellen is hatni látszik — cselekedni, azazhogy írni kész ember. — ... ezt írja meg! A hang pökhendi, utasításszerű és egyben gyanakvó is. „Űgysem mered megírni, te átkozott konformista Nem egy valamilyen, általa igaznak vélt, hitt, remélt ügyhöz keres segítőtársat, hanem végrehajtóra van szüksége. Nem is az igazság miatt, hanem egyszerűen azért, mert mint minden és mindenki, az ügy is az ő tulajdona. Véli! — ... ezt írja meg ...! A hang nem utasít, de fenyeget. A felkiáltójel előtt úgy csattan fel a hangsúly, mint valami ostor. Számára sem az „ügy” az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogyan mutassa meg erejét, amely állítólagos összeköttetéseiből meríti új, meg új forrását. És a legtipikusabb típus? — ... ezt írja meg... — suttogja, mintha még a hangszálai is körülnéznének, nem hallja-e, nem látja-e őket valaki. „Ezt írja meg’’, — rosszindulatúskodik a hang, s mondja is, hogy mit, amelyről már az első hallás alapján is nyilvánvaló, hogy nem igaz. „Ezt írja meg" — mert nem az a fontos, hogy igaz-e, hanem, hogy menynyire szeretné, ha az igaz lenne. Leváltások, felmentések, áthelyezések, nő- és férfiügyek, nyaralók és orvvadászatok, nevek és névtelenek. „Ezt írja meg... De fogadjunk, úgysem fogja ... Mert maga is __ Igen, mag uk is ... ” E rögtönzött, dehogyis isteni színjáték, ez a szürkére sűrített, monologikus párbeszéd csak azért idéztetett fel emlékeim repertoárjából, hogy elmondhassam: „...nem írom meg". Illetőleg megírom. Megírjuk. Amit tisztem, hitem, a néha még önmagamat is félrevezető jó szándékom és a jó szándékú emberek szavai, érdekei diktálnak. Megírom és köszönöm a témát, ha valaki joggal és komolyan dühös, valami olyan ostobaságért, ami a kisebb vagy nagyobb közösségnek árthat. Megírom és köszönöm a témát, ha valaki arra biztat, háborodjak fel vele együtt a pazarlás miatt. Ha valaki arra ösztönöz, hogy írjam meg, miként téveszti össze a közvagyont a magáéval egyvalaki és miként viselkedik úgy a másik, mintha Cézár lenne Rómában. Én megírom, nagy örömmel írom meg, ha valaki témát ad: hol, miként haladt „előre fajzatom”, hol és hogyan lettek úrrá a gondokon, bajokon, hol billentették ülepen azt, aki székét trónnak képzelte és azt is, hogy hol, mikor és ki kapott tisztes munkájáért tisztes elismerést. Ezt mind megírom és még sok minden mást is, és ezekhez mind köszönöm a témát és a biztatást is: — ... ezt írja meg ...! Am eszem ágában sincs megírni azt, hogy ha valaki arra biztat, toliammal örüljek vele együtt, mert valahol a dolgok rosszul mennek. Nem voltam, nem vagyok hajlandó annak szurkolni, ami hátrahúz, ahelyett, hogy annak drukkolnék, ami előrevisz. Nem dörzsölöm össze megelégedetten, tenyérként a jelzőimet, határozószóimat, de még a felkiáltó- és a kérdőjeleimet sem. — ... ezt írja meg! Ezt nem írom meg. Kérdezhetné az olvasó, hogy tán eltévesztettem a dátumot, s ezt az egyfajta újságírói hitvallást a sajtónapra szánva, elírtam magam térben és időben? Szó sincs erről. Asztalomon ott a naptár, amelynek rubrikáiba rendre beírom, hol és mikor — mert hát teendőinek bokrában enélkül eltévedhet az ember. Mindezt azért írtam le és vélem szükségesnek éppen most közreadni, mert úgy érzem, hogy társadalmunk, korunk nem kevés hazai gondjai közepette számosán akadnak olyanok, akik nem annak örülnek, hogy e gondokon, vagy azok egy részén, ha néha lihegve is, de átlendülünk, hanem amiatt szónokolnak, hogy még mindig mennyi van. Nem erőt akarnak ömleszteni az izmokba, hitet a lelkekbe, hogy ha bőven is van akadály, de csak átjutunk amazokon is, hanem síránkozós ernyedtséget hirdetnek, mondván, minek ez az egész, hiszen mindez olyan, akár a hidra. Egyik fejét levágod, nő az újabb. Nem állok azok pártján, akik ha tapsolnak, annak elégedettségét fejezik ki, hogy megint elbukott valaki a gondok, bajok gátján, hanem azokén, akik segítik a másikat, hogy majdan az is segítse őt, ha bukdácsolni kezd gondjainak hepehupáin. — ... ezt írja meg! És én ezt megírom. ^LyU'rh> (fe ^ Piaci kofák, piaci - arcok (Kőhidi Imre képriportja)
