Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-10 / 58. szám

4. ‘ NÉPÚJSÁG, 1982. március 10., szerda A Magnemesítő KT munkaterme 1930-ban. (Reprodukciók: Kassa András) Vannak, . akik bélyeget, gyufacímkét, régi érmeket gyűjtenek, mások hasonló szenvedélye bankbetétjük hizlalására irányul. A hat­vani Damjanich Szakmun­kásképző Intézet fiatal okta­tója, Kassa András inkább a köznek kötelezte el magát, gépszerelő technikusként, régiségekre „utazik.” Nem is akárhogyan! Még általá­nos iskolás, amikor a város határának lelőhelyein, ásatások szorgos segítőjeként, máskor önállóan réakori edényeket, bronzkori hasz­nálati eszközöket tár fel, hogy azok majdan a Hat­vány Lajos Múzeum, vagy éppen Eger közgyűjtemé­nyét gazdagítsák. Később e társadalmi ténykedése más irányba fordul. — Rájöttem, hogy a kö­zelmúlt emlékei nagyobb veszélyben vannak az ősko­riaknál. És az ezredfordu­lót követő évtizedek legkü­lönbözőbb tárgyai Hatvan városiasodását, fejlődését do­kumentálják a jövendőinek. Iskolám, ahol most honisme­reti szakkört is vezeték, ugyanekkor arra inspirált, hogy a kisszakmák helyi tör­ténetével, tárgyi gyűjtésével foglalkozzam, és az így nyert anyagot közönség elé tárhassuk. Rövid idő alatt értünk el komoly eredményt. Padlások, pincék, sufnik ki­tartó vallatása oda vezetett, hogy tavaly már egy pesti kiállításon patkóié szerszá­mokból, régi kovácsműhely precíz makettjéből összeállí­tott anyaggal szerepelhessen csoportom — mondja a sze­rény, halk szavú fiatalem­ber, akinek tálkájában most is értékek lapulnák. Mária Terézia kézjegyével — Először a hélyi mú­zeumnál, Németi Gábornál és Szántó Lórántnál keres­kedtem, végül a Dobó István Vármúzeum tudományos munkatársai siettek segítsé­gemre abban, hogy szenvedé­lyem valaminő szaktudással párosuljon. Ne értse félre, nem muzeológusnak akarok felcsapni! De sajog a szívem, amikor látom, miként pusz­tul köröttem annyi megó­vásra érdemes emlék. Külö­nösen Csiffáry Gergelyben találtam önzetlen támogató­ra. Vele nemcsak szóban, hanem levél útján is gyak­ran értekezem. Ilyenkor be­számolok neki eredményeim^ ről:, ő az értékek felismeré­sének a módszereit világítja meg előttem. És persze azt is megbeszéljük, hogy mit fontos tovább adnom, vagy mi maradjon saját gyűjte­ményünkben, netán a helyi múzeumban, annak program­jától függően. Legutóbb pél­dául XVIII. századi céh-pe- csétnyomókat. vett át tőlem az egri közgyűjtemény .. . Hogy miben nyújtott iga­zán meglepő teljesítményt az amatőr régész buzgalma? A történetírás tudott például egy 1769-ben kiadott császá­ri engedélyről, amelynek birtokában Grassalkovich I. Antal posztógyárat alapít­hatott Hatvanban, a mostani Kossuth téren, az áfész-áru­ház helyén. Ennek a szöve­gét Doktay Gyula 1953-ban le is írta, de maga az okirat 1956-ban, sok egyéb doku­mentummal együtt, elégett az Országos Levéltárban. Nos, előttünk a tízoldalas, feledésbe veszett Okmány hiteles fotómásolata! Kassa András egy új-hatva ni pa- parasztház padlásán, Szabó Józse fiiénál bukkant rá. A címoldal fotója hiányos, akárcsak a Mária Terézia kézjegyével ellátott utolsó lap, de a közbülső részek jól olvashatóan tárják elénk az engedmény különböző textu­sait. Ami századunkat illeti? Különösen izgalmas az egy­kori településkép reprodu­kálása, az itt honos életfor­ma szempontjából egy 1930-as keletű fotóanyag, amit ugyancsak „padlásnyo­mozás” tárt fel. Magnemesítő RT — Talán kevesen emlékez­nek már arra, hogy a szá­zad elején három bankja is volt Hatvannak. Vagy ho­gyan nézett ki a korabeli cu­korgyár, a polgári iskola, a vasútállomás, a község cí­mere, a Szentgyörgyi Károly tervezte Apolló mozgókép- színház, és miként dolgoz­tak a kommenciós cselédek az egész országban mintának tekintett Magnemesítő RT nagytelki telepén, amely a Hatvány család és a kör­nyező nagybirtokosok ura­dalmait látta el különböző vetőmaggal. De immár bir­tokomban van e kétkezi munkálatokat, e korabeli építmények, műhelyék arcát őriző fényképgyűjtemény, mint ahogyan a századelő illusztris polgárainak fotóit összehalósztam. Nézze ezt a forgós kalpagú, deres bajszú férfiembert. Csépány Lajos, volt országgyűlési képviselő, Hatvan egykori díszpolgára. Megjelenése, öltözéke ma anakronizmus, de a történé­szeknek, a kutatóknak kort jellemez, ezért foglalkozom ilyesféle ügyekkel is ... ! Aztán ismét nyílik a la­pos táska, hogy egy nyűtt, kemény táblájú, kétnyelvű kis könyvecske bújjék elő belőle. „Vándorlókönyv — Wanderbuch,” mondja a címoldal, majd lapozgatván oldalait, szinte megelevene­dik előttünk Hirling Sándor szabólegény élete, aki a be­jegyzések szerint 1852-ben született, szőke, magas, sza­bályos orrú, és gyakorlatát 1869-ben Bárány Károly gyöngyösi céhmester műhe­lyében kezdte volt, majd hírre-rangra szert téve, tisz­tes szabómesterkért Hatvan­ban telepedett le. Magnó kellene — Ügy vélem, helyi ipar- történet szempontjából az ilyen tárgyi emlékek szintén hasznos segítséget nyújtanak a kutatóknak, a spontán ér­deklődnek pedig élményt, ismeretet jelentenek — fű­zi a Vándorlókönyvhöz meg­jegyzését a fiatal gyűjtő. — Csak hát több figyelem kel­lene rá! Mert nálam mindez együtt van, de hol az intéz­mény, amely az itt élők szá­mára hasznosítsa ... ? Kü­lönben még egy fontos fel­adatot érzek a korábban em­lített fotólelet kapcsán, csak valami jó magnetofon kelle­ne hozzá. Élnek még náhá- nyan a Magnemesítő RT egy­kori kommenciósai közük Bizony, sokatmondó, múltat mentő dokumentum lenne el­beszéléseiket, visszaemléke­zéseiket hangszalagra rögzí­teni. Az Ady Endre Könyv­tár megpróbált városi szak­kört összehozni hasonló fel­adatok megoldása, a gyűjtő- szenvedély elhintése végett. De egyelőre csak a kudarc. A toborzásra mindössze né­gyen jöttek el. Pedig tudom, hogy ennél sokkal többen foglalkoznak városunk múlt­jával, és erőinket összead­va, kerek egészet formálhat­nánk a jövendőnek... Moldvay Győző* — Nem keli szegyenkez­N e siessen annyira ... várjon, és mondja már meg, hogyan tanul, szomszéd? A lépcsőház alján csíptek nyakon a szavak, és a szom­széd csakugyan arra volt kíváncsi: hogyan tanulok. — Hát... — Na, ki vele, semmi mellébeszélés, vagy a fiától eltűri, hogy mellébeszéljen? Ugye, magának is elsős fia van, és együtt jár a Karcsi- kámmal? — Igen, oda ... együtt.. — hebegtem és megfordul­tam, de a vallató szavak visszafordítottak. Szomszé­dom nem engedett ki a kar­maiból. Ügy faggatott, mint egy gyanúsítottat a 36. betö­rése után. — Szóval, hogy megy a tanulás, apuka? — Megy, megyeget. Már értem a bontások techniká- •ját, már piros pontom is van — próbáltam kedélye­sen elütni a dolgot, hátha így hamarabb megszabadu­lok szorongatott helyzetem­ből. Bontás, csakugyan, a fiam befejezte tegnap a 10-es borítását. Elfelejtettem meg­nézni a füzetét És a ceru­zák ... „apuka, a fia ceruzái nem hegyesek!” — kaptam az intelmet tegnapelőtt az „üzenőfüzetben”. De már ar­ra is figyelmeztettek, hogy „a fia nem vitt hajtogatás­hoz újságpapírt”. Szerencsé­re más gyerekek kettőt is vittek. Szégyenszemre az én fiam kölcsön újságpapírt hajtogatott. És baj volt már a radírokkal. Egyszerűen összerágja a gyerek, és isten tudja, mit művel velük, de kétnaponként elfogyaszt egy elefántosat. Nem elég, hogy a tanító néni intelmei miatt piron­kodom naponta, most még a szomszéd sem hagy nyugto­mat. nie — vigasztalt a szomszéd, akinek három gyermeke van, három iskolás, általá­nosba járnak, és a legna­gyobb jövőre végez. — Én a fekete pontokat se taga­dom le. A múltkor környe­zetismeretből kaptam feke­tét, most meg ragasztásból. — Nekém a feleségem is fekete pontot adott, mert a ragasztóval összekentem az asztalterítőt, az ördög vigye a Technokolt. — Maga is . .. nahát... én is pontosan úgy. A térítőt le- küldtem a fiammal a kuká­ba, és vettem másikat. Sze­rencsére ugyanolyat kaptam, mint a régi, így a felesé­gem ... Szóval egy „fekete pontot” megspóroltam 68 fo­rintért. Tehát maga is ... ki gondolta volna! Így beszélgettünk a lép­csőház aljában, először csak ketten, később négyen, és végüfeöten lettünk, édesapák, akiknek a gyermekei fel­hajtják a munkát, a felada­tokat. Hazacipelik az iskola­táskában, és nesze, bedolgo­zó apuka, oldd meg, végezd el, csináld meg, ha tudod. — Ha hiszi, ha nem, én esténként, amikor a gyerek már elaludt, kiveszem a könyveit, és megnézem, hogy mire számíthatok a követ­kező napokban. — Az semmi! —■ szólt a felső szomszéd, aki szeméttel igyekezett volna a kukához. — A kollégám, a megye- szerte ismert rajzoló, deko­ratőr elvállalta a fiától az úttörősátor rajzának pontos megszerkesztését. Hármast kapott rá, de csak azért, mert a fiának a rajzai ko­rábban mind ötöst értek. — Kegyelemhármas egy rajzolóművésznek. — Az én feleségem is le- bőgött a munkájával — új­ságolta a nyolcadikról érke­ző lakótárs, akit az üres üvegekkel távolítottak el otthonról, mert a felesége (amatőr varrónő) ruhát pró­bál a barátnőjével. — Szó­val a gyerek azt a feladatot hozta haza, hogy ejtőernyőt kell varrni, de nem Neu- mann-varrógéppel, hanem tűvel, cérnával, öt ujjal. Na, a feleségem kivonult a konyhába és megvarrta. Es­te a gyerek nevetve jött haza. „Azt mondta a tanár néni, hogy máskor kérdez­zem meg anyukámtól, ho­gyan kell tűvel, cérnával varrni!” A szemetesvödörrel, az üres vermutos-, -sörösüve­gekkel elvonultak a levizs­gázott apák. Ketten marad­tunk a szomszédommal. Már-már szerencsésnek érez­tem magam, hogy ennyivel megúsztam, amikor kaptam az újabb kérdést: — Igazán bevallhatja, mennyi fekete pontot, gyűj­tött már össze? Eh, szabaduljunk minél előbb: — Ügy nyolcat, vagy töb­bet, nem számoltam ponto­san, mert néha a gyerek is hoz egyet-egyet a maga munkája után. A szomszéd felkacagott. — Nyolcat? Jobban kell tanulnia apuka, mert az év végén osztályismétlésre uta­sítják a fiát... — és elvo- nulóban még visszaszólt. — Nekem még csak öt fekete pontom van és egy piros. Lesújtó tekintettel végig­mért, mintha csak azt mon­daná: Ilyen apának a gyere­kétől mit várjon az ember? Mert ugye mégiscsak én va­gyok jelenleg a legrosszab­bul tanuló apa a lépcsőhá­zunkban ... Gáldonyi Béla Váróterem-szemlélet, veszélyekkel Miért ostromolják a lányok a gimnáziumokat? A tizenévesek egyik leg­nagyobb próbatétele az, amikor jövőjükről kell dön- teniök. Érthető határozatlan­ságukat, az önismeret hiá­nya keltette bizonytalansá­gukat csak fokozzák a szü­lők túlméretezett vágyai, az ismerősök, a barátok jó­szándékú, de a labirintus-ér­zést csak hatványozó taná­csai. Így aztán nem csoda, ha olykor rossz lapra tesz­nek. Néha tömegesen is. Az idén például sláger lett a gimnázium: jóval többen szeretnének bejutni, mint amennyien belépőt nyerhet­nek. Erről a sajátos gondról, annak meghatározó motívu­mairól és a megoldás, a ki­út lehetőségeiről kérdeztük Jenei Artúrnét, a Heves me­gyei Pályaválasztási Tanács­adó Intézet igazgatóját. Rohamban a lányok — Miként ítéli meg, sú­lyosnak tartja-e a jelenlegi helyzetet? — Pillanatnyilag — leg­alábbis a létszám tekintetéi ben — nem látok okot a túl­zott aggodalomra. Igaz, már mögöttünk a népesedési hullám mélypontja, de az ugrásszerű gyarapodás sza­kaszához még nem érkez­tünk el. Erre majd 1985-ben kerül sor, amikor szerte az országban mintegy három- százezerrel több tizennégy esztendős hagyja el a nyol­cadik osztályokat, mint ko­rábban. Nyilvánvaló, hogy akkorra meg kell teremteni továbbtanulásuk alapvető feltételeit. A mostani növe­kedés viszont meglehetősen szolid mérvű és ennek fo­gadására felkészült Heves megye is. Szándékfelmérése­ink szerint — ez a tájéko­zódást segítő teendő már régi hagyomány nálunk — kilencszáztizenhat fiatal ko­pogtat hét gimnáziumunk kapuin, — ezt a kört némi­leg szélesítik a más me­gyékből ide pályázók — és előreláthatóan csak 860-nak nyithatnak ajtót. Ügy vélem a statisztika önmagáért be­szél. Nem kell hát a vész­harangot megkondítani. — Az viszont korántsem tűnik megnyugtatónak, hogy egyre erőteljesebben nőie­sednek ezen oktatási intéz­mények. Káros következmé­nyeit még időben mérlegel­ni kellene az illetékeseknek. — Így igaz. A rohamozok zöme — hatvanhat százalé­ka — lány. Ha visszapillan­tunk a korábbi évek adatai­ra, akkor azt is megállapít­hatjuk : arányuk folyvást emelkedett. Bizony elszomo­rító, mert sem az érintett diákok, sem az apák, anyák nem készítenek higgadt számvetést, hanem kritika nélkül hódolnak a pillanat­nyi divatmániának. Gyer­mekeik számára négy esz­tendő haladékot óhajtanak nyerni. Ez a váróterem-szem. lélet hosszú távon csalódott­ságot, nekikeseredettséget szül, holott az esélyek józan értékelésével mindenkép­pen meg lehetne előzni a bajt. — Sajnos igen sokan nem tudják, hogy a gimnáziumok­ban ezt jelenlegi műve­lődési miniszterünk is egy­értelműen megfogalmazta — az értelmiségi utánpótlását nevelik. Épp ezért itt min­denekelőtt a legkiválóbb ké­pességű, a legszorgalmasabb ifjaknak van helyük, azok­nak, akik valamikor gólyák lesznek a főiskolákon és az egyetemeken. A gyengék vi­szont csak vergődnek, a so­rozatos kudarcok, a szinte törvényszerű elégtelen­dömping hatására egyre fél- szegebbekké, gátlásosabbak­ká válnak, s kialakul ben­nük a kisebbrendűség, mind jobban kínzó érzete. Ami azért is kár, mert a szakkö­zépiskolákban és a szak­munkásképző intézetekben kitűnően megállhatnák a helyüket, s kamatoztathat­nák valóban értékes adott­ságaikat, hisz mindenkiben ott rejlik a tehetség vala­milyen formája. így viszont az ide termett fiúk elől ve­szik el a helyet. — Helytálló ez az érvelés, de hogyan módosítható a rossz beidegződés? — A pedagógusok ilyen irányú felvilágosító munká­ját a jelenleginél jóval haj tékonyabbá lehet és kell is tenni. Ez azonban hosszabb távra szóló gyógymód. Jó lenne gyarapítani a gyen­gébb nem számára vonzó szakképzési formákat, nem feledkezve el azok népsze­rűsítéséről, közkinccsé té­teléről sem. Hadd jegyezzem meg: túl vagyunk az első lépéseken. A gyöngyösi szak­középiskolában szerszám­tervező osztály indul, Eger­ben szintén ilyen fokon ta­nulhatják a szőlő- és a gyümölcskertészséget. Ez azonban nem a lehetőségek felső határa: a jövőben min­denképp bővíteni kell a kí­nálatot. Harcban a tévhitekkel — Mondjuk ki kertelés nélkül: Füzesabony és Heves gimnáziumától fáznak a ta­nulók. Akkor is, ha ellen­érzésük tényekkel cáfolható. Felszámolhatók-e ' — ha igen, akkor mi módon — ezek az előítéletek? — Nem titok: a slágerlis­ta élén a Gárdonyi Géza Gimnázium áll. A két tele­pülés középiskolájának egy- egy osztályába viszont mind­össze 19-en, illetve 22-en szeretnének bekerülni. A divatos hiedelmeket ostoroz­zuk, de nem mindig siker­rel. Ezért ismét hangsúlyo­zom : lehet, hogy ezeken a helyeken valamivel gyengéb­bek a tárgyi adottságok, mint a megyeszékhelyen, ugyanakkor az is igaz, hogy a színvonalas nevelő-oktató munka pótolhatja a hátrányt Egyébként is, aki tehetsé­ges és szorgalmas, mindenütt boldogul. Ha menetközben előfordulnak is megpróbál­tatások, azok csak edzik az akaratot és a karaktert. Zöld jelzés mindenkinek — Ettől függetlenül — bíz­vást jósolhatjuk — most is tetemes lesz a .csalódottak tábora. Mivel vigasztalná őket? — Szép szavak helyett hasznosítható javaslatokkal. Szerencsére mindenki to­vábbtanulhat — akkor is, ha nőtt a gyereklétszám — legfeljebb nem ott, ahol óhajtott volna. A szakmun­kásképző kapui tárva lesz­nek, leendő hivatásának iga­zi szépségeit az is felfedez­heti később, aki jelenleg nerft sok fantáziát lát benne. Az érettségi sem vágyálom: a bizonyítványt levelező vagy esti tagozaton bárki megsze­rezheti, ha kívánságához szorgalma is társul. A kité­rő nem lesz hiába, mert köz­ben olyan tapasztalatokkal gazdagodik, amelyek jóval értékesebb emberré edzik, mint másként lett volna ... Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents