Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
8- IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. március siombat Az első emberi lény, akivel találkoztam, nem férfi volt, hanem asszony: a bába, aki megállapította, hogy huszártiszt és a nők kedvence lesz belőlem. (Mindkettőben tévedett.) Nő volt az a paraszitlány is, aki beszélni és járni tanított. (Járni még tudok, beszélni már nagyjából elfelejtettem.) Termetes, szép asszony volt a tanítónő, aki elsőként beszélt nekem a nyelv titkairól, és aztán délutánokra bezárt valamelyik szertárba. (Azt mondta: rossz vagyok, mint egy kölyökördög. És megcsókolt egy-egy bemutató magyaróra után.) Nő volt — szerencsére — akibe először szerelmes voltam, és női módon hüppö- gött, amikor egy füstös reggel bejelentettem, hogy elutazom, és csak hóesés formájában jövök vissza. (Már voltam hóesés, de Sz. városkában azóta sem jártam.) Nő volt az a bíró is, aki jó szüleim válását kimondta. Asszony volt, aki — feketén, mint a varjak — iskolatársam sírgödre mellett állt sírva, rogyadozva. (Fia volt az első velemkorú, akit meghalni láttam. A gyertyák értem is égtek.) Nő volt az ápolónővér, aki a fejemet fogta, mialatt az orrom vére a lavórba csörgött. (Hogy megvan-e még a lavór, vagy sem: nem tudom. Remélem, kidobták.) Nő (asszony) volt az az egyetemi oktató is, aki névtelen csomagot küldött a kutyaszagú albérletbe, ahol egyetemi polgár koromban laktam... (A házat azóta már lebontották, mert össze- dülőfélben volt. Lehet, hogy miattam. De a csomagban kapott könyv még most is megvan; a nagysága alkalmassá teszi, hogy otthont adjon egyméteres unokahúgom növénygyűjteményének. Asszony volt a törzsőrmes- temő is, aki úgy lengett be az alakulatunk kapuján, mint egy egyenruhás erdei tündér. (Akkor már harmadik hónapja szolgáltam egy világvégi őrszázadban, és soha nem fogom elfelejteni azokat a szőrpihéket, amelyeket az egyenszoknya és az egyencipő között láttam.) Nő, nő, nő, mindig mindenhol. A villamos vezetőfülkéjében, ahol úgy tekergetik a kart, mintha a férjük nyaka lenne. A fodrásznál, ahol különös gonddal nyirbálják a fül körüli haj- részeket, és néha megkérik a vendéget, hogy húzza beljebb a könyökét. Az éttermekben, ahol a szégyenlő- sebb vendégek földre sütik a szemüket, amíg a pincémő a palack nyakát fogdossa a dugó kihúzása közben. A szerkesztőségekben, ahoi ők örülnek a legkevésbé, ha ki kell rúgni egy ifjú literátort, és dohányos hangjukon vigasztaló mondatokat mondanak a kifelé botorkáló szerzőnek. A gépírószobákban, ahol két kézzel négykezest gépelnek, és még mindig marad két kezük a pohár és a telefonkagyló számára ... Kik a kedvenceim közülük? (Most csak azokról a nőkről írok, akik külső kedvenceim : belőlük ritkábban válik ellenség.) Elsősorban a házmester.né, aki éjszakánkat olyan álmosan nyitja a kaput, hogy mindig újra el kell határoznom: a tyúkokkal fekszem a jövőben. Azonkívül a szőke rendőrnő, aki úgy pereg-forog az úttest közepén, mint egy jól öltözött, szélfútta jelzőtábla, melynek lába az asztfaltba gyökerezett, de a két keze fürgén mutogat az összes világtáj felé. Aztán a szerkesztőségi titkárnő, aki földöntúli kedvességgel mondja a telefonba: „fáradjanak be” ide és ide; a szakácsnő, aki az önkiszolgáló ablaka mögött áll, gömbölyű és szőke, mint egy kalács, és hasát a meleg ételtartályhoz nyomja a merőkanál kezelése közben; a védőnő, aki ősz, mint a korai tél, és ő az egyetlen, akit már nem ugatnak meg a kutyák a faluvégi sorokon; a cipőgyári munkásnő, aki szalagon dolgozik, és a szája elé lógatott zacskóból szívja ki a tejet, üres kéz híján; az orvosnő, aki egy időben úgy vagdalta belém a tű, mintha egyetlen döféssel meggyógyíthatott volna; a falusi asszony, aki még akkor is kínál, amikor a vendég már hízott ártány- hoz hasonlít a rengeteg evés után; az öreg apáca, aki úgy fogadta a mellrák hírét, hogy a sarokba térdelt, és mosolyogva imádkozni kezdett; a bikinis manöken, aki — kép formájában — az ágyam felett lóg, és a domborulatai olyan öröknek látszanak, mint mögötte a balatoni hegyek; igen, és még kedvencem az az öngyilkos nő is, akit egy töltésen találtam, éjszaka, amikor már közelebb volt a pusztuláshoz, mint hozzám, és akit úgy tartottam az ölemben, mintha egy furcsa, fordított Pietät játszanék .., A mozdulatsor, amellyel befejezem ezt az írást, legyen a nők köszöntése. Szerény, legyőzött fejhajtás; hamarjában összeszedett tavaszi virágcsokor. Nagy László Himnusz minden időben Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, iángölű, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templom arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig remeimül viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Iszonyattól ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög, önmagámmal ha küszködök, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog hogyha van: az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom! Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem. Ez az útszéli történet történetesen régi. Tudjuk azonban, hogy minden napra jut — többnyire nem is egy — útszéli történet. Ez az alábbi, ez Gábriel története. — Nem fáj, ha elmeséled? — Nem, nem hiszem, már másoknak is elmeséltem — és Gábriel beleiszik a sörébe, és nevet. Gábriel kimondottan csúnya, de még sokkal csúnyább, ha nevet. Zavaromban, hogy erre gondolok, s hogy ő ezzel bizonyára tisztában van, gyorsan kortyolok én is a sörből. — Akkor kezdem — mondja Gábriel, amint a kis magánpresszó viszonylag védettebb zugában állunk a lármás, lökdösődő, tolakodó tömegben a pult mellett. Állunk tehát, mondom, állunk — és Gábriel mesél. Pestre jártam akkoriban, közlekedési fősulira. így, utó. lag nézve, mintha a sors fintora lenne, hogy közlekedésire jártam, de a dolgok alakulása szempontjából persze, ennek nincsen semmi jelentősége. Jelentősége talán inkább annak lehetett, hogy május volt — tudom, buta dolog ilyeneket mondani —, de az a tombolófajta május, az az eszméletlen, amikor minden annyira összevág, amikor esőszag keveredik a szikrázó napfénnyel, meg a virágokéval, és méhek zümmögnek és cserebogarak meg minden... Varró Ilona: A hollandi do Itthon a legutóbbi könyvhéten volt először kapható, bár Romániában már 1979- ben a magyar—román közös könyvkiadási megállapodás keretében Varró Ilona A hollandi doboz című elbeszélésgyűjteménye. A romániai magyar irodalomban Varró Ilona novellái sajátos színt képviselnek: ha némileg áttételesen is, de szinte minden írása személyes, átélt élményekből, érzésekből, a közvetlen életanyagból merít. Műfaji tekintetben változatos jellegű elbeszéléseire azonban ugyanaz a kegyetlen őszinteség által indíttatott hang jellemző. Főképpen a nők sajátos világáról, legbensőbb gondolatairól szólnak elbeszélései, arról, hogy hogyan oldódnak, oldódhatnak fel a megmerevedett panaszok: a magány, az el- hagyatottság, a kiszolgáltatottság panasza. Varró Ilona nőalakjai nem látványosan megnyilvánuló igazságtalanságok, társadalmi bajok ellen szólnak. Sokkal inkább a felszín alatt rejtőző, a mindennapi életben, a közgondolkodásban már fel sem tűnő látszatértékekre, emberi gyarlóságokra figyelnek fel: csendes tiltakozásuk a hamis önbizalomnak, az önzésnek és önhittségnek, a könnyen elérhető olcsó sikereknek, a látszategyenjogúságnak szól. A gondolatiság és az esztétikai megformáltság tekintetében sikerültebb novellák között különösen figyelmet érdemel a „Vidéken” című három rövid darabból álló írása, amelyben egy kisváros igénytelen szellemi életéről kapunk természetrajzot. A lélektanilag hitelesen ábrázolt, de a groteszk hatás kedvéért túlrajzolt szereplők mögött az olvasó valódi, ismerős alakokat fedezhet fel. Elbszéléseinek a hagyományos, epikus értelemben nincs története. Hősei nem mennek világgá, legalábbis fizikai értelemben nem: lélekben bolyonganak, számot vetve magukkal, a világgal, hogy biztonságot, nyugalmat találjanak benne. A kötet címadó elbeszélése a mesélő családjában varródobozként hagyományozott holland kakaósdobozról szól, mely „a biztonság, a tartós és el- nyűhetetlen barátságos és becsületünkre váló dolgok” szimbóluma lett. A novella varródoboza azokat az időket idézi, amikor a dolgok tartalma „a halhatatlanságnak volt címezve”. Talán nem véletlen, hogy általában a család női ágán öröklődnek a stoppolófák, a cérnák, a gyűszűk: a foltozás, javítás tudománya, a „külső” és „belső” rend megteremtésének, a család összetartásának művészete. A leírás számba veszi mindazokat a történeteket, amelyek a hollandi dobozhoz kapcsolódnak. A novella a biztonság és a nyugalom emlékképeivel indul. „Ez a hollandi doboz szerzett annyi örömet és békét” s vált irányt fokozatosan egy illúzió nélküli, ridegebb valóság felé. A békebeli varródoboz elveszíti minden pozitív attribútumát, s koporsó formájú bádogdobozzá változik: ebben a söGábriel itt abbahagyta. Ügyesen tölt mindkettőnk poharába. Amint kitölti, vastag hab támad a pohárban. A dús hab alatt, mint olykor a felkelő nap, keskeny csíkban, aranysárgán csillog az ital. Mielőtt elfelejteném mondani: nagyon fiatal voltam, és azt hiszem, ez lehetett minden szépségem, meg az — bár akkor erre nem gondoltam —, hogy ép vagyok, hogy szerelmes, és engem is egy szép lány szeret, és ez így, akkor, májusban, meglehet, kicsit megszépített, már persze, csak akkor, ha az öröm meg a boldogság valóban megszépíthet. Pénzünk természetesen nem volt, vagyis hát volt éppen, csak nagyon kevés, azt a keveset nem akartuk vonatra köl. teni, ezért könnyedén a stop mellett döntöttünk. Hogy így, kettesben voltunk, meg az a május, amit mondtam, szóval, egyáltalán nem volt a várakozás terhes, sokkal inkább csodálatosan szép volt, így, visszagondolva, szinte valószínűtlen, és nem szidtuk a fékezés nélkül elhúzó autókat, csak kinevettük őket, és kinyújtottuk rájuk a nyelvünket. Meg kell jegyeznem, a menyasszonyom szép volt, a haja hosszú, gesztenyebarna, leért a háta közepéig, arca sima, meg színre is, mint az elefántcsont, úgy emlékszem, olyan volt, ami már nem fehér, de nem is az a mély kreol, ajka kicsit duzzadt és sötét, fogai porcelánfényesek, szeme bársonyos sötétbarna, fekete szempillái oly hosszúak, hogy az arcára fátyolszerű árnyékot vetítettek, és akkor még ott volt az a ragyogó szemöldöke... Aztán megjött a mi kocsink. Először elhúzott mellettünk, de vagy száz méter után csikorogva megállt, nyitott, régi típusú Wartburg volt, két srác ült benne, és integettek, mi meg kézen fogva, nevetve odaszaladtunk. — Vágódjatok be — mondta az, aki vezetett, mi pedig persze, bevágódtunk, és a kölyök már indított is, hogy a
