Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
Balettka — ötödik pozíció!... zárom, kettő ... vissza, de szépen. Vissza, sajnos, csúnyácska volt. ötödik pozíció .. . zárom, kettő ... A zongora hangjai és a vezényszavak — Tóth Saroltáé — a zárt ajtók ellenére is kihallatszanak a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ emeleti folyosójára a szép, impozáns balett- próbaterem előtt. Odabent aranyos lánykák népes serege igyekszik elsajátítani a kecses, harmonikus mozgás alapelemeit, ami bizony nem is olyan egyszerű, nem is olyan könnyű. (Szántó György képriportja) Poroszló szívében, a tanácsháza mellett, modern hatású földszintes épület figyeli a ráfutó keresztutca forgalmát. A helybeli, jónevű termelőszövetkezet székháza ez. Történetünk idején — mert a további és lényegi mondandómhoz egy kis bevezető történés is szükségeltetik —, két férfi állt, félig ki a lépcsőn, ki az ajtóban, nagy kézrázással búcsúzván egymástól. Nem baráti, nem is a kölcsönös megszabadulás feletti elszabadult öröm búcsúja volt ez, hanem a szívélyes korrektségé. A búcsúztatott éppen lelépett volna a járdára, ha ebben az, aki éppen fellépett volt a lépcsőre, meg nem akadályozta volna. Az egyik el, a másik befelé igyekezett a szövetkezeti irodába. — Ejnye, hadd mutassam hát már be akkor az elvtársakat egy. másnak. Csak így futtában... — mondta a szövetkezet elnöke, merthogy az iménti, kézrázás egyik jobbjának ő volt a tulajdonosa. És a szavait tett is követte, a bemutatkozás. Imigyen: — ... vagyok, a népi ellenőrzéstől jöttem, és ... — ... vagyok, a népi ellenőrzéstől jöttem, és ... ... Téved az olvasó, ha azt hiszi, hogy a nyomdász véletlenül kétszer szedte ugyanazt a sort. Nem így történt, hanem . úgy, hogy valóban kétszer is elhangzott ugyanaz a mondat, lévén, hogy mindketten a népi ellenőrzéstől jöttek ide Poroszlóra, ellenőrizni. Az egyik be, a másik ki, az a másik befejezte, ez az egyik elkezdte. Kilenc ilyen ellenőrzés volt egy esztendő alatt a poroszlói termelőszövetkezetben. Pedig egyetlen bejelentés sem történt a „lakosság részéről”, hanem csak a „fentről” előírt témavizsgálatokat végezték a népi ellenőrzés szorgos és önzetlen munkatársai. Távol álljon tőlem, hogy a népi ellenőrökön és miattuk gúnyolódjam. Tisztes, hasznos munkájukat ki is kérdőjelezhetné meg holmi cinizmussal, de hát éppen ők az alkalmasak (?) arra, hogy szükséges munkájuk fényében szóljunk az ellenőrzés árnyoldaláról. Arról, hogy hovatovább már ott tartunk, hogy az ellenőrök ellenőreinek is lesznek — talán már vannak is — ellenőrei, hogy minden szintű és rangú szerv minden nála eggyel lejjebb rangsorolt másik szervnél ellenőrzést végezhet, hogy szó szerint egymásnak adják a kilincset — amíg az el nem kopik — a gyári irodákban, a tanácsoknál, az intézményeknél. S mindegyik — lett légyen az banki, pénzügyi, tanácsi, felügyeleti, népi ellenőrzési, számszaki, statisztikai stb ... stb... — igazoltan igazolja ellenőrzésének szükségét és időbeni megváltozha- tatlanságát. Az egyik ellenőrzi a másikat, a már megszerzett tényeket újból felsorakoztatja m^ga előtt a harmadik, hogy a negyedik újfent megvizsgálja, miszerint az egyszer már megvizsgált tények tények-e, és megvizsgáltak-e egyáltalán? Hát hogyan is állunk most? Arról panaszkodunk, írunk, amiatt morgolódunk: mert elmulasztották a kellő ellenőrzést, a hibák kellő időben való feltárását, azért következett be, ami bekövetkezett. Leltárhiány. Felelőtlen gazdálkodás. Csalás. A hatalommal való visszaélés. És lett belőle börtön, vagy „csak” fegyelmi úton történő leváltás. Hát hogyan is állunk akkor most? Ellenőrizzünk, vagy se? Az egyik oldalon azt rójuk fel vétkül, hogy nincs ellenőrzés, a másikon pedig azt, hogy sok van belőle. Hol van hát az igazság? Mindkét oldalon! Nem kétféle igazságról van szó persze, csak az igazság két oldaláról. Tudniillik ott, ahol bűnös mulasztások történhettek, ott valóban elmulasztották az ellenőrzést egyáltalán, vagy az nem ért többet, mint ama bizonyos pipafüst, de az is csak az olcsóbbik dohányból. És ott, ahol egymásnak adják a kilincset, ott sem az ellenőrzés tényét, hanem a felesleges szaporaságát és minőségét, a mélységét kérjük aggódva számon, arra is gondolva, hogy a sok bába között elveszhet a gyerek. Meg az ellenőrzés tekintélye, létének, szükségének evidenciája. Ha jól tudom — egyébként: tudom — van arra nézve rendelkezés, talán már nem is egy, hogy az ellenőrzéseket össze kell hangolni. Hogy az ellenőrzéseknek célirányosaknak kell lenniük. Hogy csakis olyan adatokat lehet kérni, amelyeket a statisztikai törvény meghatároz. Hogy az ellenőrzés jogkörével felhatalmazott szervek és szervezetek például kötelesek egyeztetni az ellenőrzési terveiket a megyei tanácsokkal... Nem sorolom tovább a „hogy". okat, mert ezzel véletlenül egy újabb ellenőrzést provokálok ki mindemezek ügyében. A minap panaszkodott egy vállalati főkönyvelő ismerősöm, kérdezvén tőle, sok-e az ellenőrzés, hogy az bizony nagyon sok, s ezeknek jelentős részében ráadásul ott kell strázsálnia, ahelyett, hogy a vállalat ügyeivel foglalkozhatna. Egy másik ismerősöm, aki „hivatásos” ellenőr, az meg éppen azt panaszolta fel, oly gyakori a tényleges ellenőrzés, hogy emiatt alig akad ideje a tapasztalatok elemzésére, az egyediség, a jelenség és a jellemzőség szétválasztására. „Ereszteném, de nem enged” —: panaszkodnak a minisztériumban, hogy sok energiájukat emészti fel az ellenőrzés, és panaszkodnak „nem a minisztériumban”, hogy sok időt rabol el tőlünk a felesleges, a már egyszer ellenőrzött tények újabb és újravizsgá- lata. „Ereszteném, de nem enged” —: panaszkodik az ellenőr és az ellenőrzött. A költővel síkolhatná fel, ha e téma oly költői lenne, hogy: ó jaj, a bűvös körből nincs módunk kitömi. Ama bizonyos kezdő történet persze folytatódott. A szövetkezet elnöke végül is elbúcsúzott az egyiktől, és udvarias mozdulattal kalauzolta be irodájába a másikat. Ám, amikor leültek, idegesen pillantott ki az ablakon, elment-e az első, és nem jön-e már a kertek alatt a harmadik? Mert nálunk azt sose lehet tudni.:.
