Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-31 / 76. szám
4. dUftn LTŰRA — m Z NÉPÚJSÁG, 1982. március 31., szerda A RÁTERMETTSÉGET NEM VIZSGÁLJÁK (111/2.) A történelemtanítás — ma Világnézeti tárgy a történelem. De a tananyag önmagában még nem formálja a fiatalt. A tanár meggyőződése, a környezet hatása, az érzelmi motiváció jelentős tényező. Az általános iskolában „alapoznak”, a középiskolában pedig „ráépítenek” a tizenévesek szemléletének legfőbb vonásaira. Régi szokás, hogy ez a folyamat inkább csak elméletben él. A két iskolatípus tanárai nem ismerik egymás munkáját. Szívesen mutogatnak egymásra: szilárd alap nélkül engedik tovább az általánosból a gyerekeket, így mondják. Amit mi felépítettünk, azt a középiskolában nem gondozzák megfelelően, vélik amazok. Hol az igazság? Heti egy óra A gyöngyösi szakmunkás- képző intézetben Zsóder Bertalan tanítja a történelmet. — Tanulóink többsége az általános iskolában kettes, hármas osztályzattal fejezi be a történelemtanulást. A tényanyagból hiányzik náluk az évszámok megfelelő ismerete. Az olyan fogal' mák, mint a társadalmi osztály, a magántulajdon, az ellenforradalom, hogy csak néhányat említsek, eléggé bizonytalanok. Nem sok jót mondhatok a történelmi események összefüggéseinek tudatosságáról sem. — Mennyire tudnak ezen a tényen módosítani? — Az első és a második osztályban hetenként egy órában tanítjuk a történelmet, a harmadikban ez a szám a kétszeresére növekszik. Ennek ellenére a tantárgyi átlagot sikerül 2,9— 3,4-re emelni. A szakmunkásvizsgán felelni kell a jelölteknek történelmi és társadalmi ismeretekből is. Elenyésző azoknak a száma, akik csak elégségest kapnak. Jegyek. Mérőszámok. De — csak felszíni jelzések. Ha úgy tetszik, az elégséges sem mindig — elégséges. Lehet, hogy csak jószívű kö- nyörületesség. De a bizonyítvány adataiban nem illik kételkednünk. Más dolog, hogy a „bukás elleni küzdelem” mennyire szoktatta rá a pedagógusokat a megalkuvásra. önmagukkal és tantárgyukkal szembeni — A tanulók jelentős része igényli a változatos, szemléltetésben gazdag órákat — halljuk a továbbiakban. — Sokszor akkor eredményes a munkánk, ha engedjük, hogy a tanulók a maguk véleményét is megformálhassák, vitatkozhassanak egymással. Eredménynek tekintjük azt is, hogy a különböző politikai-történelmi vetélkedőkön kellő számban és szívesen vesznek részt a fiataljaink. Végül : hogy később sokan válnak közéleti emberré közülük, végeznek el marxista középiskolát és esti egyetemet, iskolai oktató-nevelő munkánk következményének is tartjuk. Az általános kép tehát egyértelműen megnyugtató itt is. Nem mumus Ha már mezőgazdasági szakközépiskola, aligha tételezhető fel, hogy itt mindenki lelkesedik a történelemért. — Az igaz, hogy a traktorhoz, a növénytermesztéshez nem kell közvetlenül a történelem — „pirongat meg” Gera Edit, aki gyöngyöstar- jáni —, de az általános műveltséghez hozzátartozik. Különben érettségi tárgy, de nem „mumus”. — Jó a történelmet tanulni, vagy kell tanulni? — Kell. Még egyszer megkérdezem, mintha rosszul hallottam volna a választ. A felelet ugyanaz: kell! Tessék értékelni ezt a kijelentést, ha akarják. — Mennyire befolyásolta korábbi véleményét a történelmi ismereteinek a bővülése? — Az ember változik, fejlődik. A tanulmányai révén is. Engem a legjobban az első világháború korszaka és a Nagy Októberi Forradalom érdekel. Hogy miért pont ezek, azt nem tudom megmagyarázni. — Egy furcsa kérdés: büszke arra, hogy magyar? — Magyarnak lenni jó. Hogy miért? Mert itt születtem és... Egyébként növénytermesztő szeretne lenni, talán az Óbuda Tsz-ben, ha sikerül, a virágkertészetben. Az idén fejezi be a tanulmányait a gyöngyösi Ne- mecz József Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Mór nem annyira Marsi Tamás a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium II. c. osztályának tanulója. Történelemből négyes. — Az általános iskolában még nagyon érdekelt a történelem. Az Árpád-ház és Napóleon vonzott. Minden lehetséges könyvet elolvastam hozzá. Nagyon sokat tudok hasznosítani azokból az ismeretekből, amiket az általános iskolai történelem- tanítás során kaptam. Most tulajdonképpen mindent elölről kezdünk, de sokkal bővebb terjedelemben. A tényanyagot szeretem, az összefüggések, az elemzések nem erősségeim. Ma már a kémia iránt érzek nagyobb érdeklődést, ez is igaz. — Mennyire beszéltek arról, hogy a földrajzi és a történelmi térkép Magyarország esetében elüt egymástól? — Erről még nem sok szó esett az iskolában. De azért ... inkább otthon és egymás közt. Az ok? A régi, rossz nemzetiségi politikánk és az, hogy vesztesek voltunk az első és a második világháborúban is. — Meg is érti vagy csak mondja ezt így? — Legutóbb Besztercebányán voltunk az iskolából kirándulni és akkor ... hát, sok mindenről beszélgettünk. Azt mondtuk, a mi mai nemzetiségi politikánk nagyon jó. Ez is a történelem. Talán éppen nem a legalaposabban tárgyalt része. Pedig a reálpolitika alapján semmi „kényes kérdés” nincs benne. Ha hallgatunk róla ...? Rosszabb ne legyen A gyöngyösi gimnázium egyik történelemtanára Kárpáti István. Neve önkéntelen asszociációkat támaszt. — Az utóbbi években a tanulók érdeklődése megnőtt a történelem iránt, amiben szerepe van a történeti irodalom gyarapodásának, a rádió és a televízió vonatkozó műsorainak is. Ehhéz járult még a késztetés: ismét kötelező tárgy az érettségin. A fakultáció még tovább javíthatja az eredményeinket. Sajnos, ehhez még nincs megfelelő segédanyagunk, a tanáron tehát ezért is sok múlik. — Gond nincs is? — De. Például a térkép- ismeret egyre hiányosabb. Bár a földrajz tantervével is összefügg ez a körülmény, de azzal is, hogy megfelelő történelmi kézi atlaszuk sincs a tanulóknak. Még hadd mondjam: tavaly matematika—fizika tagozatos osztályt érettségiztettem. Azt kívánom magamnak: soha ne legyen rosszabb érettségi vizsga történelemből. Az már következik mindebből, hogy a felsőoktatási intézmények felvételi vizsgáján a gyöngyösi gimnázium tanulói jól megállták a helyüket. (Folytatjuk) G. Molnár Ferenc Szalay István: Örvös galamb ii/i. Először úgy volt, hogy erdész leszek, később kocsisnak szántam magam. Szép, pitykés, sújtásos, bakon ülő parádés kocsisnak, aztán anyám egy téli estén megsúgta a titkot: — Pap leszel, kisfiam! Az erdő széle, — ahol laktunk — már tavaszról álmodozott, a patak partján virágok nyíltak és úgyszólván mindennap megszólalt egy-egy újabb madár. — Itt vannak az örvös galambok! — állított haza egyik délután az erdőről apám, és levette a válláról a puskát. Lestem, ahogyan letette az üres hátizsákot, ahogyan a fogasra akasztotta sok időt megért zsinóros kalapját, majd meglepett, amikor rám pillantott: — Tedd a helyére a puskát! Az öreg tizenhatost egyszerre a kezemben tartottam, de nem tudtam, mit kezdjek vele. — Tedd a helyére! A puskaszekrény a sarokban volt, — láthattam születésem óta —, de a szokatlan parancs mégis meglepett. Eddig még sohasem vehettem kezembe a fegyvereit és legföljebb bekukucskálhattam a puskaszekrény üvegablakán. A puska magasabb volt nálam, amikor a földre állítottam, így aztán felnéztem a csövekre, a célgömbre. Felemeltem és indultam vele a szekrényhez, hogy a helyére tegyem. Apám közben ingujjra vetkőzött és asztalhoz ült, de rám figyelt, és én magamon éreztem a tekintetét. — Mit csinálsz? — Helyére teszem a puskát! — Ügy tedd a helyére, ahogyan én szoktam... Álltam a puskával a szekrény előtt, szívem pedig tele volt hol büszkeséggel, hol elkeseredettséggel. Apám szerette a lebbencs- levest és mindig forrón ette, mert szerinte a leves abban különbözik a többi löttytől, hogy forró és ízletes. Hallottam, hogy csörrent a kanál és mozdult a szék, de hátranézni nem mertem. — Szóval nem tudod, hogyan kell a helyére tenni a puskát? Felzaklattak a szemrehányó szavak és egyszerre pehelykönnyűnek éreztem magam, amikor kivette a kezemből a nehéz fegyvert. — Láttam már egy párszor ... — Nézted, de nem láttad. Ha láttad volna, akkor tudnád a sorát! A puskát szétnyitjuk, megnézzük, hogy üres-e, aztán kihúzzuk a csövet, megtörölgetjük, és a szekrénybe zárjuk ... Attól kezdve tudom, hogy nézni és látni két különböző dolog. A második fogásnál szóba hozta megint az örvös galambot. — Megjöttek az örvösök! Egyszerre éhesnek éreztem magam, majd az jutott eszembe, hogy ugyan nem ha. ragszik-e apám? — Milyen az örvös galamb? — kérdeztem halkan. Apám azonban csak evett, nagyokat nyelt a lekváros derelyéből és csak sokára válaszolt: — Nézhetted itt, az erdő szélén eleget. — Nézte, csak nem látta, — nevetett anyám. Gondoltam, hogy a nevetése nem marad annyiban, mert apám arca megrándult, bár egyelőre nem szólt, csak a két macskával szórakozott. Amikor megivott egy nagy bögre vizet a derelye után, félredobta a macskákat. — Szóval, te nem tudod, hogy milyenek az örvös galambok? — Hagyj már békét annak a gyereknek! — vett pártfogásába most már anyám, de a lecke mégsem maradt abba. — Mátyásmadarat láttál-e már? — Sokat láttam, — legyintettem büszkén. — Még tollát is szedtem a fenyves szélén. — És szajkót? Most már én akartam megviccelni az apámat, feledtetni az előbbi tehetetlenségemet, ezért gyorsan rávágtam : — Persze, hogy láttam! Az is afféle madár, csak éppen a tolla más. (Folytatjuk) I Az utolsó forduló — Verő Júlia dokumentum- műsorának szereplői szemtanúk, túlélők, orvosok, önkéntes mentők, annak a másfél évvel ezelőtt történt tömegszerencsétlenségnek emlékét idézték, amelynek során a siófoki Darnai téri vasúti átjáróban egy nagy sebességgel áthaladó Dieselmozdony összeütközött egy helyi járatú autóbusszal. A baleset következtében tizenheten a helyszínen, ketten a kórházban meghaltak. Tizenhét utast súlyos, illetve életveszélyes állapotban szállítottak kórházbaA szerző, aki magai is tanúja volt a szerencsétlenségnek, ezt kérdezi: „vajon szükségszerű volt-e majd húsz ember halála?” Nem és nincs keservesebb az értelmetlen halálnál. A főorvos így emlékezik: „Szobámban ültem este, amikor a folyosón egy eléggé artifculátlan ordítást hallottam. Egy nő orvos után kiabált. Középkorú nő, karjában egy súlyosan sérült, vérző gyerekkel. Egy vonat összeütközött egy autóval. De annyira feldúlt volt a nő, hogy egyáltalán nem tudtam kivenni, hogy az autó milyen volt. Annyit tudott kimondani, hogy a felnőttek meghaltak. Pár perc múlva kaptuk a telefont a mentőállomástól1, hogy egy mozdony és egy autóbusz összeütközött a siófoki Tisztviselő-telepen. Nagyon sok sérült van, pontos számot nem tudnak. Készüljünk fel a tömeges baleset ellátására. Riasztottam a kórház minden orvosát, akik a városban laktak. 10— 15 percen belül az orvosok, műtősnők, altatók és a kórházban levő többi erő a helyén volt”. Ez történt 1980. június 30-án az esti órákban. A nyári, megduzzadt város élte nyári életét, telve üdülőkkel, boldog gyerekekkel. A fénysorompó szabályosan vöröset jelzett, a fiatal buszsofőr azt hitte, még átcsúszhat, de a kísérlet az életébe került. A szakemberek elmondták, hogy itt a megálló túlságosan közel van az áttekinthetetlen átjáróhoz. Elmondták azt is, hogy ők ugyan ötévenként átvizsgálják az útkereszteződéseket, s ha szükséges, a túlburjánzó növényzetet eltávolítják. A gépkocsivezető ezen a napon csaknem tizenöt órát töltött szolgálatban, ami az első pillanatban soknak tűnik, de a végállomásoknál 14—16 perc állott rendelkezésére pihenésre. A vezetéssel töltött idő nem volt több mint hat óra. Megoldják-e fénysorompók a biztonságos áthaladást? A pirosán villogó tizenöt centis kör 40 wattos izzókkal jelzi a vonat közeledését, de láthatja-e ezt egy 105-ös halogénégővel közeledő autós? A japán fénysorompók működése biztonságosabbnak tűnik. Ott a sorompónak nemcsak fénye van, hanem le is engedik a kivilágított zárókart és ha ez nem érkezik le a villába, a vonatot egy automata rendszer megállítja, még akkor is, ha a vezető alszik. Segíthetnének az alul- és felüljárók. Mindez fantasztikus összegeket emésztene fel. De hát az emberről van szó! Van-e értelme most másfél év után felidézni egy tragédia emlékképeit, amikor a sebek már begyógyultak és az emlékezetek elmosódtak? A szavak nem képesek visszaadni ennek az értelmetlen pillanatnak a történéseit, azt, hogy a mozdony még vagy kilencszáz méteren maga előtt tolta a kettészelt autóbusz egy részét, hogy a gyerekek mint falevelek röpültek a töltés árkába. Ez a tragédia akkor vált valóban drámává, amikor az ember meghallgatta a hírt a Kossuth rádió 1981. november 30-i adásában, amelyet a dokumentumdráma szerzője idézett: „Tizenhármán haltak meg, ötvenhármán megsebesültek annál a Nógrád megyei balesetnél, amelynél egy autóbusz és egy vonat ütközött össze. Reggel 9 után Mohora község fénysorompóval ellátott átjárójában a Hatvan és Balassagyarmat között járó Volán-autóbusz üres vonattal karambolozott.” És a hír utolsó szavai elhaltak a rádióban, mintha a példák és tanulságok értelmetlenségét hirdetnék. Ezeknél a tragédiáknál csak az ember felelőtlensége határtalanabb, annak felelőtlensége, akire 40—50 ember életét bízta a szolgálat, a menetrend. Vagy törvény- szerűek ezek az évenként ismétlődő tömegszerencsétlenségek? Ebergényi Tibor A Mephisto Oscar-díja Washington, 1982. március 30. — Szabó István „Mephisto” című filmje nyerte az év legjobb külföldi filmjének járó Oscar-díjat. Ebben a kategóriában ösz- szesen öt filmet neveztek a Los-Angeles-i Filmtudományi és Filmművészeti Akadémia díjára. Szabó István másodszor szerepelt két egymást követő évben a legjobb külföldi film díjának jelöltjei között. Híve voltam Szabó István régebbi filmjeinek. Titokban csodálkoztam is, hogy miért nem ér velük el átütő sikereket. Pedig a Szerelmesfilm, az Apa, az Álmodozások kora, vagy a Tűzoltó utca 25. egytől egyig remekmű. Hiszen lélek csillan meg bennük, az utcák, a terek, a házak, az arcok az emlékezés logikáját követve álltak össze lírai egységgé. Érzékeny, halk szavú alkotó volt. Keveseknek filmezett. Most mégis az egész világ figyel rá. Már tavalyi filmje, a Bizalom is rákerült az Oscar-díj jelölőlistájára, de akkor még nem ő kapta meg a kitüntetést. A Mephisto azonban már vitathatatlanul elhozta a pálmát. Vajon miért? Visszatekintve, minden megelőző alkotása csak előtanulmány volt ehhez a filmjéhez képest. Arra lett a Mephisto példa, hogy miképpen lehet kilépni az emberiség elé, valami egyetemeset elmondva. Nem értek egyet azokkal, akik Szabót azzal vádolják, hogy lemondott az „álmodozások koráról” és a „beérkezettség korához” ért el, elvesztve értékeinek egy részét. Mondandóját úgy formálta meg, hogy más nép, más népek tagjai is megérthetik. Mert igenis, szükséges felmutatnunk mindenkinek vágyainkat, lehetőségeinket: ehhez kell a módot megtalálnunk. Szabó Istvánnak sikerült. Felismerte, hogy több ország művészeinek összefogásával, európai léptékben, mégis magyarul gondolkodva tudja a művészi és emberi eredményt elérni. Túllépve a lehetőségek látszólag szűkre szabott határain, s önmaga eddigi stílusán is. Ezért nemcsak a filmművészetben mutathat példát. Gábor László
