Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-27 / 73. szám

1982. március 27., szombat VI ilünliiiS *• A VÉCSIEK EREJE n völgybe bújt falu A településről sokan járnak el dolgozni a visontai Tho- rez külfejtéses bányaüzembe (Fotó: Szabó Sándor) Molnár István vb'titkár Kisnána felől érkezünk. Félúton, amikor a két köz­séget elválasztó domb tete­jéről lepillantunk, gépkocsi- vezetőnk bántó szándék nél­kül jegyzi meg: — Az ott Vécs. Olyan, mintha gödörben lenne! Valóban, ez a falu jól el­rejtőzött a világ elől, bebújt a Mátra egy kis völgyébe, mintha többé már ki sem akarna mozdulni onnan. Pe­dig több mint 1100 lakosá­nak jelentős része naponta megjárja azt az utat, amit most mi is. A kisebbek az alapismereteket sajátítják el a kisnánai iskolában, a fel­nőttek pedig a kenyerüket keresik — jóval a dombokon túl: a Gagarinban, illetve a Thorezben Visontán, vagy a Fémművekben, Sírokban. De teljes vécsi brigád dolgozik Egerben, a közútépítő válla­latnál, vagy a magasépítők- S ha már — nagyjából — számbavettük a lakosságot, nem felejthetjük megemlíte. nél is. Reggel mennek, este jönnek. Napközben alig lát­ni valakit a faluban. ni Molnár Istvánnak, a köz­ségi tanács végrehajtó bi­zottsága titkárának: — Korábban arról voltak „nevezetesek”, hogy egyre fogytak a vécsiek... — Ez a folyamat az utób­bi években megállt — feleli a vb-titkár. — Inkább cseré­lődnek az emberek. Nemrég több család költözött ide a Dunántúlról, illetve a fővá­rosból. Ennek persze, meg­van a maga oka: nálunk elég olcsón lehet lakáshoz jutni, átlagosan 100—150 ezer fo­rintért. Azután vannak, akik állattenyésztéssel akarnak minél több pénzt keresni. Ám, sokan közülük felsültek vele. Tapasztalatok nélkül, csak a szakkönyvek segítsé­gével persze, nem is megy... Amikor idejönnek, rendsze. rint elbeszélgetek velük, el­mondom a lehetőségeket, s azt is, hogy hol találhatnak maguknak munkát. — Emellett: érdemes más miatt is idejönni? Ügy ér­tem, hogyan igazodik Vécs a változó igényekhez? — Arra gondol, hogy fej- dünk-e? Nem vagyunk ki­emelt község, így főleg sa­ját erőnkben kell bíznunk. Évi 100—120 ezerből nehéz nagy dolgokat teremteni.' Épp ezért néhány évet tar­talékolni szoktunk, hogy az­tán ha kell, együtt legyen a nagyobb összeg. — Konkrétan... — Az alapellátás feltétele, it — sorolja — már koráb­ban megteremtettük. Minden utcánkban van villany, ve­zetékes víz, járda. Bár az utóbbi sok helyén nagyon el­használódott, fel kell tehát Az erőmű tőszomszédságában túlterhelt a hálózat... újítani. Megfelelő az intéz­ményhálózatunk is. 1971-ben épült a 25 férőhelyes óvoda, ugyanettől az évtől létezik az öregek napközi otthona. Sajnos, ez azonban csak egy helyiségből áll, épp ezért az idén szeretnénk átköltöztet­ni egy jobban felszerelt, há­romszobás lakásba. Az idő­sek helyére az ifjúsági klub, annak jelenlegi helyiségébe pedig szolgáltató részleg ke­rül. Kultúrházunk 200 férő­helyes, könyvtárunk 4 ezer kötetes. Most klubkönyvtár­vezetőt keresünk főállásra, ez a helyünk ugyanis tavaly au­gusztusa óta betöltetlen. Sür­gető feladat: utcáink közút­jait be kell burkolni, hiszen esős időben autóval oda nem lehet bemenni. A kisnánai bányától kapjuk a követ, amelyet hozzáértők segítsé­gével a lakók maguk teríte­nek szét. Van egészséghá­zunk, körzeti orvosi rende­lőnk. Elég jó az üzlethálózat is, csupán a vegyesbolttal akadtak gondjaink. Nem mehetünk el azonban szó nélkül a bajok mellett sem. Az emberek száján nap mint nap forgó panaszok igazán valamilyen közös fó­rumon kapnak megerősítést, így történt ez a legutóbbi falugyűlésen is, amelyen igen forró hangulatban tolmácsol­ták a megjelentek az egész község felháborodását a szemétszállítási díj megvál­toztatása miatt. A múlt évig ugyanis egységesen lakáson­ként havi 20 forintot fizet­tek. Tavaly azonban a fe­lettes szakhatóságok a szo­bát állapították meg mérték­ként. — Minden szoba után — mondja Molnár István — ti. zenöt forintot kell jelenleg leróná. Így a legtöbb család­nál emelkedett a díj, ráadá­sul furcsa különbségek is adódnak. Mert például ér­demtelenül többet fizet a három szobával bíró, egye­dülálló öreg, mint a kisebb lakásban élő, többtagú csa­lád. De sorolhatnám még az ellentmondásokat. Már csak azért is szólunk erről, mert nem csupán Vé- csen van így. Ez a gyakor­lat azonban főleg az idős egyedülieknek nagy megter­helés (holott nyilvánvalóan éppen tőlük nem kell hatal­mas mennyiségű hulladékot elszállítani), és felesleges fe. szültséget kelt a falubeliek között. — Milyen, megoldásra ju­tottak? — Sajnos, semmilyenre. Az abasári költségvetési üzem képviselője nem jött el. 'An­nak ellenére, hogy többször is hívtuk... Fekete volt télen a hó, ugyanilyen színű klottnad- rággá változik az udvarra száradni kitett fehér alsóne­mű. Ráadásul, ez nem is tré. fa. A vb-titkár szerint sem: — Különösen a mostani télen volt ez érezhető. Ha olyan a légáramlat, idehoz­za a visontai erőműből fel­szálló koromfelhőt. Szóvá- tettük azt is, hogy Vécsen megoldatlan a mezőgazdasá­gi termények felvásárlása'. Szeretnénk, ha ebben na­gyobb segítségünkre lenne a Domoszló és Vidéke Áfész. Csakúgy, mint abban, hogy rendszeresen lehessen kapni búzakorpát. Hiszen a sertés- tenyésztés sokakat érintő foglalatosság nálunk. Amikor Feldebrő felé, a „vécsi katlanból” kivezető, még kopasz fákkal övezett úton haladunk, s megpróbál­juk összegezni az élménye­ket, újra a vb-titkártól hal­lott szavak jutnak eszünkbe: „Tudja, nem vagyunk ki­emelt község, így saját erőnk­ben kell bíznunk.” A látottak-hallottak alap­ján esak> ez lehet a vélemé­nyünk : szerencsére elég nagy ez az erő! Szalay Zoltán elkészítse a kovácsoltvas ka­purácsokat, s az erkély dí­szítését. Szemet gyönyörködtetővé formálódott a nagyterem is. Ennek freskóit és falképeit Beller Jakab gyöngyösi kép­író alkotta a pontos feljegy­zések szerint 1762-ben. Nem volt zseni, nem vetekedhe­tett egyetlen nemzetközi hí­rű piktorral sem, mégis büszkélkedhetett a tehetség bizonyos jeleivel. Ügyességé­re figyelhetett fel a fiatal Quadri, s megkönnyítette szá­mára az érvényesülést, hi­szen nem is olyan , régen még csak segédkezett azok­nak a befutott embereknek, akik Haller Sámuel számára festettek három portrét. Ka­pott is 16 forint negyven krajcárt. A dicsőség azonban másoké volt, holott már ek­kor megmutathatta oroszlán- körmeit. Észre is vehették adottságait, ki is használták azokat. Nem így tett a tál­ján, aki szabad kezet bizto­síttatott számára. No, ezt nem lehet azért a szó szoros értelmében ven­ni, ugyanis a gróf folyvást hiúságból fakadó sajátos kí­vánságaival rukkolt ki, s ezekhez csak jó képet illett vágni. Magát és feleségét is megörökítette, s kettejük mellé pingáltatott egy nap- ernyős udvarhölgyet. Ömél­tósága és környezete épp a tervrajzzal foglalkozik, hang­súlyozva előkelő szerepét. Ezt a békát le kellett nyel­ni, elégtételt mégis szerzett magának, ugyanis körzőikkel és építész jel vényeikkel felso­rakoztatta mögéjük a kőfa­ragókat, s helyet szorított — római patrícius öltözéket vá­lasztva jelmeznek — magá­nak is. Jól tette, az utókor hálás ezért a nehezen leple­zett büszkeségért, s elismeri, hogy az igazi érdem ezeké, nem pedig a rátarti főúré, akinek feltehetőleg kényszer­ből idealizált portréja legfel­jebb egy pszichológus szá­mára lenne csemege, tanul­mánytéma persze csak ak­kor, ha unatkozik, s élet­képesebb ötlete nem akad szabad idejének eltöltésére. Művészbarátja — ifjú há­zas lévén — megértéssel nézhette munkálkodását, ve­le együtt örülhetett a friss színeknek, a hétköznapokból ellesett figuráknak, az élet­vidámság egyéb jeleinek, hi­szen a rokokó illedelmes dévajsága sugárzik az arcok­ról. Meddig maradt az olasz építész Pétervásárán? Erről nincs feljegyzés, arról viszont igen, hogy később . — asszo­nya is követte — sok helyütt megjelent és sehol sem oko­zott csalódást, mert gonddal megszerzett tudását folyvást egyéni jegyekkel gazdagítot­ta. Ez egyre megnyerőbben csengő nevet is szerzett ne­ki. Haller Sámuel például házépítési engedélyt ad neki, s ezt így indokolja: „sok esztendőktől fogva nálam hív szolgálatját tekintve.” „1766- ban bérbe veszi a benei kő­bányát. A gyöngyössolymosi templomot javítja, a gyön­gyöspüspökit pedig felépíti. Valószínűleg ő tervezte a tarnamérai Almássy kastélyt, Egerszóláton ugyanezt teszi a Csernusoknak, Boconádot a Szeleczkyeknek, Hevesve- zekényen pedig Szalgháryak- nak. Telnek az évek, s ahogy korosodik, úgy ébred fel benne a mind jobban mar- dosó honvágy. Sokáig gyöt­rődhetett, győzködhette asz- szonyát, amíg végül úgy ha­tározott, hogy hazamegy a szikrázó napfény, a hamisí­tatlan életöröm földjére, olasz honba. Annyit tudunk erről, hogy 1779-ben útnak indul, vissza a szülőföldre. Meddig élt, mit csinált ott­hon, visszasóvárogta-e a te­kintetet bűvölő, a szőlőtő­kéktől koszorúzott hevesi tá­jakat, s gondolt-e azokra a munkákra, amelyek egyéni­sége jegyeiről vallanak? Elmélázhatunk ezen is, az viszont tény, hogy lényének nemesebb része itt maradt, méghozzá kőbe mintázva ... Pécsi István A tálján építőmester arát választ A Keglevich grófokkal nem mindig volt szerencséjük a pétervásári palócoknak. Nemcsak sanyargatták őket mint a többi főúr, hanem — tisztelet a kevés kivételnek — vészesen fukarok is vol­tak, s szinte betegesen ria- doztak attól a gondolattól, hogy a köz érdekében a legkisebb áldozatot is hoz­zák. A helybeliek különösképp nem szívlelték Gábor urasá- got, aki önérdekeinek érvé­nyesítésén kívül más tör­vényt aligha ismert Az 1767-es püspöki vizs­gálat megállapítja, hogy a falu temploma meglehetősen rozzant és kicsi, épp ezért felszólítja a kegyurat hogy építtessen egy újat egy tá­gasabbat. A főnemes azon- bant hallani sem óhajt er­ről. Már maga a gondolat is annyira felháborítja, hogy még a plébánost is figyel­mezteti: a helyreállítás ter­vét se dédelgesse. A nép azonban nem vette tudomá­sul a keserű tényeket. A kispénzűek összefogtak, s el­határozták: révbe jutnak a maguk erejéből is, akkor is, ha fentről csak konok tiltás hangzik. Mindez azonban nem in­gerelte a zsugori mágnást. Pillanatnyi dühét az oszlat­ta el, hogy nem neki kell zsebbe nyúlnia, öt külön­ben is a gazdagodás, a folytonos gyarapodás ezer­nyi teendője kötötte le. So­kat adhatott a külcsínre is, ezért határozta el, hogy mél­tóságának, rangjának megfe­lelő hajlékot emeltet magá­nak, olyat, amelyet megcso­dálhatnak vendégei, a mesz­sziről jött és a közelről ér­kezett nemesurak egyaránt. Mindenekelőtt mester után kutatott, s akárcsak mások, ő sem adta alább a külhonból származóknál. Az­tán a véletlen folytán olyan megoldást talált, hogy a kecske is jóllakott és a ká­poszta is megmaradt. Erre utal az egri minorita His- torio-Domusának egy meg­jegyzése. Ök közük — 1759- es keltezéssel —, hogy a pé­tervásári kastélyon dolgozik egy fiatal olasz kőműves- mester, akit Keglevich gróf­fal együtt láttak vendégül. A meghívás okát nem is­merjük, de egy másik — egy 1760-ból származó for­rásból tudjuk a nevét is: „Quadri Kristóf gyöngyösi kőművesmester 1760. február elsején Pétervásárán házas­ságot kötött a gróf Kegle­vich Gábor udvarában al­kalmazásban levő Prem An­na hajadonnal.” Eddig az anyakönyvi be­jegyzés. A két személy azo­nossága nyilvánvaló, s az is egyértelmű, hogy őt bíz­ták meg ezzel a fontos fel­adattal. öt, aki testvérével, Józseffel együtt a napfényes Itália szülötte volt, de ott szerzett ismereteit magyar terepen akarta hasznosítani. Itt ugyanis nem hemzsegtek a szakemberek, így aztán megbízások sora, azaz vi­szonylagos gondtalan élet várta őket. Kár lenne azon töprenge­ni, hogy hol és mikor talál­kozott a főúrral, az viszont bizonyos, hogy szót értettek. Az ifjú talán beérte keve­sebbel mint befutott kollé­A kastély homlok­zati képe és rész­let a díszteremből (Fotó: Szabó Sán­dor) gái, s ez rokonszenvessé tet­te a pénzt egyáltalán nem pazarló megrendelő előtt. Olyannyira, hogy a hivatalos formákon túl is ragaszko­dott hozzá, s elhalmozta — ha ugyan feltételezhetünk ilyet róla — kegyeivel. Ez­zel magyarázható a fényes lakodalom is. A tanúk szei repét Okolicsányi Pál és Ko­vács Márton szolgabírók vál­lalták, s ezt a szívességet nem tették volna meg akár­milyen pallérnak. Anna asszony sem járt rosszul, mert nemcsak jóké­pű, szemet gyönyörködtető, hanem mesterkezű ifjúhoz is kötötte sorsát, akire még si­kerek regimentje várt. ö nem rettent meg a sok meg­bízástól. Vonzotta a jólét, de ennél is inkább sarkallta az, hogy bizonyítson az ide- •gen tájon, s megmutassa mire képes. A kész mű általános elis­merést váltott ki. Ez az ut­cafronton álló, U alakú-szár­nyaival hátranyúló, emeletes épület hibátlan barokk re­mekmű, s versenytársa lehe­tett — ma is az — bárme­lyik ugyanilyen méretű kas­télynak. Az arányok méltó­ságot tükröznek, ' a kisebb részletek könnyed eleganciá­ról tanúskodnak. Ilyen előz­mények láttán Fazola Hen­rik sem húzódott attól, hogy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents