Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. március 20., szombat A novemberben kiadott proklamáció, amellyel a Vyx-féle ultimátum követ­keztében a közhit szerint át­adtam a hatalmat a magyar munkásságnak, hamisítvány volt Ezt a proklamációt éri sem nem fogalmaztam, seiri alá nem írtam. A dolog a valóságban a következőképpen történt Március 20-án Vyx alezre­des ultimátumot adott át nekünk, amely elrendelte, vonjuk vissza csapatainkat az ország keleti határától', és ezzel tegyük lehetővé) hogy a románok több ezer négyzetkilométernyi terü­letet foglaljanak el Magyar1 ország területéből, beleért­ve olyan városokat is, mint Szatmárnémeti, Arad és Nagyvárad. Az ultimátum elfogadására 24 órát, az eva- kuáció megkezdésére 48 órát, befejezésére tíz napot kaptunk. Az események ek­kor már viharos gyorsaság­gal követték egymást. Tö­meggyűlés követelte Kun Béla szabadon bocsátását. Éppen akkor kezdődött egy szedősztrájk is, és a hír- szolgálat hiánya miatt csak fokozta a pánikot. Az ultimátummal kapcso­latos első kérdésem az volt, vajon az új határvonal csak átmeneti-katonai jellegű-e, vagy egyszersmind politikai is. Vyx azt felelte, politikai határnak tekintendő, és ámitit csapataink kivonul­nak, a románok átveszik a közigazgatást a szóban for­gó területen. Ez a belgrádi fegyverszünet lehető legdur­vább megsértése volt. Kormányom nem tehetett eleget ennek a követelés­nek. A kabinetben maradt polgári miniszterek, akik a nacionalista elemet képvisel­ték a kormányzatban, nem vállalhatták a felelősséget ilyen óriási terület átenge­déséért a békeszerződés megkötése előtt Ellensége­ink arról suttogtak, hogy a mi radikalizmusunknak az oka az antant kíméletlen bá­násmódjának. Az a baráti viszony, amely gróf Bethlen Istvánt és őrgróf Pallavicini Györgyöt a francia misszió vezetőjéhez fűzte, továbbá a franciáknál tett sűrű látoga­tásaik azt a gyanút keltet­ték bennünk, talán az ő be­folyásuk érvényesült az ulti­mátum megfogalmazásában. Egy biztos: az ultimátum tartalmáról előbb szereztek tudomást, mint mi magunk. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy meggyőzzék az antant-missziókat: Káro­lyi rendszere álcázott bolse­vik rendszer, amelynél jobb lenne Kun Béla is, aki ellen keresztes hadjáratot lehetné indítani; ha viszont Károlyi1 nak sikerül keresztülvinnie a földreformot, és megnyer­ni az 1919. április 13-ára ki­tűzött választásokat, akkor már nehéz lesz megszaba­dulni tőle. Különös paradoxon volt: a szocialisták, a reakciósok és az antantmissziók egy­aránt rosszallták a demokra1' tikus földreformot A régi rend egyetlen lehetősége a hatalom visszaszerzésére az volt ha olyan kétségbeesett helyzetbe kergeti az orszá­got hogy az a bolsevizmus karjaiba veti magát. Később furcsa jelenetek játszódtak le a főváros leg­elegánsabb utcájában, a Váci utcán. A proletárdikta­túra kikiáltásának hírére arisztokraták boldogan es­tek egymás karjaiba. „Most aztán végük lesz” — suttog­ták egymás között. Másnap délelőtt Bethlen István azt az üzenetet küld­te, arra kér, fogadjam el az ultimátumot, mert semmi más lehetőség nem maradt. Nem tudom, miért tanácsol­ta ezt: azért-e, hogy később megtámadhasson, amiért feladtam az országhatárokat, vagy azért, mert az utolsó pillanatban megrettent a kommunista veszélytől. Az ultimátumot csak az esetben fogadhattuk volna el, ha ebben valamennyi po­litikai párt egyetért. Meg­kérdezhettem tehát Bethlen­től, hajlandó lenne-e, mint a nacionalista elemek vezére, ezzel a feladattal egy koalí­ciós kormány élére állni. Válasza elutasító volt. Az új keleti határokat az antant voltaképpen már 1915 szeptemberében Lon­donban megígérte a romá­noknak. Miután azonban Wilson meghirdette a nép­szavazás eszméjét, arra szá­mítottunk, hogy a lakosság­nak meg fogják adni a lehe­tőséget, maga döntse el, melyik országhoz kíván tar­tozni. Wilson kudarca után a győztes francia táborno­kok kerekedtek felül, és ne­kik tulajdonítható, hogy a románoknak tett ígéretet ebben a lehető legalkalmat-' lanabb pillanatban és leg­kíméletlenebb módon váltot­ták be. A francia érdekszfé­rába tartozó Magyarország áldozatul esett ezeknek az elvakult katonáknak, akik fantasztikus bosszúterveket szőttek korábbi szövetsége­seik, az oroszok ellen, amiért azok 1917-ben kiváltak a há­borúból. E tervekhez hídfő­re volt szükségük, és erre a szerepre Magyarország igen jól megfelelt Olyan magyar kormányt akartak tehát amely segítségükre lesz a háború megindításában Le­nin Oroszországa ellen. Bliss amerikai tábornok vissza­emlékezései bizonyítékokkal szolgálnak erre. Párizsban a „négy nagy” ilyen eszelős terveket melengetett Ugyanezek a körök meg sem kísérelték ezt a politi­kát Csehszlovákiára is rá­erőszakolni. Ott két kiváló államférfi, Masaryk és Be­nes volt hatalmon, és a cseh társadalom felsőbb osztályai soha nem voltak olyan reakciósak, mint a mi­eink. A Vyx-ultimátum a magyar reakció győzelmét és a mi tönkretételünket je­lentette. Ugyanaznap, március 20- án, délután összehívtam a minisztertanácsot. A Káro­lyi-párti miniszterek be­nyújtották lemondásukat, mert sem elfogadni, sem el­utasítani nem merték az ul­timátumot. Azt javasoltam tehát, mondjon le a kor­mány, és én a szociáldemok­ratákat fogom megbízni, a kommunistákkal együttmű­ködve alakítsanak új kor­mányt. Javaslatomat egy­hangúlag elfogadták. Erre a döntésre az késztetett ben­nünket, hogy a szomszéd né­pek és a Nyugat felé orien­tálódó külpolitikánk csődöt mondott, a belgrádi fegyver- szünetet pedig a másik ol­dalról megsértették. Az ulti­mátumot csakis egy homo­gén, erős és egységes kor­mány utasíthatta vissza, olyan kormány, amely ma­ga mögött tudja a szerve­zett munkásságot, és ame­lyet a kommunisták is támo­gathatnak. Miután pedig a Nyugatba vetett reménye­inkben csalódtunk, Keleten kellett szövetséges után néz­nünk, és így kompromisz- szumra kényszerültünk a kommunistákkal. A kor1 mány egyhangúlag úgy ha­tározott, hogy én maradjak meg államfői tisztemben. Másnap reggel a szociál­demokrata pártvezetőség, amely megrettent az ország­ban uralkodó robbanékony hangulattól, és attól tartott, hogy kommunista forrada­lom törhet ki, amely elsö­pörheti őket a helyükről, üléséről delegációt küldött a Gyűjtőfogházba, tárgyalá­sokat kezdeményezni Kun Bélával. A fogoly Kun, aki még testén viselte a rendőri üt- legek nyomait, ekkor már diktált, és a szocialista mi­niszterek tudomásul vették utasításait Visszatérésük után a pártvezetőség elhatá­rozta a két munkáspárt egyesülését Magyarországi Szocialista Párt néven. Kun Béla később elismerte, az a váratlan győzelem teljesen meglepte, ö mindenesetre a maximumot követelte, de nem számított rá, hogy azt meg is fogja kapni. A hata­lom a kezébe hullott. Erről a sorsdöntő határozatról sem a kormány nem-szoci­alista tagjainak, sem nekem nem szóltak. Aznap, március 21-én este, újabb minisztertanácsot tar­tottunk, ahol kizárólag ad­minisztratív kérdésekkel fog­lalkoztunk. Feltűnő volt a szocialista miniszterek hall­gatása. Távozás előtt félre­vontam Kunfit, és közöltem vele, egy új szocialista kor­mány megalakulása esetén őt kívánom miniszterelnök­ké kinevezni, ö egy szót sem szólt erre. Néhány perc­cel később ugyanezek a mi­niszterek megjelentek a Munkatanács ülésén, és frenetikus éljenzés közepet­te kikiáltották a proletáriá- tus diktatúráját Váry fő­ügyész, a kommunizmus dü­hödt ellensége azt a kegyet kérte, hogy személyesen bo­csáthassa szabadon Kun Bé­lát A kommunista vezért, nagy meglepetésére, a bör­tön kapujában a hajlongó és mosolygó főügyész fogadta. A királyi palotában beron­tott a dolgozószobámba tit­károm, aki épp akkor kapta meg a Munkástanácsban töt1 téntek riasztó hírét Egy géppel írt szöveget hozott, kérve, hogy azonnal írjam alá. Egy proklamáció volt, amelyben kijelentem, lemon­dok és átadom a hatalmat a magyar munkásosztálynak. Barátaim úgy vélték, ez az egyetlen mód a vérontás el­kerülésére. Természetesen nem voltam hajlandó aláír­ni ezt képtelen dokumentu­mot, amely a hisztéria és a pánik terméke volt. Titká­rom néhány perc múlva sá­padtan és zavartan tért vissza. A kiáltvány, mondta, már a szocialista napilap, a Népszava szerkesztőségé­ben van. „Hívja fel őket — utasí­tottam —, és mondja meg nekik, szükség esetén dobják szét a szedést.” De már ké­ső volt — a lap már kike­rült az utcára, és a város falain is megjelentek a pla­kátok kiáltványom szövegé1 vei. Ugyanezt felolvasták á Munkástanács ülésén is, ahol viharos lelkesedés fo­gadta. A szabadság művelődéspolitikája 1971-ben élete utolsó nap­jaiban Garai Tibor hét in- terjufilmet készített Lukács Györggyel. A Tanácsköztár­saságról szóló, sorrendben a második interjú megszerkesz­tett szövegét az Élet és Iro­dalom 1975. március 15-1 száma közölte. A rendkívül fontos és tanulságos doku­mentum egyes passzusait azért tesszük most közzé, hogy az időközben középis­kolássá vált nemzedék be­pillantást nyerjen a Tanácsi­köztársaság kultúrpolitikájá­ba. Az interjú nagy terjedel­mére való tekintettel csak részleteket közlünk. ★ „... nem tettünk mást, mint hogy minden nagy érté­kű művészi alkotást állami, vagyis proletártulajdonba vettük, és el fog jönni az idő, sünikor a proletáriátus meg tudja majd mondani, ■mit tekint magáénak és mit nem. Tudnia kell, ha a diktatúra kulturális politikáját nézi, hogy tulajdonképpen két irányzat volt, s a Népbiztos­ság egyszerre mindkettőt képviselte. Egyrészt Kassákot megvédeLmezni azok ellen a támadások ellen, amelyek főleg szociáldemokrata rész­ről érték, másrészt nem en­gedni meg a Kassák-csoport- nak, hogy mint a diktatúra hivatalos művészete lépjen föl. A Kassák-csoport műkö­dése teljesen szabad volt a diktatúrában, de a Népbiz­tosság soha nem ismerte el úgynevezett hivatalos művé­szetnek ... A diktatúra azon az állásponton volt, hogy ne­ki hivatalos művészete nin­csen, és a proletárkultúra kifejeződése során alakul majd ki a szocialista művé­szet, de erről a jelen pilla­natban még konkrétan be­szélni nem lehet. Ennyiben a diktatúra kulturális politiká­ja nagyon eltért Rákos lék politikájától, hiszen nem deklarált semmiféle művé­szetet hivatalos művészetté, hanem átmeneti korszaknak tekintette az egészet, amely­ben szabadságot adott a leg­különbözőbb irányzatoknak és megadta azt a lehetőséget, hogy a köztük lévő konkur- renciában lassan fejlődjék ki az, amit mi helyes prole­tár-álláspontnak tekintünk. Ez egészen világosan látszik, csak — sajnos — a diktatú­ra túl rövid ideig tartott, hogy megnyilvánult volna a Népbiztosságnak abban a pedagógiai munkájában, amelynek organizatórikus és szellemi vezetői a pedagógiai forradalmi mozgalmak vol­tak. ★ A diktatúra első napjaiban volt egy beszélgetésem Jászi Oszkárral, aki szerette volna a Huszadik Századot egy kvázi kommunista lappá ala­kítani és javasolta, hogy Bol­gár Elek, én és más kommu­nisták lépjünk be a Husza­dik Század szerkesztő-bizott­ságába. Én ezt megtagadtam, mondván: ha eddig nem vol­tunk bent, semmi ok, hogy most szerepeljünk. Jászi azt mondta, mi lesz akkor a Hu­szadik Századdal. Ezt vála­szoltam Jászinak: ha nem csinálsz nyílt ellenforradal­mi propagandát, akkor meg­jelenhetik akadály nélkül a Huszadik Század. Hogy Já­szi azután disszidált? ö nem mi előlünk disszidált, hanem félt az ellenforradalomtól, s ezért disszidált. De mi, a Huszadik Század teoretikus és propagandisztikus mun­Hernádi Gyula: Tagolás és elválasztás Jegyzőkönyv (1919. május) „Tóth László elvtárs bejelenti, hogy az ekegyári munkatársak a nekik kiutalt bőr­kötényeket visszautalták, mert lábbeli ké­szítésére alkalmas anyag. Kémek silányabb minőségű, talán juhbőrt, amely e célnak teljesen megfelel. Az elnök a tanács nevében köszönetét fejezi ki ezen körültekintő cselekedetért, és megígéri, igyekezni fognak a bőrkötényekre ajánlott juhbőrt beszerezni.” Töredék (1919. augusztus) Hajinai, kerítőháló, fennsík, hajószag, hű­vös szekrények felé tartó, lassam érkező fal. Dombok, szigorú lécek, csónak alakú szá­razföld, oroszlán-vastag tó. Megtépett, mereven lépkedő madarak láb­nyomaiban feltör a víz, eltükröz magáról mindent, szándéktalan szorgalmával kihúzó­dik az el rajzóit ujjak hegyéig, elindul, egyik homokszínű csillagból a másikba tűnik át, körbe-körbe, végtelenül. A gémeskút határai. Pásztorok húzzák maguk után hosszú kötélen, s a leszúrt bá­rányok alatt meggyullad a kút kicsinyített mása. A tó harmadik reggele minden mozdulat. A nádast felfelé fújja a szél, kilép a part­ra, megtámadja a köveket, rójuk hajol, már nincsenek is, eldörzsölt, gyulladt hártyák a kövek. A dombok mintha lassú hajóhintán köze­lednének, távolodnának. Dunántúli Biblia. A tó közepén ismét elfoglalja körkörös állásait a nád. Jézus megszentelt, repedezett sarka a ho­mokpadkától karcsaipásnyiira. A nád könyörgő mozdulatai. Szelvényes, második látvány. A jelentés hajszálnyi tar­tományaiba újból bevonják fémmel és alá­zattal az éUes leveleket, az eledelt, a barkát, a fegyvennyugvás tisztásait Templomok állnak a dombokon, hajléko­nyak, tornyukat mindig átviszi, visszahozza az alkony, a hajnal, mozdulatlanul úsznak melletttük a harangok. A hordalékot nem viheti el senki, száz­szorszép teher, apró homokkupacok áznak e hiányos tócsákban. TégTlarakások, játékkockák, szakadék he­lyett, mintha el lehetne kerülni a zárt alak­zatokat, mintha csak a tárgyak próbálkoz­hatnának, személytelen botjukkal, a kiűzhe- tetlen kertben, ahol a gyümölcsök fátlanul lebegnek, megtöltik a kellemetlen színű lá­dákat, ahol a figyelmetlen állatok elejtik sebzett szőrzetüket és eltávoznak az etető­kig, ahol feleleveníthetetlenek a szerelmi történetek, ahol nincsenek úsztatott lovak, kutyák, ahol csak a tárgyak próbálkoznak, és olyankor ellenőrizhetővé, mérhetővé válnak az ellentétes helyek, a hüvelyknyi állomá­sok, a hétköznapok tisztátalan egymásutánja. Uires szekér áll a pajta végében. A sze­kér megteremthetetlen súlya. Ázott szalma és takarók, a lovak helye szárazon hagyva, kőtörmelékkel, szeméttel befedett rajzok topognak, lökik egymást. A nappal engedékeny arányai a földig ülepszenek, csúszó tűz minden;. ­Az erjedő szállás öt ablaka. Kidöntött, el­vágott vasajtó a falnak támasztva, üres bá­doghordó hever a harmadik ablak alatt. A ház mellett földhányás emelkedik, tö­vében kecskelábú asztal, elf üllőd t hajiásai észrevétlenek. \ * 'iii * jjjS^ | I Herényi Jenő: Bunkócska

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents