Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
t ( t.f krri t,<- (f>;>>(i-v(Kri ^ofij^ ,\h .b’í k>úiJól >teriei9S9Vi5xa39fnoJ 1 qiIIB.9 H V^Ui! ,tiUO JUI.lt» *í/Iulli-Jlb ... és akkor jöttek a bulldózerek és összetaposták a virágszegélyt, meg kiszaggatták az éppen csak hogy megkapaszkodott facsemetéket. Nem tudtam, sírjak-e vagy dühöngjek, átkozódjak-e vagy üssek:.. De egyet azon nyomban megfogadtam: soha többet... — ... és aikkor közölték velünk, hogy a pinderészre szükség van, mert ott raktár lesz. ■. és akkor mi nagyon mérgesek voltunk... és akkor apu bement, de mérgesen jött haza, és akkor azt mondta, hogy soha többet nem meszel, nem szerel, nem bolond ő és nem engedi, hogy mi is azok legyünk... és akkor nem is lett ott raktár még ma se, csak be van zárva... — ... és akkor közölték velünk, illetőleg nem is közölték, hanem láttuk, hogy mi történik és akkor közölték csak velünk, hogy ott autóparkoló lesz. .„ Magunk egyengettük, bocsánat a kifejezésért, de szinte összeloptunk homokot, faanyagot, hogy legyen csúszda, homokozó és akkor... ... és akkor? ... és akikor! Nincs statisztikám arról, hány tíz-, avagy éppen százezer társadalmi munkás is él ebben az országban. Igaz, sok a közömbösség. Igaz, hogy sok az ollyan film, regény, ^ dráma, újságcikk, amely afelett siránkozik, vagy egyenest riadozik, miszerint az emberek, keresve az anyagi jólétük biztosítását, mind kevesebbet törődnek a közzel és mind többet és többet csak a saját kis egy, vagy néhány személyes társadalmukkal. Jómagam ugyan, bár elismerve, hogy hellyel-közzel az anyagi javak szerzése utáni vágy eluralkodhat az emberen, a kisebb vagy nagyobb közösségen is akár, nem nagyon adtam és adok hitéit a sí- ránkozóknak. Elmúltak ugyanis azok az idők, ami. kor jóformán csak a lelkesedés, csak az összefogás, a társadalmi munka — gyakran bizony korántsem önkéntes — száznyi formája tette lehetővé, hogy valamelyest is előbbrelépjünk a társadalom, a gazdaság szervezésének göröngyös, de ígéretes útjain. Nincs ma már szükség falujárásra — jószerint a falu, de legalábbis a tsz-mellék- üzemágak segítenek az üzemeknek és az ott dolgozó munkásoknak — arra sincs, hogy rohambrigádot szervezzünk a híd-, vagy az útépítésre, hogy társadalmi önkénteseket mozgósítsunk gyárépítésre. (Nemcsak azért, hogy visszafogott a beruházásunk!) Így hát aligha lenne bölcs dolog a negyvenes évek végének,. az ötvenes évek elejének „lelkes” (néha bizony a muszáj-lelkesítette) időszakát számon kérni jelen valóságunkon. Ám ugyanennyire oktalan dolog lenne tagadni, hogy nemcsak politikailag, a társadalom tudatának formálása szempontjából, de gazdasági kényszerből is szükség van a társadalmi összefogásra, a társadalmi munkásra. Lehet persze a sorrendet megfordítani is, és úgy fogalmazni, hogy nemcsak a gazdasági kényszerűség, de legalább annyira, ha nem még jobban, a társadalom tudatának alakítása, a közös feladatok közös vállalásának közös élménye, az összefogásban rejlő kimeríthetetlen erő tudatosítása is döntő érvényű szempont a kérdésben. Nem a sorrend hát a fontos, hanem a tény: ma is kell és ma is van társadalmi munka; ma is szükségeltetik társadalmi összefogás és ma sem, holnap sem képzelhető el életünk a társadalmi munkás önzetlensége nélkül. Ez olyannyira nyilvánvaló — mondhatnák sokan —, hogy erről felesleges is cikkezni. Valóban* a tény nyilvánvaló. Nem is hiányzik a mozgósító akarat sem egy- egy célra való szervezést illetően, s nem hiányzik a másik akarat sem, amely válaszol, mégpedig tettekkel válaszol a felhívó, a segítséget kérő szóra. ... és akkor hét végén, vagy a munkaidő után elindulnak a szocialista brigádok, az alkalmi brigádok, a kétszemélyes „haverbrigádok”, a felhívó szóra egyedül, vagy családosán jelentkezők ásót, kapát, szerszámot fogó emberek, hogy munkaidőn túl tegyenek valamit falujukért, városukért. Rendezzék a parkot, ültes>senek fát, csináljanak pinceklubot, fedjék be aiz óvoda vagy az iskola tetejét, készítsenek szemí.éltetőeszközöket, tanítsanak rajzolni, énekelni, tornázni. .. Felsorolni is lehetetlen, hogy mi mindenre kész az ember, hogy rejtett tehetségét vagy szakmai tudását, azonos vagy a képzettséghez egyáltalán nem hasonlító területen kamatoztassa, végezve önzetlenül a dolgát. Iskolák, óvodák teremtődnek így, vagy kaptak tetőt a fejük fölé a böícsődések; városrészek szépültek meg és lettek kétszeresen is otthonukká az ott lakóknak, mert a lakóhelyből az önzetlen munka teremtett yalódi otthoni környezetet számukra. Lett tiszta, szép, fás és virágos az utca és a város, lett otthona a pincében a hobbinak és játszóterük a ház előtti egykori szeméttelepből a négy arasznyi kicsiknek is. Ez is mind olyainy- nyira nyilvánvaló, hogy kár lenne erre szót vesztegetni, ha nem kellene a szót dehogyis vesztegetni, hanem harcba sorjáztatni inkább a társadalmi munka védelme, megbecsülése, a társadalmi munkások iránti tisztelet okán és jogán. Idézzük fel csak a bevezető három — lehetne éppen harminchárom is — panaszt, amelyek arról szóltak, hogy miután a társadalom önkéntes és lelkes munkásai eleget tettek a felhívásnak, rendbe tették a rendbe teendőket, felépítették azt, amire képeseik voltak, adtak erőt, pénzt, nyersanyagot, s ami mindezeknél is több, befalazták, beleépítették a szívüket is, nos... — ... és akkor jöttek a bulldózerek. ..! És nem a bulldózerek tehetnek arról, hogy „... és akkor minden semmivé vált”! Nem a gép és nem is a kezelője a hibás, hogy az imént épített parkok, elültetett fák és virágok, átalakított, ki- és megépített, eladdig nem, vagy alig használt épületek és épületrészek-, amelyek tegnapra lettek használhatóak, mára, ledöntessenek, megsemmisí- tessenek. A gép és az ember ebben az esetben éppenúgy áldozata egy rosszul eltervezett tervnek, miként áldozata a pusztítása tárgya is. A kellő át nem gondoltság, a kapkodó tervezés, nemegyszer a látszat, hogy lám, mi is tudunk szervezni társadalmi erőket, nos, ezek és még jó néhány társuk veszi el a kedvet, és az értelmét is a társadalmi munkához, illetve e munkának. Hallatlanul sokat ártanak az ilyen kései és meggondolatlan döntések, illetőleg a korán* az át nem gondoltán előkészített „felhívások társadalmi munkára...”. A társadalom anyagi erőforrásait is vétkesen tékozolják ilyenkor, s itt nemcsak a belefektetett anyagra, forintra, de az emberi munka értékére is gondolok. Mégsem ezt tekintem én a legsúlyosabbnak. Mert még ennél is rombolóbb, amit a kialakuló közszellemben, az emberi tudatban* a társadalom, a közösség iránti felelősségérzet megnyirbálásával, az értelmetlenség perspektívájával az emberi lélekben okoz. Évekre, évtizedekre érintetlen maradjon az, ami egyszer megteremtett? Ne lehessen többé nyúlni ahhoz, ami park lett, vagy játszótér? Szívesen írná és mondaná az ember, hogy: ne! Ám az élet — és ez nem is olyan rossz dolog — nem bírja el a tartós mozdulatlanságot, a megváltoztathatatlant.’ Egy idő után bizony elképzelhető, hogy ott, ahol most park van, oda majd üzlet kerül, ahol most egy régi, de felújított szinben-fészer- ben utcaiklub van, ott óvodát, vagy .skálát kell építem. De ne másnap! Nem is egy hónap múlva. Az ember, ha a diófája termését megélem nem is tudja mindig, legalább hadd élvezze saját társadalmi munkájának „gyümölcsét” egy ideig. Addig, hogy ne érezze magát és munkáját fölöslegesnek. ✓ így kívánja meg a tisztesség!
