Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-20 / 67. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1982. március 20., szombat „A díszszemle már a végéhez közeledett, húsz perc hiányzott még a déltől. A földön 130 milliméteres ágyúkkal felszerelt tehergépkocsik gördültek, de a nézősereg az eget fürkészte. A dübörgő zajba azonban lövések dörrenése vegyült: kézigránátok is robbantak, géppisztolysorozatokat adtak le. Kiáltások hallatszottak: Dicsőség Egyiptomnak! Támadunk, előre!” Az olvasó talán már ráismert: a fenti sorok a Szadat elnök ellen elkövetett merényletet idézik. Azt az eseményt, amelynek hatása az egyiptomi politika alakulására, s az egész közel-keleti válsággócra még ma sem mérhető fel igazán.' Az ismert külpolitikai újságírónak, Réti Ervinnek most megjelent könyve, a „Halál a dísztribünön” a kairói díszszemle véres eseményei mögé tekint. Bemutatja a meggyilkolt államfő életútját, politikai arculatát, azt a folyamatot, amelyben Nasszer egykori tömegszervezetének főtitkára, az elnök harcostársa, majd alelnöke eljut oda, hogy a Camp David-i különbéke egyik főszereplője legyen. „Halottakról vagy jót, vagy semmit” — olvashatjuk a példás gyorsasággal megjelent könyv utószavában. Ám — teszi hozzá rögtön a szerző — „ha következetesen megtartanánk ezt az intést, kevés politikai személyiség pályájáról emlékezhetnénk meg távozása után, és Szadat sem lenne kivételt erősítő szabály... Még csak a kezdetén vagyunk annak az oknyomozó, feltáró tevékenységnek, amely minden részletében hitelesen szeretné megismerni az egyik legellentmondásosabban fejlődő ország, Egyiptom viharos évtizedeit, azon belül az ország elnökének szerepét.” A „Halál a dísztribünön” az összegzésnek, a politikai elemzésnek ebben a korai szakaszában vázolja fel a kairói merénylet hátterét, első következményeit. (KS) — Helmut Schmidt kancellár és a koalíciós partner FDP vezére, Hans-Dietrich Genscher külügyiminiszter február elején egy bonni sajtóértekezleten. Előre kell bocsátanunk, hogy a bizalmi kérdés felvetéséhez a kancellárnak több mint elegendő oka volt. Egyrészt a szociáldemokrata párton belül hónapok óta’ súlyos összecsapásokkal tarkított vita folyik az SPD biztonságpolitikájáról. A párt tagjainak egy része nem ért egyet a NATO 1979. decemberi határozatával, az abban megfogalmazott amerikai rakétatelepítési programmal. A párt tartományi szervezeteinek tanácskozásain sorra születnek az olyan határozatok, amelyek az európai atomfegyvermentes övezet megteremtését, de legalábbis az amerikai rakétaprográm felfüggesztését követelik arra az időre, amíg Genfben folytatódnak a szovjet—amerikai tárgyalások. Szenvedélyes vita folyik a pártban arról is, hogyan lehetne megakadályozni a munkanélküliség további növekedését. A munkaügyi hivatal legutóbbi jelentése szerint a munkanélküliek száma már meghaladta az 1,9 milliót. A kormány úgy véli, hogy ebben az évben a gazdasági helyzetben nem várhatók pozitív változások. A szakszervezetek viszont hatékony állami beruházási programot követelnek, amit az SPD vezetőinek egy része támogatott, a kormányzásban partner szabad- demokrata párt, az FDP viszont a koalíció felmondásával fenyegetőzve ellenzett. Az ilyen körülmények között született kényszer-foglalkoztatási programmal szinte mindenki elégedetlen. A nagy nehezen kidolgozott kormányprogram felszabadítja az újonnan épülő lakások bérét, arra számítva, hogy a háztulajdonosok az így szerzett többletjövedelmet újabb lakások építésére használják fel, ami egyrészt munkát ad a stagnáló építőiparnak, másrészt csökkenti a lakáshiányt. Négy éven keresztül a kormány évi 100 millió márkát áldoz a fiatal munkanélküliek helyzetének javítására, s végül 1983. július 1-én 1 százalékkal (13-ról 14-re) emeli a fogyasztói adót. Az így szerzett többletmilliárdo- kat a magánvállalkozók beruházási tevékenységének közvetlen támogatására, 1984-től viszont a jövedelemadó ellensúlyozására fordítja. Fogyasztói adót a 800 márkából élő nyugdíjasok is, jövedelemadót viszont csak a 2000 márka fölött keresők fizetnek. Á program tehát nem a kisembereknek kedvez. Arról nem is beszélve, hogy a nagy gonddal kidolgozott program megvalósíthatatlanná válik, ha a szövetségi tanács megtagadja hozzájárulását a fogyasztói adó felemeléséhez, amely pedig az egész program alapját képezné. Márpedig az ellenzék — amely a szövetségi tanácsban többségben van — kijelentette, hogy elutasítja a kormány programját Teszi ezt elsősorban nem azért, mert jobb elképzelése van a gazdasági helyzet stabilizálására, hanem azért, hogy a kormányt sarokba szorítsa, sőt, ha lehet megbuktassa és még az 1984-es esedékes választások előtt átvehesse a hatalmat. Egy ilyen fordulat mellesleg az amerikai kormánynak is jól jönne, amely az utóbbi időben mind elégedetlenebb legfontosabb nyugat-európai szövetségesével. A bonni koalíció ugyanis Washington nyomása ellenére is megkö- kötte a Szovjetunióval a földgázüzletet, és több alkalommal nyíltan is bírálta az amerikai kormány konfron- tációs politikai vonalát. Schmidt kormánya hirdette és hirdeti, hogy az egyetlen reális alternatíva a kelet— nyugati párbeszéd folytatása és a leszerelési tárgyalások révén a fegyverkezési hajsza megakadályozása. Mindent egybevetve: a kancellár nem csupán saját pártbeli híveit és koalíciós partnereit akarta nyílt színvallásra bírni, amikor kikényszerítette a bizalmi szavazást a parlamentben. A kérdés felvetésével az amerikai szövetséges felé is demonstrálni kívánta, hogy a bonni koalíciós kormány bírja a parlamenti képviselők többségének bizalmát, tehát kormányképes és senki sem kényszerítheti, hogy módosítsa jelenlegi külpolitikáját, amelynek fő vonala az enyhülés támogatása. Az a tény azonban, hogy a kancellár bizalmat kapott a Bundestagban, nem jelenti azt, hogy ezzel megszűntek azok a belső és külső, okok, amelyek politikájának megvalósítását és magát a koalíciót veszélyeztetik. Már a szavazást követően egyes SPD-miniszterek szájából is olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyek homlokegyenest ellentmondanak a nehezen megszületett foglalkoztatási programnak. A Washingtonból érkezett első reagálások is arra utalnak, hogy a bizalmi kérdés felvetését amerikai részről korántsem a kancellár pozícióinak megszilárdításaként inkább a gyengeség jeleként értékelik. Csakis ezzel magyarázható, hogy azóta sem csökkent, sőt, talán még fokozódott az amerikai nyomás annak érdekében, hogy Bonn fenntartások nélkül vesse magát alá a konfrontációra törekvő washingtoni politikának. S e nyomásnak a Rajna partján egyre nehezebb lesz ellenállni. Kanyó András A jobb párt, a rosszabb tt“ időkre” — ekként kínálja magát mostanában a lakosságnak Ausztria kormányzó pártja, az SPÖ. Az 1970-ben hatalomra került osztrák szocialisták szájából bizony igencsak szerényen és némileg kényszeredetten hangzik a jelmondat. Hiszen az kétségtelen, hogy amit a szocialista kormányzat a legutóbbi hat-nyolc évben produkált, az nemcsak Ausztriában, hanem szerte a világon elismerést keltett. Nyugati szomszédunk a tőkés világválság viharaiban olyan szigetnek tűnt, amelyet nem érnek utói a bajok. A legzordabb időkben is az elviselhető 3 százalék alatt maradt a munkanélküliek aránya, s míg szerte a világon stagnáltak, sőt visszaestek a beruházások, Ausztriában meglepően élénk maradt a gazdasági tevékenység. A legmagasabb szintű szociális ellátást biztosító tőkés államokban is kénytelen-kelletlen kurtították a jóléti alapokat, ám Ausztriában növekedtek a szociális kiadások. Egyszóval irigyelt állam képét mutatta a külvilágnak az Osztrák Köztársaság, mint a tőkés világ „utolsó (válságmentes) mohikánja”. 1982 tavaszán azonban nyilvánvalónak tűnik, hogy az „utolsó mohikán” is elesett, csakúgy, mint Cooper híres indiánkönyvében. A nyugat-európai sajtó persze némileg kárörvendezik az osztrák modell bukásán. S a „lám megmondtuk” hangulatú értékelésekben valóban rámutatnak a Kreisky- kormány gazdaságpolitikájának leggyengébb pontjára: a válság negatív hatásait a gazdaság hatalmas állami támogatásával védték ki. Ez a módszer rövidebb krízis esetén talán be is vált volna. Így azonban olyan csillagászatira növelte az állam- adósságokat, — hiszen a termelésserkentő, munkahelyvédő és jóléti kiadásokat részben hitelekből fedezték, — hogy azok most nagy pusztítást végeznek a gazdaságban. Már tavaly megkezdődött a hanyatlás: sorozatban mentek csődbe kis- és nagyvállalkozások egyaránt. Olyan óriásokat ért utói a krach, mint a híres Kneissl sígyárat, az Eumig elektrotechnikai vállalatot vagy a világhírű Osztrák Klímatechnika AG-t. Súlyos válságban van a voralbergi és a tiroli textilipar; legnagyobb cégei csak milliós állami támogatással tudnak létezni. Az állami segítség forrásai azonban mindjobban kimerülnek, hiszen a költségvetés hiánya az idén a katasztrofális 50 milliárd schillinget (3 milliárd dollár) is meghaladja. A következmény máris érezhető: a szocialista kormány kénytelen beletörődni abba, hogy legfontosabb gazdasági célkitűzése, a minimális munkanélküliség, amely egyben leglátványosabb sikere is volt az elmúlt időkben, tovatűnik. Idén már 4 százalék fölötti arányt jósolnak, ami nyugateurópai mércével mérve alacsony, Ausztriának azonban nagyon is magas. Ugyanakkor a jóléti modell is repe- - dezik: a szociális juttatások növekvő terhet jelentenek. Mindezek nyomán pedig felborulhat a társadalmi béke is — a sztrájkmozgalom hosszú évek csöndje után fellendülhet. Nem vitás hát, hogy a szocialista kormányzat gondjai megszaporodtak, annál inkább, mert éppen a súlyosbodó válság nyomán máris megindultak a jövő évi választások előcsatározásai. Az SPÖ számára még nemzetközi tekintélyű vezetője, Bruno Kreisky is problémát okoz. A 71 éves, betegeskedő kancellár ugyanis egyre kevésbé bírja a széles körű tevékenység okozta megterhelést. Maga úgy nyilatkozott, hogy — orvosaival konzultálva — májusban dönt: marad vagy visszavonul. De ki jöhetne utána? Mert hozzá hasonló politikus nem akad pártjában. „Bruno császárcipője túl nagy nekünk” — vallják őszintén az SPÖ vezérkarában. Ráadásul a legutóbbi idők korrupciós botrányai érzékenyen megsebeztek néhány szocialista vezetőt. A párt szerencséje, hogy a legnagyobb ellenfél, a Néppárt (ÖVP) sincs jobb helyzetben: a vezetési válság és a korrupció ott is szétzilálta a sorokat. Az ÖVP ezért javasolja mostanában közös gazdasági program kidolgozását és végrehajtását (tehát egyfajta nagykoalíciót) az SPÖ-nek, amely egyelőre hallani sem akar erről. A szocialisták még bíznak abban, hogy a Nagy öreg, Kreisky a választásokig csodát tesz. (avar) Katonai puccs a gazdasági fellendülés érdekében ? Ghána 1957-ben jó lehetőségekkel startolt a nemzeti függetlenség útján. Képzett fiatal szakemberek vették át az állam és a gazdaság irányítását, s biztosítani tudták a másutt oly nagy gondot okozó átmenetet a gyarmati irányításból az önálló nemzeti életbe. A világ első kakaóterme- lőjeként pedig jelentős valutabevételhez jutott évről évre (Ghána szolgáltatta a világtermelés 36 százalékát). A kakaóból, valamint az aranyból származó bevételek megteremtették a hazai ipar, elsősorban a könnyűipar alapját, s további fejlődésének lehetőségét. 1980- ra azonban ezek a szép remények már szerte foszlottak, s az ország a gazdasági káosz állapotába jutott. Nyugati közgazdászok véleménye szerint Ghána csődbejutása alapvetően három okra vezethető vissza. Nevezetesen a helytelen gazdaságpolitikára, a kakaó világpiaci árának — s ezzel párhuzamosan az ország kakaótermelésének — rohamos csökkenésével, valamint a kőolaj árának emelkedésével. Úgy tartják, hogy 1957. után túl gyors ütemben folyt a gazdaság államosítása, s ezzel sem az irányítás, sem a rendelkezésre álló pénzalapok nem tudtak lépést tartani. Ezzel egyidőben a kakaó világpiaci ára kevesebb mint felére — fontja 44 centről 17 centre — esett vissza. De csökkent a termelt kakaó mennyisége is (már alig több a világtermelés 20 százalékánál), mert részben az árak alakulása, részben a könnyebb és vonzóbb városi-ipari munka csábító hatására a földművelők jelentős része felhagyott a termeléssel. A kőolaj árának emelkedése pedig azt jelentette, hogy a korábban szinte alig számottevő olajimport ma felemészti a teljes devizabevétel közel 50 százalékát. Ez egyszersmind azzal a következménnyel járt, hogy a további import fedezésére tetemes kölcsönöket voltak kénytelenek felvenni. A gazdaság lezüllésének egyik fontos következménye a már háromjegyű infláció, az áruhiány és a minden képzeletet felülmúló korrupció. Rawlings százados, s a hatalomra került katonai vezetés célja, mint ezt hirdetik, radikális intézkedésekkel a szakadék szélére került gazdaság talpraállí- tása. — TERRA — összeállította: Pilisy Elemér
