Népújság, 1982. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-18 / 65. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. március 18., csütörtök Egy lepkével maradt adós! Műterem híján a szülői ház udvarán... (Fotó: Szabó Sándor) Megtört a Jég Elismerő értékelés egy falusi gimnáziumról Törékeny, szinte diáklánynak tűnő asszony. Mögötte azonban 'kemény esztendők. Pedig a „kitörés” meglepően simán ment. — Általános iskolásként, itt Hatvanban, Török Gyula bácsi gyári szakkörébe jártam rajzolni, aminél nagyobb élmény kevés akadt eddigi életemben. Rendkívül sokoldalú, szuggesztív egyéniség, aki bőgőzéstől a festésig, orgonegyártásitól a művészetelméletig mindenben otthon tudja magát. Vagyis olyan kultúrhistóri- ai figurája a városnak, akiből több tucat kellene, hogy igazán városiasnak érezze az ember ezt a települést. Szóval nála, majd tizennégy évesen Pestre, a Dési Huber Körbe kerülvén, dőlt el életútam iránya. Ott La- borcz Ferenc szobrászművész vett rá, hogy a szén, az ecset helyett a mintázást válasszam. Néhány faragott kövemből jutott a következtetésre, miszerint ehhez az anyaghoz több közöm van. Gondoltam is érettségi után, hogy majd a képzőművészeti főiskolán folytatom, de elkapkodva kötött házasságom, majd a kisgyerek visszatartott a kísérlettől. Felkarolt viszont a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, amely nemcsak szereplési lehetőséget, hanem műtermet is biztosított ' munkámhoz, majd Alaptagsághoz juttatott. Legnehezebb műfaj A Hajdú utcai kis lakás, ahol most egykori cukorgyári munkás szüleivel él Pálffy Katalin szobrász, emlékekkel telik- meg. És miközben kávéillat keveredik hagymaszaggall, egy szobával beljebb jutván, a Hatvanba visszatelepült művésznő néhány művével is baráti közelségbe kerülünk. A képcsarnoki igényt szolgáló plakettek mellett olyan kis remek bukkan föl például, mint az Egry- Józsefet megidéző éremoldal. Kodály- reliefjével pedig a III. országos porfcrébiennálén aratott sikert az alkotó, aki szerint a szobrász „közalkalmazott”, vagyis minden megbízást el kell fogadnia. Ez persze nem mond ellent a sajátos hang, a sajátos megjelenési forma elhatároló szükségének, inkább fundamentálisan erősíti meg. Magyarán: mesterségbeli vért. — Korábban^ 1975 táján, mikor már nagyjából a kifejezőkészség birtokában voltam, elmentem ón is a nonfiguratív irányába, Egy egész kiállításra vallót faragtam ilyen munkából. Kisfiam, Lacika? Éppen ellenkező oldalra sodort. Hónapról hónapra, évről évre vele voltam, őt láttam mo- dell-közelben, persze hogy a portrézás kerített hatalmába. Márpedig annál nem lehet blöffölni. A legnehezebb műfaj a szakmában, és minden művész a portrén bizonyíthatja igazán tehetségét. Most pedig, hogy itt állok műterem nélkül, és ősztől tavaszig róvom a hatvani utcákat, ugyan mit tehetnék? A szobasarokban érmészkedem. Ezeket látta az imént, Moldvay úr! Hanem errefelé még a kis forma is gonddal jár. A városban nincs öntő. Innen eredően legalább öt pesti utamba kerül, amíg valami rendelést lezsüriztetek, öntödébe kerül, majd cizellálom, ami aztán életet ad a dombarművecskének. Svéddel, japánnal, olasszal Tér, környezet, évszakok, emberek. Megannyi tényező egy művészpálya alakulásában. A délelőttből erre is jut időnk, éspedig visszanyúlván Pálffy Katalin első nyíltszíni szerepléséhez. A műcsarnoki, 1975-ös országos jubileumi tárlatról van szó, amelyen férjéről készített ólomportrévaí mutatkozott be a szakmának. A következő esztendő pedig meghozta első önálló kiállítását a Csepel Galériában. — Ügy érzem, jól startoltam, és mivel nagyon szeretek dolgozni, különösképpen kőben, egyik kiállítást a másik után vállaltam. Két nyár pedig egy egészen - különös élménnyel ajándékozott meg. Először Villány, majd a szlovákiai Morovany nemzetközi művésztelepé- nek mexikói, svéd, japán, olasz, német litván művészvendégei között kerültem hasznos, sokoldalú ismeret, szándék, formakultúra birtokába. Az még csak pluízt jelentett, hogy az egyik helyen nagyméretű kövekkel szegült szembe a vésőm, a másikon pedig fát faraghattam. Egy dolgot sajnálok mindmáig! Amit Villányban elkezdtem, kisfiam betegsége miatt nem fejezhettem be. Egy lepkével vagyok adós, az ebben rejlő plasztikai gondolat kifejezésével maradtam el. Remélem, lesz még módom e mulasztást pótolni... < Pálffy Katalin, aki alig harmincévesen oly sok szép vállalkozást tud maga mögött, egy esztendeje tért vissza szülővárosába, ahol jószer int annyit sem tudnak róla, mint Balassagyarmaton, Karcagon, vagy éppen Nagymaroson. Ezzel együtt persze hiányzik neki az a társaság, az á baráti kör is, amely otthonossá teheti itt az életet. És taiajta- lanná teszi létét a helyi mecénatúra teljes hiánya. Fordult ugyan illetékesekhez, legalább munkálkodásra alkalmas helyiség reményében, de ott előbb az ő „gesztusát” kérték számon, majd a szabadtéri színpad állandóan használt öltözőjét lobogtatták meg előtte mentsvárként. Nosztalgia nélkül — Mit ígér a jövendő? — néz maga elé töprengve Pálffy Katalin. — Ügy tűnik, egyelőre lemondást. Vagy pedig fogom magam, és visszaköltözöm a fővárosba. Persze, sok minden attól is függ, hogy a Táncsics utca utolsó házában beindul-e az a kisvállalkozás, amelyet Kovács Gyula bronzöntő tervez a barátjával. Higgye el, ha lesz itt egy jó műhely, kívülem másokat is ide vonz Nóg- rádbó], vagy Pest peremkerületeiből. A fiatal, az induló szobrásznak olyan a precíz, gyors, viszonylag olcsó öntöde, mint a modell, vagy a főiskolán szerzett szakmai tudás. És hát egykét olcsó bérlakás még inkább növelné annak a lehetőségét, hogy Hatvanban ne csak kiállításokat rendezzenek, hanem művek bölcsője legyen a város. Ez az esztendő egyébként négy ösztöndíjas hónapot is tartogat számomra, Herbert Baumann professzor meghívása nyomán, a stuttgarti akadémia művészképző tagozatán, Szeretném ha „bevágna” a dolog, de habozás nélkül elcserélném egy hatvani kis műteremért, ami idékötődésemet jelentené. Persze, nem pusztán szülőföld-nosztalgiáról van szó, amikor így beszélek. Inkább a miliőbe ágyazott elképzelésekről. Azdk hoztak engem haza, azokat szeretném valósággá változtatni. Hogy mi a> lényegük? Az embertől emberig szóló üzenet humánuma, tisztasága... Moldvay Győző — Iskolánk az életre igyekszik felkészíteni a gyermekeket — állapították meg teljes joggal a hevesi gimnázium vezetői azon a tanácskozáson, amelynek keretében az iskolában folyó oktató-nevelő munka értékelését tűzte napirendre a járási párt-végrehajtóbizottság. A napirend tulajdonképpen része volt annak a munkának, amelyet a járási pártbizottság aktívái segítségével végez, felmérendő az ideológiai nevelés eredményeit egyes rétegeknél. Tagadhatatlan, s erről a tanácskozáson is szó esett, Heves nagyközség gimnáziuma nem tartozik a közkedvelt középiskolák sorába. A beszámoló nagyon becsületesen igyekezett választ adni arra a kérdésre, vajon jogosak-e a fenntartások ezzel a gimnáziummal szemben. Az adatok azt bizonyítják: nem! Évente 40—50 diákot bocsát szárnyára az iskola. Közülük átlagosan harmincán jelentkeznek továbbtanulásra, és 15—18 fiatalnak sikerül is az egyetemi, főiskolai felvétel. Ez a végzős növendékek egyhar- madát jelenti, ez a szám eléri a városi középiskolákból felvettek arányát, önmagában is bizonyítva, nem mindig igazságos az iskolában folyó munka megítélése. Hogy ezt az eredményt teljes nagyságban érzékelni lehessen, ahhoz még egy adat kívánkozik: az iskola tanulóinak mintegy nyolcvan százaléka, — esetenként ennél nagyobb arány is — fizikai munkáscsaládokból, kisebb falusi iskolákból jött. Eleve hátrányosabb helyzetből indulnak, nagyon is meg kell dolgozniuk a jó eredményért. A főiskolákra jelentkezők száma s a felvetteké, egymagában azért még nem jelezné a jó munkát. Van még egy nagyon figyelemre méltó eredménye a nevelésnek, s ez a munkára nevelés. Az iskolából kikerülő gyermekek kétharmada a szakmunkát választja életcéljának. Már maga az iskola is nevel szakmunkást — laboránsok és műszaki rajzolók- lesznek az érettségi mellett —, de a nagyközség szakmunkás gárdájának egy részét is a volt diákok adják. Nem folyik versengés íróasztalokért, s a különböző üzemekben nem azért jelentkeznek szakmunkás tanfolyamokra, mert nem találtak más kiutat. A munkára nevelés nem idegen ebben az iskolában, s ennek többféle módszerét is megtalálták, kezdve a nyári építőtáboroktól, az őszi gyakorlati munkáig. Tartalmas és jó kapcsolata van az iskolának a környék kisebb-nagyobb üzemeivel, gazdaságaival. Itt az iskola nyitott kapukat talál, s a gyermekek a helyszínen mérhetik fel, mire is vállalkoznak, amikor egy-egy szakmát kiválasztanak. Igyekszik a tantestület kialakítani a közösségi ember helyes modelljét is. KISZ- munkájukat fémjelzi, hogy már két ízben .nyerték el a KISZ KB zászlaját. Meglehetősen nagy önállósággal döntenek a gyerekek Közprogramjaikról, kirándulásaikról, s az önállóságra nevelésnek nem csupán az iskola KISZ-szervezete látja hasznát. Evek óta gyakorlat, hogy a KISZ járási bizottsága tanulókat kér ki az iskolai Szervezetből, segíteni a községi KISZ-szervezetek munkáját. De talán az is beszédesen bizonyítja e közösségi nevelés hasznát, hogy a félszázat is meghaladja már azoknak a száma, akik ebben az iskolában nőttek fel, s ma a járásban Valamilyen vezető szerepet töltenek be. Még a pártépítésben is mérhető az eredmény. Vettek már fel diákokat a tanári pártalapszer- vezetbe, de ugyancsak megközelíti a félszázat azoknak a száma, akik az iskola elvégzése után munkahelyükön, két-három éven belül párttagok lettek. A tanácskozáson szó esett arról is, hogy a pedagógus elsősorban saját példájával nevel. így van ez a hevesi gimnáziumban is. A 17 tagú tantestületből 12-en tagjai a pártalapszervezetnek, s szinte kivétel nélkül mindenki végez a járás vagy a nagyközség valamelyik társadalmi szervezetében aktív munkát. — összességében jónak lehet értékelni az iskolában folyó oktató-nevelő munkát, a világnézeti nevelést — állapították meg a vb tagjai. A nagyközség gimnáziuma beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Van jövője ennek az iskolának! Deák Rózsi — Elváltunk. Nem volt elég neki egy asszony, ösz- széállt egy ötgyerekes, elvált asszonnyal. Most is vele él. Négy gyereke született azóta. — Még az öthöz? — Igen. Csak azért sajnálom a férjemet, hogy ilyen rosszul csinálta az életét. Vissza akart jönni hozzám, de nem engedtem. Azért is mentem másodszor férjhez. Mert kezdett visszajárni, és késsel fenyegetett. „Hozzámegyek akárkihez, az sem baj, ha utcaseprő — gondoltam —, csak hogy megszabaduljak tőle.” Aztán úgy is lett. Nem is ismertük egymást a mostani férjemmel. Egyheti ismeretség után összeházasodtunk. Eleinte rosszul éltünk. Volt neki két barátja, azokkal járt el otthonról. Jaj, de sokszor megvertem! — Megverte? — Meg én. De még hogy! Sodrófával, seprűnyéllel, egyszer az ébresztőórát is a fejébe vágtam. És hagyta magát. Más ember agyoncsapott volna. Előfordult, hogy hazamentem a kocsmából, ahol dolgoztam, kérdeztem az anyósomat: Béla hol van? — Azt mondja: „Az előbb még itthon volt. Mondta, hogy felmegy az irodaházba.” Oda járt mindig az irodaházba táncolni. Felmentem utána. Amint meglátott az egyik végén, már rohant is a másikon. Haza akart szaladni előlem, de én megvártam az utcán. „Itt vagyok, anyukám — mondta, amikor elkaptam. — Látod, hogy itt vagyok. Csak egy pillanatra jöttem el, anyukám. Anyukám, itt vagyok már.” Na én aztán elmondtam mindennek. „De ne veszekedj, anyukám. Ne csinálj feltűnést.” Nem érdekelt semmi engem. — Miért nem ment vele együtt szórakozni? — Tudja, amikor a kocsmában dolgoztam, vagy este tízkor végeztem, vagy ha délelőttös voltam, akkor kettőkor. Tízkor már késő volt. Hová lehetett olyankor menni? Kettő után akart velem menni, akkor azt mondtam, hogy segítsen mosogatni vagy főzni. Nem tudott főzni. Még krumplit hámozni, sem. Ha nem segített, nem főztem semmit. Koplaltunk mind a ketten. De most már, mióta a gyerek megszületett, semmi panaszom nincs rá. Most már apának érzi magát. Nagyon ritkán akar elmenni valahová. A múltkor is egy hétig könyörgött, hogy engedjem el a kertmoziba. Nem .engedtem. Az egy kiló kenyér — mondtam neki. — Hát azért moziba elmehetnének néha. — Fáradt vagyok én hozzá, ötig dolgozom itt, uitána elmegyek a gyerekért, messze is lakunk, a város szélén, mire vacsorát készítek, késő este van. De minek is mennénk? Odaülünk ketten az ágyra, a gyereket kettőnk közé tesszük, mindenfélét csinál az a kisgyerek. Most már kezd beszélni, de még összevissza. Belgául beszél. Nem is kell annál jobb szórakozás. Vidd magaddal a pulyádat is a moziba — mondom a férjemnek, ha el akar menni. De most már rendes. Nem lehet rá semmi panaszom. Megcsinál az otthon mindent. Miért nem hagysz el? Miért nem kezdesz valami fiatal lánnyal? — kérdezem tőle sokszor. Azt mondja, nem érdeklik a fiatal lányok. „Hát mit akarsz! — mondja. — Ha nem téged vettelek volna el, már régen csavargó lennék. Talán már börtönben ülnék.” Azt mondja, nem is tudna elhagyni. Hát nem tudom, meddig fogunk együtt lenni még. öregszem. Mire én megvénülök, ő akkor lesz a leg- élniakaróbb férfi. Mé'g mielőtt a gyerek született, egyszer hat hónapig külön éltünk. Teljesen elzüllött ezalatt. Csavargó lett. Se lakása, se munkája nem volt. Aztán visszajött. Előfordult az is, hogy megcsalt, de én mindig rájöttem. Mintha csak valaki megsúgta volna. Mindig lelepleztem, és egynél többször nem tudott megcsalni. Előfordult, hogy összebarátkozott egy háromgyermekes asszonnyal... Volt együtt sok bánatunk ez alatt az öt év alatt. — A férje hol dolgozik? — A dohánygyárban. Pestre járt előzőleg, de megbetegedtem, és idejöttem dolgozni. Idegösszeroppanásom volt. Mindent megtett értem. Privát orvosokkal kezeltetett. Más azt mondta volna, hogy „hadd dögöljön meg, legalább összeállók egy fiatalab- bal.” — És Pesten hol dolgozott? — Az építőiparban. De onnan is rohant haza minden héten. Hogy aztán ott volt-e valakije, vagy hogy mit csinált, azt nem tudom. De hát minden hétre ötszáz forintot vitt magával — a többit hazaadta egy fillérig —, az ötszáz forintból kosztolta magát, mindig rendesen viselkedett. Segített mindenben, és megtette a férji kötelességét. Mióta itthon van, azóta csak egyszer fordult elő, hogy elment. A sógora, meg annak a barátja hívta el. Nekem azt mondták, hogy a Vasutas Klubba mennek kártyázni, és közben a Sörkertbe mentek. Alighogy elindultak otthonról, szóltam a szomszédasszonynak, mert az ő férje is velük ment, hogy menjünk csak a Vasutasba, és nézzük meg őket. De már nem is a Vasutasba indultunk, hanem egyenesen a Sörkertbe. Körüljártuk a kerthelyiséget, hát látom, hogy ott ül a férjem a kerítésnél. Volt velük két nő is. Egyiknek udvarolt egy férfi, a másik pedig a barátnője volt. De mindketten olyan jófélék. Az egyik állapotos is. Ahogy a férjem észrevett, még csak búcsút sem mondott a társaságnak, odajött hozzám. „Ne haragudj, anyukám. Anyukám, drága anyukám.” Nekem te ne anyu- kázz! Nem érdekelsz! — mondtam neki. — Az sem érdekel, ha itt maradsz. Nézd, én nem akarok itt botrányt csinálni. Gyere ki, beszéljük meg. Aztán vissza is jöhetsz felőlem. Nyugodtan^ visszajöhetsz. De előbb beszéljük meg. Persze aztán nem beszéltünk semmit. Fele úton hazafelé otthagytam. Az én házamba be nem teszed a lábad. Felszálltam a villamosra. Képzelje, ő gyalog hamarább hazaért, mint én villamossal, úgy rohant. De ez volt az egyetlen eset, mióta a gyerek megszületett. Vége Császár István: „Anyukám, drága anyukám!”
