Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 13., szombat Erdő, ősrégi rengeteg — romantika. Ámításra, áhítatra, szelíd kikapcsolódásra vagy vad rettenetre örökkön kész elem, megbújtatő és elveszejtő, barát és ellenség egy személyben. Bárcsak most, felnőtt, érett fejjel választhatnék pályát! — hangzik el sokszor, és sok ajakról a keserű sóhaj —, nem itt lennék ebben az áporodott irodában, tömény olaj- és fémszagot árasztó munkateremben, ha. nem kint, valahol kint a szabadban, távol az emberektől, a tiszta, friss levegő otthonában, messze a dübörgő zajoktól, ...bár az erdő lehetne a munkahelyem...! O O O Az áhított helyre igyekszünk. Könnyű röptű szán, gyors lábú lovak, bolondos, csilingelő csikók, puha, meleg takaróba burkolt, vidám, szép kacagású kisasszonyok bohém csapata — helyett ezúttal a munkától és a hidegtől többszörösen fázó, már-már mogorva férfiak kis csoportja, rázkódik, dől elő- re-hátra. Kapaszkodik az ócska — de legalább négy kerék meghajtásos GAZ a megfagyott, éles köveket, göröngyöket, kátyúkat százszámra rejtegető havas úton ugrálva, pattogva, vészesen meg-megcsúszva igyekszik, nemcsak az útviszonyokkal, de saját, maradék erejével is birkózva — az „ideális” munkához vezető úton. — Kicsit rázósnak tűnik — vesszük könnyedre két rázkódás közt, amin Fejes Dénes, a felsőtárkányi erdészet vezetője halkan elmosolyodik. — Gondolom, nem mondok újat: az erdő — az itt dolgozók számára — éppen úgy munkahely, mint másnak a föld, a gyár, az iroda, rajzeszközök, műszerek, avagy éppenséggel — a toll és a kamera. De ne példálózzunk, majd Tuza László vágásvezető erdészünk is bizonyára megerősíti azt, amit én mondok: az erdészkedés ma már nem pusztán romantika — az benne a legkevesebb. Az erdőgazdálkodás: szigorúan szakosodott, nagy hozzáértést és legalább ennyi fegyelmet kívánó munka. Az erdőgazdaságon belül a maga 13,5 ezer hektáros területével a felsőtárkányi a legnagyobbnak számít az egyes „részlegek között, s ennek megfelelően: sok, nehéz és igen felelősségteljes a rájuk háruló feladat. A teljesítés számokban, ölekben, köbméterekben, hektárokban mérhető, leginkább pedig a szemre — is — szép, szakmailag pedig a fagazdálkodás szempontjából legmegfe. lelőbb erdő kialakulásával. Míg mindezt elmondja Fejes Dénes — jókora utat teszünk meg. És jóllehet, a szakember szempontjából romantika úgyszólván már semmi sincs benne, hanem csak tudatos, és egyáltalán nem kis értéket produkáló termelő — s egyben alkotó, újabb erdőket teremtő munka —, ő látja meg elsőként a téli nap fényeit szikrázta- tó fagyos, végtelen hóban a Már-már a végsőkig feszülnek a jó muraközik izmai, felfelé húzzák a kitermelt, felaprított fát a Lökbérc meredek, síkos, hideg útjain (Fotó: Perl Márton) Nemcsak veszélyes, de sok nehézséggel is járó. A kis busz — amely egyben melegedőjük és éttermük is — Harcban a hasábokkal — Bóta Pál... barna törzsű fák közt az őzet, s felkiált: — öz! Nézzék csak, őzek...! És ez már a Lökbérc, része a Bükk-fennsík kőkoszorújának. Itt dolgozik — rég bevált erdei emberek, s pompás muraközi lovak, valamint a vágásra kiszemelt, sudár termetű tölgyesek közt Tuza László, a hamar szép rangra — vágás vezetői re — emelkedett 28 éves fiatalember. Véltük: hallgatag, netán morózus lesz, de a tiszta, téli ragyogásban mintha köny- nyebben szólna ő is. — A Vízügynél dolgozott, s gátőr volt édesapám, Kilenc éven át a Zsóri-fürdő- nél laktunk, úgy hiszemt ott szerettem meg a természetet, akkor határoztam el, hogy erdész leszek. Sikerült," a Dobó-szakközépben érettségiztem és kaptam egyben az erdészetről szakbizonyítványt. Először Pazsagra kerültem, ott voltam gyakornok másfél évig, és — gondolom, kivételes „esetként” —, a további kétéves kurzust kívánó technikusi oklevél megszerzése előtt — vágásvezető lettem. A vágásvezető — mint ez elnevezéséből is kitűnik — a fa kitermelését, kivágását irányítja, vezeti. Látszólag egyszerű: az erre előre megjelölt — itt tölgyeket — kivágják, feldarabolják, jó muraközik vontatta vasszánokon helyükre, hasábokba rakják. — Kilenctagú a munkacsapatunk, mondja a fiatalember, aki most tíz éve lépett erre a pályára, amit szépnek szokás még mindig hinni, nevezni. Dolgom a döntés irányítása, összesen kilencen vagyunk hozzá, köztük három répáshutai, egy cserépfalui, ketten bükk. zsérciek és tárkányi a többi. Szóval: sokfelől jöttünk, és sokféle embernek nem köny- nyű összefogni. De azért sikerült, jól megy a munka, és nekünk ez a legfontosabb. Ami pedig még inkább: mióta együtt dolgozunk még nem volt balesetünk, pedig a meredek lejtőkön, különösen így, télen, igen veszélyes a munkánk. Tuza László vágásvezetö: Szép, de kényszerpálya ez reggel fél 6-kor szedi össze őket (egy órával korábban kell felkelniük), s elmúlik délután 5, mire hazakerülnek, átfagyva, kimerültén. Háza — mindőjüknek van. így a fiatal vágásvezetőnek is, aki pedagógus feleségével a kétszobás Mákszem-erdész- házban él. Kérdés, búcsúzóul: vajon elégedetten? — Ha a kérdés — moso. lyodik el a komoly, ifjú erdész — a házasságomra vonatkozik, akkor csak igennel felelhetek. De ami a beosztásomat illeti: tíz év vágásvezetői beosztás után — szeretnék kerület vezető lenni. Tévedés ne legyen: nem magasabb. csupán másféle, ha úgy tetszik, többrétű beosztásról van szó. Ezen a helyen viszont nagy szükség van Tuza László munkájára. Mi lesz, ha maradni kell? — Morgolódok majd, és maradok, hogyha muszáj. Mert úgy igaz, ahogy az öregek is mondják: kényszer (-szép) pálya ez. B. Kun Tibor Tarnóczi Márton Veiner Józsefné Vadkerti Miklósné Már kevesen vannak azok közül, akik az 1940-es évek végén szövetkezetei alapítottak. Űjat kezdeményeztek, valami mást, úttörőként vállalva a kockázatot ezzel a jövőért, a boldogulásért. Aldébrön például 12 család fogott össze 1949 őszén, hogy megalakítsa az Űj Élet Termelőszövetkezetet. Tar- nóczi Márton nyugdíjas elnök erre így emlékezik: — Szeptember 8-án lesz 33 esztendeje annak, hogy létrehoztuk a közös gazdaságot. Én és a többiek, akik ott voltunk, előtte kisparaszti gazdálkodást folytattunk. Apáim 12 holdján tevékenykedtem, nyáron meg részesaratóként vállaltam munkát. Mi többen újat akartunk a faluban, persze akkor nem tudtuk, hogy mennyire sikerül. Kocsit, lovat, a szerszámokat, a vetőgépeket, a magvakat és az állatokat mind bevittük a közösbe és akkor ősszel már együtt vetettünk. Az ötvenes évek legelején 310 holdon gazdálkodtunk. Smider Mihály volt az első elnök. Én pedig brigádvezető lettem, amolyan mindenes. Nem volt akkor még úgy szakosítva a gazdálkodás, mint ma, így hol a szántóföldön, hol meg az állattenyésztő telepen dolgoztam, ahol éppen szükség volt rám. Később engem, az egykori szegényparasztot választották elnöknek. 1953-ban építettük az első szarvasmarhatelepet, amely ma is megvan, igaz, most már magtárként hasznosítjuk. Voltak ellenzői a közös gazdálkodásnak, különösen 1956 őszén. Mi akkor sem szakadtunk el a szövetkezettől, elvetettünk mindent a maga rendjén és őriztük, etettük az állatokat. Akkor decemberben kórházba kerültem szemműtétre és 1957 januárjában, amikor hazakerültem, már minden rendben volt a faluban. Szövetkezetünk az ötvenes évek végén erősödött meg igazán, amikor az egész község belé- pett a közösbe. Akkoriban vásároltuk az első gépet, amiért külön vitát kellett folytatnunk a maradi emberekkel, akik ragaszkodtak a kézi szerszámokhoz és nem bíztak a gépesítés sikerében. Aztán amikor egymás után születtek a termelési eredmények, akkor változott a szemlélet a faluban, az emberekben. 1962-ben az elsők között 117 holdon telepítettünk új szőlőt. Az itt lakó emberek szorgalmas munkája nyomán évekig a legjobbak között voltunk a 'Tárná völgyében gazdálkodó üzemek sorában. Bevallom, megszállottság kellett akkor szövetkezetét szervezni, azt elhitetni, hogy az emberek bízzanak egymásban, a közösség erejében. Ez bebizonyosodott, mert az állam amit ígért nemcsak betartotta, hanem többet is adott. Szövetkezetünk ahogy erősödött, úgy változott meg községünk arculata is. Űj házak épültek, garázzsal, autókkal és mindenütt becse van a háztájinak. Hálásak az öregek, közöttük én is, hogy nyugdíjat kapunk, amiről azelőtt nem is ábrándozhattunk. Továbbra is vezetőségi tag maradtam, mert nem tudok elszakadni a szövetkezettől. Az- alapítók között volt egykoron Veiner Józsefné, Aldebrő, Feldebrő és Tófalu egyesült Rákóczi Termelő- szövetkezetének mai falugazdája. — Tősgyökeres aldebrői vagyok — idézi a múltat. — A szüleim .dohánykertészeik voltak, amely valaha ennek a tájnak egyik hírneves növénye volt. Az otthoni részesföldet műveltük. Tizenhét évesen férjhez mentem, és utána nem sokkal beléptünk az Űj Élet Termelőszövetkezetbe. A férjem, a valamikori részesarató munkás is alapító volt, ma már nyugdíjas. Állandó helyünk lett a szövetkezetben, ahol rendszeres munkát találtunk. Keményen dolgoztunk, mégis olyan furcsa volt hallani, amikor 1956 őszén sokan azt hajtogatták, hogy ne jöjjünk többet, be se tegyük a lábunkat a közös tanyára. Mi másként döntöttünk, maradtunk. A férjem volt az őr a telepen és gondoztuk, vigyáztuk az állatokat. Két gyereket neveltünk, mind a ketten traktorosok, itt dolgoznak a szövetkezetben. Nekünk ez a gazdaság adott mindent, új házat, berendezést, anyagi segítséget, hogy a két gyereket felnevelhessük. Az elismerés sem maradt el, hiszen 1976 márciusában nőnapon megkaptam a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Nem vágyódtam én el soha innen a községből, és mint falugazda elégedett vagyok. Aldebrőn és Tófaluban lakó szövetkezeti tagok háztáji gazdálkodását irányítom 1975 óta. Ez folyamatos kapcsolatot jelent az emberekkel, hiszen a háztáji földek műveléséért, az abból származó termés átvételéért, a felvásárlási szerződésekért én felelek. Három év múlva megyek nyugdíjba. Édesapjával, férjével és bátyjával együtt lépett a szövetkezetbe 48 őszén Vadkerti Miklósné, az egykori állat- tenyésztő munkás, ma párt- alapszervezet titkára, országgyűlési képviselő: — Űjat akartunk, miért bíztunk, hogy együtt jobb lesz — mondja. — Szép tervekkel indultunk. Rögtön kertészetet hoztunk létre, melyet a Tárnából öntöztünk. Dohányt, paprikát, káposztát termeltünk, több-kevesebb sikerrel. Munkaegységért dolgoztunk és már az első évben kaptunk pénzt, valamint terményt is osztottunk: búzát, árpát, burgonyát. Akkor nem volt állami támogatás, saját erőből kellett fenntartani magunkat. Sokan ellenez.» ték is, hogy mi együtt vagyunk, ezért voltak, akiket kizártunk a szövetkezetből, hogy ne gátolják a munkát. 1956 őszén aztán még többet zaklattak, akkor már párttitkár voltam. Az elnök és a mi házunknak beverték az ablakát és hívattak a községházára, hogy számoljuk föl a szövetkezetét. Azért mégiscsak megmaradtunk, mert többségben voltak azok, akik józanul mérték föl a helyzetet. 1956. november 4-én reggel édesapám azzal költött, hogy új kormány alakult. Azután egymás után visszajöttek azok is, akik kiléptek a közös gazdaságból. Három évvel később részt vettem szövetkezetünk újjászervezésében. A dolgos, szorgalmas emberek vállalták a munkát. 1960-ban 12 forintot osztottunk egy munkaegységért, aztán fokozatosan többet, és gyarapodott a közös vagyon is. 1975-ben egyesült Feldebrő, Aldebrő és Tófalu szövetkezete, és közös útra léptünk. Féltünk akkor ettől, de bebizonyosodott, hogy együtt még többre vagyunk képesek. Űj telepítésű szőlők, iparszerű növénytermelés, szakosított állattenyésztés és fiatal szakembergárda jelzi az elmúlt időszak eredményeit. Az 1981-es évet közel 15 milliós nyereséggel zártuk. Büszke vagyok, hogy alapítója lehettem szülőfalum szövetkezetének, amely újat hozott valamennyiünk életében. Mentusz Károly
