Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-11 / 35. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 11., csütörtök 3. Pótalkatrészek a mezőgazdaságban (II.) A „drótozás” silány pótlék Azért általában nem állnak a gépek a termelőszövetkezetekben, amiért az anyagbeszerző. nem tud például egy csavart beszerezni. A gépjavító műhelyekben sok mindent meg tudnak csinálni, de ezek az alkatré. szék — bármilyen jó szakemberek is készítik — technológiai és biztonsági szempontból mégsem tökéletesek. Nem is beszélve arról, hogy a házilag gyártott alkatrészek miatt bármilyen baleset történik, az a felelős, aki az alkatrész gyártását és beépítését elrendelte. Az alkalmi alkatrészkészítés egyébként is rontja a javítás hatékonyságát. Például csak a szakvezető tudja eldönteni, hogy egy-egy egyszerűbb motorhibát hogyan, milyen alkatrész gyártásával és alkalmazásával lehet elhárítani. Ezek a javítások többe kerülnek, mintha a meghibásodott alkatrészt egy gyárilag csomagolt újjal tud. nák kicserélni. Nemcsak a szerelők, hanem a gépvezetők is idegenkednek az alkalmi megoldásoktól, hiszen az ő munka, teljesítményük és biztonságuk függ attól, hogy szakszerűen javítottak-e vagy csak „drótoztak”. Például egy tönkrement és éppen nem kapható kombájn- dobkosarat az egyik gazdaságban összehegesztettek. Elméletileg indulhatott a gép, de semmi garancia nem volt arra, hogy a hegesztett dobkosár mennyi ideig bírja a terhelést, és hány fordulat után repül majd szét. ■ Ezen a gondon nem sokat segítenek azok az együttműködési kísérletek sem, amelyekkel az alkatrész-kereskedelemmel foglalkozó vállalatok és a tsz-ek próbálkoznak. Elméletileg ugyan meg lehetne állapodni, hogy az állandóan hiányzó alkatrészek közül néhányat szolgáltatás- szerűen az erre alkalmas mezőgazdasági üzemek maguk is gyártsanak, ehhez azonban olyan technológiákra és gyártási feltételekre van szükség, aminek csak különleges anyagkezelésekkel, anyagvizsgálatokkal lehet eleget tenni. Az alkatrészgyártáshoz megfelelő alapanyagot azonban senki sem szállít a tsz- eknek. Ezért az alkatrész- gyártásra egyébként műsza. kilag alkalmas mezőgazdasági üzemek nagyrészt csak saját maguknak és saját felelősségükre gyártanak az alkatrészekből annyit, ameny. nyíre szükségük van. Mivel a mezőgazdasági nagyüzemek alkatrészellátása azóta gond, amióta gépeink vannak, az a kérdés is föltehető, hogy ha a nagyüzemek eddig együtt éltek ezzel a gonddal, miért nem él. hetnek vele továbbra is együtt addig, amíg sikerül valamilyen megoldást találni? Félretéve most a értetlenséget, az ilyesfajta felvetéssel szemben az alkatrészkér. dés megoldatlansága nemcsak nézőpont kérdése. A jelenlegi gépesítési szinten ugyanis jóval később avulnak el a gépek, mint 10—15 évvel ezelőtt. Ma már nem lehet egy gépet csak azért kiselejtezni, mert elromlott és helyette érdemesebb korszerűbbet vásárolni. Már csak azért sem, mert az új gép legfeljebb drágább, de nem tud többet. Az egyre csökkenő állami támogatások miatt — még akkor is, ha az alkatrészvásárlásra, előállításra egyáltalán nincs állami támogatás — a gazdaságok kétszer is meggondolják a gépvásárlást. Maximális gépkihasználásra törekszenek, aminek természetszerűen az a követ, kezménye, hogy a gépek gyorsabban használódnak, tehát működtetésükhöz tervszerű karbantartásra, folyamatos javításra, és mindezek alapjaként a zökkenőmentes alkatrészellátásra lenne szűk. ség. A mezőgazdaságban használt mintegy harmincféle erő- és 1300 féle munkagépnek több mint felét importáljuk, többségüket a KGST- országokból. A mezőgazdaságnak az a jogos kívánsága, hogy egy gépimportszerződést csak akkor írjanak alá, ha a szállítók garantálják a zökkenőmentes alkatrészellátást is, a gyakorlatban nem valósul meg. A szállítóvállalatok ugyanis a komplett gépgyártásban és nem az alkatrész gyártásában érdekeltek. A bajokon segítendő hazai alkatrészgyártás pedig sajnos, nemcsak elhatározás kérdése. Hiányoznak például a speciális anyagot és gépeket igénylő gyártóberendezések, áltálában nem gazdaságos a lehetséges széria- nagyság és így tovább... Van mit tenni a gazdaságoknak is, de ahhoz, hogy az okszerű, kíméletes géphasználat egyik feltétele, a tervszerű megelőző karbantartás általános gyakorlattá váljék, technikai minimumként 700 ezer négyzetméternyi üzemi karbantartó-javító műhelyterületet kellene felépíteni. És a gazdaságok anyagi viszonyait ismerve — ehhez ugyanis nem jár állami támogatás —, ennek megvalósítása még két tervidőszakot is meghalad. (VÉGE) Bonyhádi Péter Napraforgó, repce Szezonvég a növényolajiparban A növényolajipairi vállalatok a tavalyi termés utolját dolgozzák fel. Az üzemek egyre-másra kötik a szerződéseket az idei napraforgóra és repcére. A termelői kedv továbbra is élénk. A napraforgó és a repce általában jól fizet, és a vállalatok arra számítanak, hogy a termőterület ismét meghaladja majd a 265 ezer hektárt. Az innen várható termés fedezi majd az ipari szükségleteket. Várhatóan továbbra is sikerül egész éven át — kivéve a fő javítások idejét — „foglalkoztatni” a feldolgozógépeket. A terv szerint az idén az elmúlt évinél mintegy 1500 tonnával több étolajat palackoznák. A növényolaj ipari vállalatok a kereskedelemmel megkötötték az idei megállapodásokat. Az étolajválaszték összetétele nagyjából a tavalyihoz hasonlóan alakuL Az üzletekbe kerülő termékeknek alig 10 százaléka készül csak repcéből, a nagyobbik' rész továbbra is napraforgóolaj lesz —. a hazai igényeknek megfelelően. A számítások szerint az első félévben valamivel kisebb lesz a kereslet. Erre az időszakira esnek ugyanis a vidéken még mindig eléggé gyakori sertésvágások. A második félévben ellenben növekszik majd az igény az étolajok iránt — ez részben az idegenforgalom növekedésével is magyarázható —, ám erre az időszakra is jut elegendő növényolajipari termék az üzletekbe. Ki-ki a maga helyén • Megtanultunk egymás nyelvén ... 1978: a veszteség meghaladta az ötvenmillió forintot. A kollektíva okkal, s joggal érezte úgy, hogy a szakadék szélére került az apci Qualität. 1979: nemcsak az egy évvel azelőtti veszteséget gazdálkodtak ki, hanem már nyereséget is fizettek. Több mint hatmillió forintot. 1980: a nyereség többszöröse a múlt évinek, az emberek megnyugodtak, csupa jókedv és optimizmus az üzemekben és az irodákban. 1981: a termelési és a gazdálkodási tervek ismét maradéktalanul valóra váltak. Fennállása óta anyagiakban és erkölcsiekben is a legtöbbet produkálta a gyár. 1982. Vendéglátónk Nagy Imre, az üzemi pártbizottság titkára. Régi ismerősöm, a politikai munka köz- tiszteletnek örvendő harcosa. Vele beszélgettünk az apci „csodáról”... ' — Tudom, hogy „előregyártott elemként” hangzik, de valóban az a színtiszta igazság, hogy közös volt a munka, így közös a siker és az öröm is. Csodákról szó sincs! Már csak azért sem, mert csodák még Apcon sem történnek. Kizárólag munka, tudás, szorgalom és akarat van a siker mögött. — Ezt senki sem vitatja. De azért a gyár „szekerének utasai között meglehetősen sok az új arc. Különösen a vezérkarban ... — Hát, igen ... vagyis valóban sok minden megváltozott az utóbbi időben nálunk. Űj gazdasági és politikai vezetők kerültek a gyár élére, sőt még a gazda is új lett. A Qualitál ugyanis átkerült a METALO- GLOBUS kötelékébe”. Gyorson hozzáteszem: számunkra minden tekintetben szerencsés volt ez az új „házasság”. — S miért? — A sok-sok ok, vagy tény közül csak kettőt említek. Az egyik: felfrissült, megfiatalodott az a bizonyos vezérkar. Gyárunk vezetőinek átlaga életkora — ezzel a világért sem kívánom megsérteni az elődöket, vagy az idősebbeket — ma nem éri el a negyven évet. Igen sok olyan fiatal és nagyon jól képzett szakember került hozzánk, aki itt akar bizonyítani. Ez már önmagában is egy nagy lendületet adott még a tősgyökeres apciak számára is. — És a másik? — A bizalomból fakadó erő és lelkesedés. De ismét félre a nagy szavakkal. Konkrétan arról van szó, hogy a budapesti székhelyű vállalatunk gazdasági és politikai vezetői maximálisan bíznak az apciakban. E bizalmat élvezve és kihasználva mi lényegében önállóan termelünk és gazdálkodunk. Ez látszólag teljesen természetszerűnek tűnik, de mi azért még jól emlékszünk azokra az évekre, amikor korántsem az effajta „együttélés” volt az általános, vagy a jellemzője az úgynevezett törzsgyárak és azok gyáregységei közötti kapcsolatokra. Mi tagadás tehát: jól esik ez a bizalom és igyekszünk is minél hasznosabban, értelmesebben élni vele. — Abban tényleg semmi különös nincs, hogy az új vezetés gyorsan és rugalmasan alkalmazkodott a más és a magasabb követelményekhez. De mit szóltak a váltáshoz az üzemekben, a műhelyekben a gépek, a munkapadok, mellett? — őszintén bevallom, hogy nem volt könnyű magasabb fordulatszámra felpörgetni az egész kollektívát. De nem voltunk türelmetlenek és következetlenek sem. Aki jutalmat érdemelt, azt tisztességesen megjutalmaztuk, aki büntetést, azt megbüntettük. Ebből az elvünkből soha nem engedtünk még. Voltak, akiknek ez nem tetszett, voltak, akik elmentek tőlünk, de a többség végül is megértette: értük akarunk többet és jobbat. A sok veszekedésnek, marakodásnak, szócsatának végül is az lett az eredménye, hogy megtanultunk egymás nyelvén beszélni, s ma már nemcsak jogaikkal vannak tisztában dolgozóink, hanem kötelezettségeikkel és a lehetőségeikkel is. Mindezek nemcsak a borítékokban mérhetőek, hanem az erkölcsi megbecsülésekben is. Dolgozóink ma lényegesen jobb körülmények között végezhetik munkájukat, mint akár két-három évvel ezelőtt, nem szűkölködünk a jól felszerelt szociális létesítményekben és egyre több pénzünk jut Apc és a környékbeli községek anyagi támogatására is. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy feladataink évről évre nagyobbak és nehezebbek lesznek, s csak akkor tudjuk megvalósítani, ha az eddiginél is szervezettebben és hatékonyabban dolgozunk valamennyien. Ki-ki a maga munkahelyén, a maga beosztásában. Koós József Az öntőműhelyben ismét értékes alumíniumtömb lesz a korábbi hulladékból Három évtized igazgatói poszton Több mint harminc esztendeig volt igazgató, s a magas poszton csaknem ugyanennyi ideig a sütőiparban dolgozott. Életének — mint vallja — a szebbik felét jelentette a felelős szolgálat, jóllehet éppenséggel korábbról is van mit emlegetnie. Annak idején a vámosi közműveknél sem töltötte akármivel a napjait. Ifjú géplakatosként vagy a mátrai kisivonatot, vagy pedig a gyöngyösi locsolókocsit, az utoai tűzcsapokat javítgatta, villanyoszlopokat készített. Máskor meg történetesen birkózó sikereivel örvendeztette lelkes földijeit, légsúlyban egyszer még észak-magyarországi bajnokságot is nyervén! Mi tette emlékezetessé ez utóbbi három évtizedet? Nos — magyarázza őszinte szavakkal —, semmi esetre sem az előkelő rang, cím, a tisztes fizetség, hanem sokkal inkább a rendkívül érdekes, izgalmas munka. Mert — ismerősei a megmondhatói — valójában a cselekvést élvezte az élet derűsebbnek tartott részén is, s úgy iparkodott, hogy az a régi Oláh Gyuri maradjon, akinek produkciói előtt emeltek kalapot. Nem volt könnyű helytáll- :ni a kiskereskedelmi vállalat élén, s később a pékek között sem. Fölkészültebb, gyakorlottabb emberekkel szemben kellett bizonyítani, állni a kemény próbákat. A munkásvezetőnek egyszerűen nem volt szabad kudarcot vallani. Hivatali, családi gondok közepette pótolta, amire azelőtt nem adódott módja, számos lemondás árán szerzett technikusi, főiskolai oklevelet, hogy megfelelhessen a folyton növekvő követelményeknek, lépést tartson változó korunkkal. — Sajnos, pék a még oly hosszú szolgálat alatt sem lettem — mondja mosolyogva Oláh György —, de azért kenyeret sütöttem. No, nem egészen olyant, mint amilyent boldogult édesanyám dagasztott, s hordott valaha a város jó nevű iparosához a szerb Ninkovicshoz, hogy a cipó puszta illatával ámulatba ejtse odahaza a családot — de: elfogadható veknit. Akkoriban, amikor olyannyira nem akadt más a kemencékhez, hogy a meós Besze Mihálynak és a műszaki vezető Gugyi Árpádnak társaságában a „legfőbb górénak” kezére is szükség volt Paulik uram valamikori műhelyében... Büszkén sorolja aminél — véleménye szerint — többet talán nem is kívánhat az ember. Remek kollégáival egész sereg nagy feladaton osztozhatott. Részt vett az első gyöngyösi kenyérgyár — a forradalmat jelentő gőz- kemencés üzem — megteremtésében, vállalván azt az úttörő munkát, hogy nagyszériás termékekhez szoktatják a házi ízeken nevelkedett kisvárosi lakosságot. Aztán Tamamérán a falusiak körében is próbálkoztak hasonlóval, majd megint csak a szülőföldön, nyugati vásárlással beszerzett, percenként hatszázat forduló intenzív dagasztógéppel és több más okos berendezéssel messze földön megcsodált cserepes héjú, foszlós bélű finomságokat készítettek. Utána pedig — teljesen váratlanul — édesipari, cukrászati cikkekkel is meglepték a fogyasztókat. Hatvan, Bélapátfalva, Ver- pelét — s épülő kekszgyárával majdnem Halmajugra is — egyaránt nevezetes állomások dolgos pályáján. Látható élvezettel beszél arról, hogy már hosszú ideje saját építőrészleggel gyarapítják, teszik olcsóbbá egy- egy beruházásuk megvalósítását, egy sereg diplomás szakember is segíti a munkát, csupán tanulóból félszáz tartozik ezernél nagyobb létszámú gárdájukhoz. Tevékenységükben polgárjogot nyert új profiljuk is, a gyöngyösi megbízatása után a Heves megyei Sütő- és Édesipari Vállalat élén is sikerült helyt állnia. Akkor mondott búcsút, amikor az évi 400 millió forintos termelésből 36 lett a nyereség... — Mit tart a legtöbbre? — Talán a gyöngyösi és az egri kenyérgyárak rekonstrukcióját, amelynek során termelés közben kellett mindkét helyen jóval nagyobbra cserélni az üzemet. Olyanokra, ahol már szinte emberi kéz érintése nélkül készül a vekni, a cipó. S úgy, hogy nemigen lehet panasz rá. Ami pedig ennél is többet mond: például a gyöngyösi gyár, amely a korábbinak több mint háromszorosát termeli egyetlen műszakban, 200 mázsánál is nagyobb mennyiséget készít 8 óra alatt, javarészt házi kivitelezésben, hatodába került, mint a fővárosi hasonló! Eszébe sincs, hogy mást is mérlegre tegyen beszélgetés közben. Pedig szólhatna arról is, hogy 47-es kommunistaként ugyancsak három évtizedig propagandista volt, szemináriumokat, különféle politikai tanfolyamokat vezetett, ellenőrzött. Évekig részt vett a gyöngyösi párt- bizottság munkájában és sokáig dolgozott az ÉDOSZ Heves megyei Bizottságának termelési felelőseként is. Napi egyéb elfoglaltsága mellett. .. Noha a kitüntetéseit, vállalati, miniszteri elismeréseit és a Munka Érdemrend ezüst, majd arany fokozatát egészen biztosan ezekért is kapta. Szűkebb hazánkban az utolsó volt, akit közvetlenül a termelésből emeltek igazgatói pozícióba. Vele együtt egy korszak is búcsúzik. — Kár — sóhajt —, hogy oly hamar elröpült a hatvan év, s néhány nap óta már a nyugdíjaskort kóstolgatom itthon, a lakótelepi házban. Maholnap minden a múlté, s nem marad belőlük más, mint az emlék. Remélem azonban, hogy idős fejjel is megtalálom az élet szépségét, öröm lesz végre a családdal, unokáimmal időznöm. Autózni a kis Trabanttal, horgásznom egyet-egyet vagy elpocézgatni a hobbi- kertben. S nem szakadok el a vállalattól, ahol egyébként eddigi helyettesem, kitűnő, régi munkatársam, barátom lett az utódom... Gyóni Gyula
