Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-09 / 33. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. február 9., kadd avagy: a dán királyfi — kissé átalakított — históriája A KÉPERNYŐ ELŐTT Andja-Ophelia Görbe Nóra; Pujo-Polonius: Horváth József; Bukara-Claudius: Szirtes Ádám és a Tanító, az előadás rendezője: Balkay Géza HAT IGEN, amiéiről még csak hallott az ember, hogy honnan is, azt azért nem lehet tudni, de olyan van; ám, hogy hamlet. Azazhogy: Hamlet. Vagy Hamlett? És ha már omlet, akkor legyen omélia, illetve Omlet és Omélia, belsejük „m” betűje is igazolván összetartozásukat. A nyelvi ötlet eredetiben és „magyarításban” vígjátékot, majdhogynem burleszket sejtet, hogy aztán mind halványabb mosoly kísérje figyelmünket a képernyő előtt. Az „Omlet”, Breson színművének televíziós változata bár nem vált Gáti György rendezésében igazi (?) parasztdrámává, mégis drámai erővel hatott — az emlékezés okán, és szinte dokumentum hitelességgel. Alsó-Batusa járás? Dobja Mrdusa község? Avagy Hen- cida járás Boncida faluja? Persze, hogy egyik sincs, másik sincs; se Jugoszláviában, se Magyarországon és mégis mind volt is és maradt is a megélt és átélt emlékeinkben. A lelkes nagyotakarás, a kultúra iránti szomja, a szabadság hirtelen beáramlott és igen oxigéndús levegője, amelytől valósággal megrészegedik az ember, a hamleti királyból az életbe lett kiskirályig, mindez olyan korszakot idézett fel, amely, nek máig ható tanulságai vannak. JÁTSZANI, FELNŐTTKÉNT IS, csak komolyan, elmélyülten, odaadóan, a valóságba való teljes beleélés elementáris erejével lehet és szabad csak. Ügy játszottunk mi, itt Magyarországon is egykor, mint amatőr színjátszók, falun és üzemben, hol a Csárdáskirálynőt — majd azt írtam, hogy: Csámpás- királynőt —, hol meg Duda Gyurit, avagy éppen valamiféle Hamletszerű shakespearei drámát, amelyre csak a jószándék ismerne rá, az írója már aligha. „Ide nékem az oroszlánt is...” követelődzik lelkes, mindent akarással Zu- boly, a takács, a Szentiváné- ji álomban. Valamiféle Zu- bolyok voltunk mi az akarásban, csakhogy az élet realitása nem „szentivánéji álom”,, nem kevesen akadtak, akik a hatalmat is követelték — a hatalomtól. Nem a visszakövetelőkről van szó, hanem a jogos jussolók közül ama kiváltakról, akiknek egyszerre kellett volna Hamlet és Polonius szerepe a hatalom, a szabadság és a pénz — most, hogy már lehet és mások ellen, azok kárára is lehet. Ebben a tévéjátékban nemcsak a király és környezete lepleződik le — hiszen az a legkevésbé —, hanem a játék során korrupció, öngyilkosságba hajló körmönfont- ság, a drámán kívül élő, létező, tervező ember reális drámája is. Sőt: elsősorban az. S miután az emberi jel. lem torzulása ma is bőven ad gondot a kisebb, nagyobb közösségek számára, s miután ma is élnek, léteznek olyan Zubolyok, akik az Szerdán este új sorozat indult — ezentúl hetenként jelentkezik majd — a tévében A hét műtárgya címmel. Csak dicsérni lehet az ígéretes elképzelést, mert hiány, pótló jellegű, s ráadásul igazi tévés műfajjá válhat. Hazánkban ugyanis túl sok a képzőművész — köztük jócskán akadnak olyanok, akik csak kikáltják magukat annak —, regi men tnyi az elegyes értékű kiállítás, de túl kicsi az értők tábora, azoké, akik magabiztosan eligazodnak az ízlésirányok labirintusában. Fitz Péter szerkesztő és kollégái arra vállalkoztak, hogy iránytűt adnak — persze hosszútávon — a tájékozatlanok, a bizonytalankodók „oroszlán” után az egész szavannát is maguknak vindikálnák —, nem egyszerűen (?) tévédráma az egykori múltról szólva, amit láttunk, hanem tanúskodó tanulság: a ma társadalma sem mentes Claudiusoktól, vagy éppen Poloniusoktól. Figyeljünk! NEKEM TETSZŐ, jó ritmusú és jó színészi alakításokat nyújtó — elsősorban Szirtes Ádámtól és Horváth Józseftől — tévéjátékot láttunk. Igényest, ható erejűt, emlékezetest. Megelégedetten kelhettünk fel a képernyő elől. Gyurkó Géza sokszázezres táborának, más szóval művészetkedvelő közönséget, majdani lelkes tárlatlátogatókat nevelnek. Nem lesz könnyű dolguk, mert minden alkalommal csupán öt rövid percre sűrít, hetik mondandójukat. Első jelentkezésük egyértelműen igazolta, hogy gondosan felmérték a nehézségeket. Színesen, érdekesen és közérthetően — az utóbbi mozzanat a későbbi folyamatos siker alapköve lehet — mutatták be millióknak Székely Bertalan II. Lajos holttestének megtalálása című remekművét. Szóltak a korról, az alkotóról, stílusának egyéni jegyeiről, a kép kompozíciós erényeiről egyaránt. Abonyi Antal operatőr érdeme az, hogy a kamera olyan kifejező részleteket is felvillantott, amelyeket a szemlélődő tekintet talán észre sem vesz. Egy biztos: a jövő próbatétel lesz a stáb számára, mert túl rövid a műsoridő. Mégis hiszünk abban, hogy a fele. lősségérzettől sarkallt ismeretterjesztési szándék mindig úrrá válik a tornyosuló bajokon. Épp ezért — a bizalmat előlegezve — várjuk a folytatásokat... (pécsi) Tv-mentes családi kör Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok ellene a tematikus összeállításoknak. Annak pedig kifejezetten örülök, ha igazán választási lehetőségem van az egyesen, illetve a kettesen sugárzott műsorok között. De csak, ha valóban egymáshoz kapcsolódó programokról van szó, és csak ha valóban választékról. Sajnos, az elmúlt héten sem a szerdai, sem a csütörtöki napról nem lehetett ilyesmit elmondani. A szer. kesztők szerdán ugyanis fő műsoridőben Ivó Breson Omlet című kiváló színművének tévés feldolgozását és a szolnoki Szigligeti Machbet előadását állították párhuzamba. Két olyan csemegét kínálva, melyet vérbeli színházbarát fájó szívvel hagy ki. A nem színházrajongók pedig..., hát ugye ez nekik sem jelentett túl nagy választási lehetőséget. Hasonlóképpen a csütörtöki „családi összeállítás” azzal a különbséggel, hogy már késő délután elkezdődött a papák, mamák nevelése a Szülők iskolájával, melyet az egyesen a Családi kör követett, a kettesen pedig a Balogh Mária vezette Kerekasztal-beszélgetés, az újszülöttek körüli problémákról. Akit érdekelt a téma, az ide-oda kapcsolgathatott, akit pedig nem, az valószínűleg csak egy alaposat tekert a tv- gombon, de már fél 7-kor, s aztán átadta magát a békés családi életnek. Lehet, hogy ez volt a cél...? (n. zs.) Ot percnyi műelemzés (Fotó: Szántó György) A Hungária — sohasemvolt múltunkban Azon az egyszeri bálon nem volt ilyen csodálatos szerelés — nem is lehetett. Halkan utánozták a luxemburgi adóról a Mambó-magnóra fölvett számokat a fiúk. A dobgitár erősítő nélkül szólt, az énekes álangol nyelven búgott bele a mikrofonba. A szigorú szemek keresztsugarában illedelmes volt a tánc, ahogy a zene is. A ritmus azért ott lüktetett szívdobogásként a muzsika alatt. Megborzongó bőrrel hallgattuk. Mellette nemsokára ma. gyárul is megszólalt a beat, még Fenyő Miklós ártatlan fülbemászó kis slágere is: „Cserepeg az eső, vizes mát a tető, csúnya az idő... ”, majd kissé „vadabban”: „Csavard fel a szőnyeget, még ma éjjel...” Igen, ma már stílussá, rituálévá állt össze az egész ifjúsági kultúra, amely a háború után szükségszerűen virágzott. Egymásra épülő rétegek: ahogy változott a divat, úgy lehet felölteni előbb a jampec-jelmezt, a kihívó öltözéket, majd a gombafejhez járó Beatles- gúnyát, végül a hosszú hajat és a farmert. Hőskor és őskor: ma már olyanok a magas talpú cipők, az „iszonyúan”, „állatira” szép tarka ingek, mintha mondjuk rokokó jelmezben, fehér parókában, krinolinban állnának a zenészek a színpadon. Ez már nem „cikis”, nem nyugtalanító, az anyukák kiskorú gyermekeiket is elhozhatják, akár a cirkuszba. A rock panoptikuma, mú. zeuma a Hungária együttes műsora. Egy kor összefoglalója, az indulás, a forrásvidék rendszerezője ez a zenekar. Azokat a dalokat, táncokat láthatjuk itt, amelyek máig ihletői a rocknak. Afrikaiak, dél-amerikaiak ezek a dallamok. Mellette az „álom, luxiskivitelben”: a forma mese a Hotel Mentholról, ahol csodálatos nőkkel, még csodálatosabb tájon, a legcsodálatosabban mély érzésekkel gazdag az élet. Gyakran ironikusan szól a dal, hiszen szirupos, sága jórészt elviselhetetlen. Némi öngúny mérsékli a képtelen együgyűséget. A megszelídített oroszlánt seregeitek látni a nézők a vasárnapi koncertekre. Kél telt ház az egri sportcsarnokban, nem kis dolog. Nem is szólva a kintrekedtekről, a jegyhez nem jutottakról. Siker. Fogatlan szájával ránkmosolygott a szavannák királya, a valamikor rettegett fenevad, a rock. Meg lehet simogatni, meg lehet húzni a farkát, sörényét. Csak tessék, tessék ... Bár utódai jórészt még ma sem szalonképesek. Illetlenül türelmetlenek és „szemtelenek”. Pedig a rock, a beat — vagy hogy is nevezzük mai formájában —oi művelői között is vannak Fenyő Miklósékkal egykorú- ak, a „nagy nemzedékkel”, az ifjúsági zene hőskorából érkezettek. A Hungária merész lépéssel most rekonstruált egy olyan korszakot, amely számunkra kétszeresen is érdekes: ismeretlen maradt nálunk az „indulás” néhány esztendeje, amely úgy rejti magában az egész későbbi fejlődést, mint fát a mag. „Micsoda buli...” — udvarolja körül a mikrofont a szólóénekes. Mint valamikor az iskolai bálon csak bátrabban, hisz oda már az egyszeri tűz, a társadalmi töltés a megbotránkoztatás. Persze majd ugyanúgy „tör. ténelemmé” alakul át, stí. lussá szelídül egyszer a mai „fekete bárányok” világa is. Ezért a tanulságért még a mai „rockerek” legnagyobb ellenfelei is szívesen hallgatják meg a Hungária műsorát. Gábor László A női fodrásznál annyian vannak, hogy nemhogy egy almának, de még egy hajszálnak sincs hová leesnie. Festenek, vágnak, bodoríta- nak, fejet mosnak. Az egymás mellett álló székekből egyszerre áll fel két fiatal- asszony. Szemügyre veszik a tükörben friss lakktól illatos frizurájukat, anélkül, hogy egymásra pillantanának. Ahogy a kabátját felveszi, az egyik véletlenül meglöki a könyökével a másikat, aztán sietve bocsánatot kér. — Nem történt semmi — feleli a másik, miközben szorgalmasan tovább igazgatja a kalapját. A „sértett” hangjának hallatán az, aki a kabátjával van elfoglalva, gyorsan megfordul és örömtől repesve felkiált: — Valida, te vagy az? — Ó-ó Halida, ez meg te lennél? — csendül fel válaszul. — Hogy megváltoztál, megszépültél. Rád se ismerek — mondta Halida. — Te viszont semmit se változtál, Halida. — Miket beszélsz, drágám! Nem vicc: három év telt el azóta. A két barátnő kilibbent a fodrásztól, és élénk társalgásba merülve elindult az utcán. — Nem, barátnők nem vi. selkednek így. Nem kerestél, nem érdeklődtél utánam, pedig öt hosszú évig koptattuk együtt a padot az egyetemen — korholta Ha- lidát gyengéden Valida. — De hiszen én két évig nem voltam idehaza. Külföldön voltunk a férjemmel. — Ki a férjed? — Orvos. Van egy kisfiúnk és egy kislányunk. És te hogy élsz? — Az én férjem mérnök. Van egy lányunk. Ezzel az eggyel is alig győzzük. — Ne is mondd. Még jó, hogy olyan munkahelyem van, no, hogy is mondjam neked... Az igazgatónk végtelenül derék ember. Azt szokta mondani, hogy egyáltalán nem kötelező egész nap a székedhez szögezve ülni... — Hála isten, ebből a szempontból nálunk se rossz. Persze mi is bejárunk az irodába, de többet... — Értem, értem — szakítja félbe Halida, és fejét lehajtva összeesküvő mosollyal a frizurájára mutat —, ezt úgy hívják, hogy kint voltam az építkezésen. — Én meg a könyvtárban — válaszolja hasonló hangnemben Valida, és mindketten kacagásban törnek ki. — A munkahelyed közel van a lakásodhoz? — Két lépésre. És a tiéd? — Egy megálló a metrón. A férjed jól keres? — Nem panaszkodom. — Hány szobátok van? — Három. Hát nektek? — Nekünk is. Autó? — Zsiguli. — A miénk Moszkvics. A férjem azt mondja, minek nekünk a te fizetésed, hagyd ott a munkát, maradj ott. hon. Nem, mondom neki, erről szó se lehet. — A te férjed is olyan, akár az enyém. — Mit is mondjak, Vali. da, a munkám csupa szórakozás. Mert mi jó van odahaza? Gubbassz a konyhában, főzz bozbast, ki se tedd a lábad sehova. — Bizony, ha otthon ragadsz, akkor aztán se fodrászhoz, se üzletbe nem jutsz el — veszi fel a fonalat Valida. — Otthon nem mondhatod, hogy az építkezésre kell menned vagy a könyvtárba. Nem, az irodában nagyszerű. — Hát a kollektíva jó? — Nem is tudom. Nem régen vagyok ott, mindössze egy-másfél éve. Csak az igazgatót ismerem és a szemüveges pénztárosnőt... Hogy is hívják őket... Elfelejtettem ... Mindegy, nagyon rendes emberek. — A mi pénztárosnőnk is végtelenül kellemes asszony. Barátságos, udvarias. A többi munkatársat nem is ismerem. Én is csak egy éve dolgozom ott. Csak annyit tudok, hogy a velem szemben ülő kolléga nagyon rendszerető ember. Mindig tiszta az asztala. — Fiatal? — Azt se tudom. Egyetlenegyszer sem láttam. Az igazgató megengedte neki, hogy csak délután járjon be. Én meg reggelre járok, délben pedig kimegyek az építkezésre, te most már tudod, hogy melyikre. Mindig készülök rá, hogy egyszer bentmaradok és megnézem, ugyan ki a szobatársam. — Szerencsés vagy. Az én szomszédom olyan pacu- ha fajta. Én se láttam még soha. ő délelőtt szokott ben! lenni, én meg délután. Én is készülök rá, hogy egyszer korábban megyek be és megmondom neki, hogy egy lelkiismeretlen alak, folyton csak diót tör, de a szemétjét nem takarítja el maga után- Csak egyszer pucolná el! Miért nekem kell helyette csinálnom? Halida hirtelen megáll és dadogva megkérdi: — Micsoda? Mit mondtál? Dió? — Igen, igen, dió — folytatja Valida, anélkül, hogy észrevenné barátnője felin- dultságát. — Akárhányszor bemegyek, látom, a szoba üres, az asztal meg tele dió- héjjal. Azt se tudom, férfi-e vagy nő az illető. Valószínűbb, hogy férfi. Egy nő nem lehet ilyen trehány. — Valida, melyik vállalatnál dolgozol? — kérdezi fojtott hangon Halida. — Ott ni — mutat Valida egy tizenöt emeletes épületre. — Nem a negyvenhetes szobában? — Hát ezt meg honnan tudod? — ámul el Valida, aztán fürkészőn nézi Halidát és azt kérdezi: — Mi van veled? Olyan furcsa vagy. — Az isten szerelmére, bocsáss meg nekem, Valida — mondja Halida remegő hangon —, becsületszavamra, ha tudom, hogy te vagy az, feltétlenül eltakarítom a dióhéjat. — Benyúl a zsebébe, előhúzz egy marék diót és megkínálja Validét.. . A két barátnő egy darabig némán nézi egymást, aztán mindketten hangosan felkacagnak. Kifulladva a nevetéstől Valida az órájára pillant: — Ó, egy óra maradt a munkaidő végéig. Futok: legalább megmutatom magam. Jössz? — Nem, én már délelőtt aláírtam a jelenléti ívet. (Zahemszky László fordítása)
