Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-07 / 32. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1982. február 7., vasárnap

MINDENNAPI

NYELVÜNK

Provokatív

kérdés

Két dologra is utalunk a címbeli jelzős szerkezettel. Közleményünk már önmagában véve provokáció, azaz kihívás azok ellen, akik éppen napjainkban feleslege, sen latinoskodnak, és szinte provokatív szándékkal veszik tollúkra és ajkukra ezeket az idegen eredetű szóalakokat: pozitív, negatív, fakultatív, inspirativ, affektiv, szubjektív, objektív, produktív, aktív, passzív, intenzív, operatív, kreatív, normatív, konzervatív, kontemplativ stb.

Hogy milyen beszédhelyzetekben és használati értékekkel jutnak nyelvi szerepekhez, arról ezek a szöveg- részletek bizonykodnak: „A meditativ hangvételű írás arra törekszik, hogy értelmezze lehetséges feladatait” (Magyar Nemzet, 1982. jan. 8.). —■ „A kompetetív árrendszer lényege, hogy a központilag kijelölt gazdálkodó szervezetek csak a tőkés kivitelben elért nyereségüktől függően alakíthatják belföldi áraikat” (Népújság, 1982. jan. 10.). Darvas Iván a televízióban „inspirativ erőről” beszélt. A metró új szárnyának felavatásán arról értesítettek bennünket, hogy az új metróvonal attraktív alkotás.

Hogy a felsorakoztatott jelzőknek vannak jó magyar megfelelői, arról példáink is tanúskodnak. Meditativ: tűnődő, töprengő, szemlélődő, elmélkedő. Inspirativ: ihlető, ösztönző, késztető, befolyásoló, sugalmazó. Attraktív: mutatós, hatásos,

vonzó, nagy vonzó erővel bíró. Exkluzív: elegáns, választékos, előkelő, mutatós, finoman kimunkált stb.

De miért szerepel cikkünk címében a provokatív szó? Azért, mert kihívásunk azoknak szól, akik azt tártját, hogy az idézett latin eredetű melléknevek ma már meghonosodtak nyelvünkben, s nem is sorolhatók az idegen szavak közé.

Csak részben van igazuk. A provokatív szóalak pl. közleményünk elején az ironikus hangvétel erősítését is célozza, hangalakjával pedig jól illeszkedik a felsorakoztatott példasorba. Természetesen mi is válogathattunk volna ezekből a magyar megfelelőkből: kihívó, késztető, beugrató, kiváltó, sértő, ingerlő stb. Hogy mégsem tettük, annak oka: közleményünket valóban olyan megnyilatkozásnak szántuk, amely éppen provokáló, illetőleg provokatív jellegével és tartalmával hívja fel a figyelmet az idegen szavak gyakori, felesleges használatára.

Dr. Bakos József

Morovitz a hetedik konyakot küzdötte be magába. Utált mindenféle szeszes italt, legszívesebben joghurtot, parmezánt és kefirt fogyasztott volna naphosszat, de kemény és szívós munkával nyolc év alatt rászoktatta magát az alkoholra. Mégiscsak más, ha egy rendező konyakot Iszik, mintha aludttejet kanalazna.

Keservesen gyűrte be magába a hetedik felest és elhatározta, hogy ez így megy tovább, melyet mindig megtesz. Filmjeiről állandóan sima, gördülékeny mondatok jelentek meg a semmitmon- dás tökéletes karcsú ívével, hogy ebbe már bele lehetett őrülni. Valamit tenni kell — döntötte el az eszpresszó kopott műbőr foteljában ülve, és rendelt még egy italt.

Hol a kulcs az Álkulcsokhoz?

— egy bemutató és némi tanulsága —

Nem találtam meg az Alkulcsokhoz a valódi kulcsot, mert a költő lenyelte. Illetőleg éppen, mert lenyelte, meg sem találhattam volna, hiszen kritikus vagyok és nem sebész. A költő különben azért nyelte le a valódi kulcsot az Alkulcsokban, hogy önkezével, illetőleg önkulcsával vessen véget életének az egri színpadon. Csíki László erdélyi magyar író Álkulcsok című játékában, annak is az első része végén. A magyarországi ősbemutató, amely alcímében „Játék (a történelemmel) két részben” aposztrofáltatja magát, arról szól, hogy...

Nos, valószínűleg arról, hogy a hősök is emberek, s nem minden ember tud hős lenni. Meg arról, hogy az árulónak egyformán nehéz élnie és halnia — kulcstól különösen! — meg arról is, hogy a népnek gyakran többet jelent a megholt hős nimbusza, mint az élő ember cselekvése. Meg arról, hogy hazudni bűn, de bűnt elkövetni nem mindig hazugság ... És még sok másról is szól az Álkulcsok, amely — ki tudja miért, én nem, mert erre vonatkozólag nem kaptam érdemi felvilágosítást — egy gyerekszobából átalakított (?) börtöncellában játszódik, valamikor 1849-ben, a szabadságharc bukása után.

E börtön (?) foglya Az őrnagy, aki lehet bárki, még Gábor Áron is. A költő, aki lehet akár még Petőfi is — de ő sem az-ám! — Az ifjú, a gyermekszoba hajdanvolt tulajdonosából sikertelen merénylővé kinőtt terrorista (?) és A felcser, — aki egyben az őr is. ö az, aki eladta magát — valószínűleg az oroszoknak — és aki ezt dacosan — bánatosan vállalja is. Nos, ez a három, illetőleg A felcser-rel együtt

négy szereplő mond fel és el egy számomra alig-alig érthető könyvdrámát, amelyben évszázados közhelyek váltják egymást a naiv romantika szószával leöntött pátoszos zűrzavarokkal, némi — nem is némi! — eszmei bizonytalansággal a célokat, mármint a dráma célját illetően.

És mindezt továbbzavarta a rendezésével Szűcs János aki — vélem, hogy ő így vélte — óriási, múlt századi divatú aranykeretbe zárta a színpadot, jelezve, hogy ez a játék egy hősi „festmény” életre keltése és leleplezése. Rakott még e keretre kokárdát és régi magyar címert, hogy ez a múltra való utalás és a mai deheroizálás szándéka még világosabb, azazhogy zavarosabb legyen. Hogy a dráma milyen gyengécske, mint színpadi mű, azzal vagy nem tudott, vagy nem is akart törődni a rendező. Ám azért érzéklésül hogy lett volna mire odafigyelnie, a színházba járó közönség elemi dramaturgiai érzékére apellálva, most csak két momentumot elevenítek fel. Az összesen négyszereplős darab egyik főhőse, A költő belöketik a „cellába” az első résznek majd az elején, hogy aztán ott nyűglődjön lelki traumát meg- és eljátszva (Galkó Balázs tiszte ez) egyetlen szó nélkül, negyedórán át, ott a nyílt színen. De megpróbáltatása még ezzel nem ér véget, sem mint színésznek, sem mint drámai hősnek. A szerző és a rendező lenyeleti még vele bilincseinek megkapott kulcsát, hogy aztán a második rész elejének majd húsz percén át „szörnyű kínok között” fetrengjen, míg fölötte érzelmes filozófiai és etikai eszmecserét folytat Az őrnagy és Az ifjú (Polgár Géza, illetőleg Kuna Károly). Természetesen szenvednie szabad, de szólnia egyetlen mukkot sem. Még nyögni is csak alig, nehogy zavarja a felette folyó filozofálás szent áhítatát.

A moralizálást, amelynek se eleje, se vége, se értelme, így aztán tanulsága sem, holmi rohangálásokkal, felsikol- tós hangömlennyel próbálja mozgalmassá tenni a rendező és a színész. De hát, ami nincs, azt nem lehet megcsinálni: a léggömböt nem érdemes meghámozni.

Hát ennyit erről a darabról, amely megbukott és joggal, s bizony bukott vtle a szerző, a színész, a rendező és a színház.

Annyi baj legyen — mondhatnánk. Végre van bukás, s reméljük, hogy színházi életünknek bérletekbe ágyazott biztonságán ez a bukás is segít érlelőén és ösztönzően „léket vágni”. Szenvedett a színész, szenvedett a kritikus, de hát őket ezért fizetik. Szenvedett persze a néző is,' aki viszont akaratlan mazochista módra, ezért fizetett. Mindegy: a színház közös vállalkozás, szenvedjen a közönség is a pénzéért. Nem igaz?

És ezzel be is fejezhetném ennek a színpadra teljesen alkalmatlan könyvdrámának és bemutatójának a méltatását. Ha éppen most illene ide a „méltatás” kifejezés. A gond azonban nem is egy gyengécske művecske satnya előadásával van. A gond mélyebb, vagy ha úgy tetszik, magasabb régiókat érint. Isten mentsen meg a fellengzős túlzásoktól, de mégiscsak le kell írnom, hogy művészetpolitikáról, a politika művészetéről és a művészet politikájáról vagyok kénytelen most meditálni és nem is az Álkulcsok miatt, hanem a bemutató okán. Az,

Akik e sorok írójával együtt keresték, és oly reménytelenül az Álkulcsok kulcsát: Polgár Géza Az őrnagy, Kuna Károly Az ifjú, Galkó Balázs A költő és Palóczy Frigyes A felcser alakjában

hogy a határainkon túl élő mai magyar szellemiség helyet kap a hazai művészeti, így a színpadi eletben, az tisztesség, becsület és kötelesség dolga, de meg az izgalmas felfedezéséé, a művészi értékek interpretálásának lehetőségéé is. Ám valamiféle „divatot” csinálni ebből, aligha lehet az értelmes és érdemes művészetpolitikai vállalkozás. A nemzeti hovatartozás ugyanis nem lehet esztétikai kategória, indok, még ürügy sem, alkalom arra, hogy most minden színháznak meglegyen a maga — mondjuk — erdélyi magyar írója, hogy holnapra meg a pozsonyi magyar irodalom istápolása váljék esetleg illendővé.

Sütő Andrásnak — csak példának említve — helye volt, van és lesz a magyar színpadokon. S nem elsősorban azért, mert magyar, hanem mert szuverén alkotó, nagyerejű gondolkodó, kitűnő író, aki — szolgáljon ez örömünkre — ráadásul magyar is. Kaput nyitni gyenge műveknek, kiforratlan alkotásoknak, éretlen, vagy még kiérleletlen gondolatoknak csak azért, mert azok határainkon túliak és mert magyarok, sértés azok számára, akik valóban méltóak könyvre, filmre, színdarabra és ártalmas azok fejlődésére, akik még nem alkalmasak erre, sem határainkon innen, sem azokon túl. A színház művészi alkotóműhely, közösség- és közönségteremtő erő, híd népek, nemzetek, közösségek, kultúrák és gondolatok között. Felelőtlen dramaturgiával, át nem gondolt művészetpolitikával nem éppen ildomos ennek a hídnak kikezdeni az inkább erősítésre váró pilléreit. Ügy vélem, s erre a Tribá- dok éjszakája után most az Alkulcsok bemutatója is késztet, szükséges, hogy leírjam: nem kellően átgondolt a — minek nevezzem? — miskolci—egri színház műsorpolitikája és még kevésbé elmélyült a dramaturgiája.

Azt írtam fentebb, hogy a színház közös vállalkozás: a közönségé is. Nem ártana hát rájuk is gondolni egy- egy műsorpolitikai döntés előtt. Ám, egy bukás után sem érdektelen és haszontalan ez — a tanulságok levonása okán.

Gyurkó Géza

Hevesi finom falatok Baranyában...

Életművét a jövőre hagyományozta

Bonyodalmak a Hegedűs-örökség körül

A hevesi konyha remekeivel várja betérő vendégeit Pécsett a Minaret Étterem, ahol pénteken „egri napok” kezdődtek. A mecsekalji várossal sok rokon vonást mutató hevesi megyeszékhely ételkülönlegességeit az egri Park Étterem konyhafőnökének irányításával készítik a pécsi szakácsok, s a finom falatok mellé természetesen a világhírű egri borokat javasolják. A hevesi legényfogó leveshez hordós pecsenyét hevesi ecetes dinnyével, édességként egri gömb— Egyéniségnek kell lennem — mondta félhangosan a zongorista üres székéhez fordulva, de hamarosan jelentkezett az első komoly nehézség. Mármint az, hogy hogyan legyen egyéniség. Hiába hordott több sebből szakadt farmert és irhamellényt, hiába áldozta fel egészségét mérhetetlen

mennyiségű szivar, konyak, rum és éjszaka oltárán. Hiába jelentette ki egy művészetpolitikai aktíván, hogy szerinte rajta kívül csak egy ősz nagy hajú, hosszú szakál- lú hatalmas férfi ért még a filmgyártáshoz, egy bizonyos jóisten, ez sem hívta fel kellőképpen magára a figyelmet. Ezek után beadott a stúdió vezetőségének egy forgatókönyvet, amely a mai modern társadalmak elidegenedését vizsgálná, méghozzá úgy, hogy a svéd bol- tex szőnyegen művirágot legelne három elektronikus Olivetti _ írógép, ez sem hozta meg'a várt sikert.

Csődöt mondott az az attraktív kísérlet is, amikor a háta mögött kezdte egekpalacsintát ajánlanak a többi között, s toroköblögetőnek a bikavéren kívül a történelmi borvidék nyolcféle italát.

A Minaret Étterem ódon falai között az egri szépasz- szony-völgyi borozók hangulatát idézték meg. A nádtetős díszletek között az egri pincegazdaság termékeit is bemutatják — természetesen nemcsak a szemnek, hanem az ízlelőszerveknek is. A filmszemle alatt megrendezett egri napok kedden érnek véget.

be dicsérni főnökeit, és követelte, hogy emeljék fel azok fizetését.

Ügy látszik, ez a vég — vonta le végső következtetését, amikor megjelent az ajtóban Gerez nevű örök ellensége.

Ha vég, legyen vég — gondolta Morovitz és meginvitálta kebel-kígyó-barát- ját asztalához.

Hosszú és végeláthatatlan vita után Gerez keresztben álló szemekkel azt mondta, hogy olyan filmeket kéne csinálni, amiknek elejük van, meg végük. Érdekes történetet mondanak el érdekes emberekről. A közönség meg egymást löki a jegyekért.

Morovitz összefogta magán irhadzsekijét, és ennyit sziszegett :

— Csak nem képzeled, hogy feladom szuverén alkotói egyéniségemet?

Melynek hírét oly nehéz és szívós művészi munkával teremtette meg éveken keresztül.

SZ. A.

A véletlentől ránk szabott idő alatt szeretünk, kesergünk, háborguinik, rajongunk, alkotunk és jó szándéktól vezérelve, vagy önkritika nélkül hibázunk. Csak kevesen képesék arra, hogy folyvást túllássanak önérdekeik korlátain, s nap mint nap elsősorban mások javára gondolva, azért, s a minket követő nemzedékek soráért tevékenykedjenek, s jövőért hozzanak áldozatot.

Ilyen fénylő egyéniség volt az a hevesi Hegedűs Béla, aki kosárfonóból autodidakta régész, műgyűjtő lett. Ez a nemes szenvedély meghatározta sorsának formálódását. Minden pénzét — ritkán bővelkedett forintokban — búvárkodásra, lelet- keresésre, különböző relikviák vásárlására fordította. Azt sem bánta — felesége ugyanígy vélekedett —, ha emiatt kevesebb jut a megélhetésre, a ruházkodásra, az ennivalóra. Az önmegtagadásért busásan kárpótolta őt az a tudat, hogy „kincsek” regimentjével telik szerény lakása.

De sokszor megcsodáltam az érmeket, a régi köveket, letűnt századok fegyvereit, a festményeket. Nem mind volt igazi unikum, aikadt köztük jócskán kétes értékű is. Ezt sejtette, de joggal nyugtatta magát azzal, hogy tiszta búzában is akad kivetni való ocsú, ám mégsem ez a lényeges, hanem a tápláló, az erőt adó, a megújító „kenyér.”

Nem kiáltotta ki magát szakavatottnak, mindent tudónak, csalhatatlannak. Nem szégyellte azt a szerény út- ravalót, amit az iskolai oktatás nyújtott számára.

Büszke volt viszont arra — joggal tehette —, hogy ön- akaratából bontogatta szárnyit és röptével a szellemi magaslatokat környékezte. Soha nem háborgott amiatt, hogy a képzett muzeológusok — kimondatlanul is — lekicsinyelték. Mindezért vigasztalta szerzeményeinek gazdag tárháza. Érthető is, hiszen futotta belőle — csak töredékéből — majd egy ki- állítóhelynyi anyaga. Óvta, vigyázta is addig, amíg felesége után ő is a semmibe költözött. Készséggel szorgoskodott, mert a nagyközség régen járó, de egyre késő hálájának jelei kissé bearanyozták alkony éveinek

törvényszerű melankóliáját.

Viszonzást nem vártak tőle — fizetett mindezért any- nyi évtized során —, ő azonban1 vérbeli lokálpatriótaként és önzetlen mecénásként végrendelkezett, s minden értékét a településre testálta. Azt azonban kikötötte, hogy féltett tárgyai közül egy se kerüljön más múzeumba. Hadd szolgálja ez a vagyon — mértéke nem százezrekben, hanem milliókban fejezhető ki — a helybeliek tudatformálását, a múlt iránti vonzalom és megbecsülés kialakítását, terebélyes ed ését.

A szegény Krőzus — nem szójáték ez, hiszen dédelgetett kincsein kívül csak 900 forint és néhány fillér maradt utána — 1981. február 16-án eltávozott oda, ahonnan nincs visszatérés. Temetésén alig húszán vettek részt, azok, akiknek — többek között — hivatalból ott kellett, illetve illett lenniük.

Ekkortól kezdődött a hűvös, a rideg feledés szenvtelen, kegyetlen időszaka.

Indokoltan füstölöghetnénk, ébreszthetnénk a szunnyadó lelkiismeretet. Talán nem is feleslegesen. Nem mulasztjuk el, de ennél sokkal többről van szó, ugyanis tisztes öröksége is porladozik lelakatolt — a kiderítetlen élelmesek már betöréssel is próbálkoztak — otthonában. Méghozzá leltározatlanul, becslés nélkül.

Ez az, amit különféle érvekkel magyarázgatni

lehet, de az álindokok közül egyik sem valódi mentség.

Sehogy sem értjük ezt a közömbösséget. Miért nem segít a megyei múzeumi szervezet legalább abban, hogy darabszám szerint feltérképezzék ezt a varázslatos birodalmat, hiszen a leírt gyűjtemény így nem csorbulhatna. Az mindenesetre fura — senkit sem vádolunk, csak tényeket közlünk, aggodalomtól sarkallva —, hogy az arany- és ezüstérmékről és -pénzekről — e sorok írója valaha látta és megcsodálta ezeket — már semmit sem hallani.

Kinevezhetnének egy hozzáértő gondnokot, aki tovább folytatná a rendteremtést, és intézné az óvással, a mentéssel, a sürgető restaurálással kapcsolatos ügyeket. Az már mellékes, hogy ezeket a teendőket félállásban, vagy függetlenítettként látja el valaki, s az is részletkérdés, és mindenképpen tisztázható: ki folyósítja a tiszteletdíjat vagy-a fizetést. Mindez gyors tempóban megoldható, ha a tétovázás, a lagymatag tárgyalgatás véget ér. Cselekvésre kötelez minden érintettet annak a nemesein egyszerű és kivételes egyéniségnek az áldozatkészsége, aki életművét a jövőre hagyományozta. Adassák meg neki a kötelezően járó tisztelet, s váljék testámentuma valameny- nyiünket jobbá, önzetlenebbé formáló, tündöklő példává ...

Pécsi István