Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 6., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Madách-lllusstráció Tisztelet Rembrandtnak S zekér Endrét az egri közönség a városiban tartott Forrás-esten ismerhette meg. A Forrás című folyóirat főszerkesztő-helyetteseként a lap munkájáról beszélt, röviddel utálna a Népújságban is bemutatta a folyóiratot. Az irodalmi esten szó volt a Forrás kiadásában megjelenő könyvekről, így Szekér Endre tanulmánykötetéről is. A nemrég Kecskeméten megjelent könyv lehetőséget ad a szerző munkásságának alaposabb megismerésére. Szekér Endre tanulmányai a XX. századi magyar irodalmat Füst Milántól Buda Ferenciig tárgyalják. Szerteágaz», életműveket teremtő ez az irodalom, szólni róla egyetlen kötetben lehetetlennek tűnik. Szekér Endre könyve — ahogyan a kötethez előszót író Hatvani Dániel is felhívja rá a figyelmet — mégsem tekinthető elegyesnek, lírásai között erős a kohézió, tanulmányainak mindegyike egy jól megfogható irodaiomkép részének tekinthető. Mozaikjai, összetevői egy irodalmi érdeklődésnek, melynek eredményei az alapvetés irányait is jelzik. Tanulmányai mögött alapos irodaltomismeret és biztos szakmai tudás húzódik meg. Érdeklődése visz- szanyúlik a klasszikus magyar irodalomig, írásaiban a Nyugat költői már rendszeresen visszatérnek, szellemi tájékozódásának irányítóit a két világháború közit induló irodalom nagyjaiban, Németh Lászlóban, Illyés Gyulában, Fábry Zoltánban találja meg. Az újabb nemzedékek alkotói közül a népiszociális elkötelezettség szószólóiról: Sütő Andrásról, Tornai Józsefről, Buda Ferencről, Balázs Józsefről ír. Az egyetemes magyar irodalomban gondolkodik, iroda- lomszemiélete nyitott: az életmű árnyalatairól kérdezi Weöres Sándort, Pilinszky költészetében annak „kris- tálytöménységére” figyel. Az irodalomtudomány módszerei közül a stilisztikát műveld. A kötet olvasásakor sajátos kettősség ragadja meg a figyelmet, s ha itt erről írunk, azt nemcsak az magyarázza, hogy a kötet ennek felismerésével látható egységesnek, hanem az is, hogy a kötet értéke is ebben a kettősségben rejlik. A szellemi tájékozódási pontok megragadása ugyanis a szerkesztőt juttatja eszünkbe. Az olvasói élmény leírásai, tudatosítása, a személyesség pedig a tanárt jelzi, (A szerző 1960-tól a kecskeméti Katona József Gimnázium tanára.) Azok, akikkel Szekér tanulmányaiban foglalkozik, írásaikkal is jelen vannak a Forrásban. Személyes élményei, találkozásai Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Fábry Zoltánnal úgy épülnek be tanulmányaiba, ahogyan az említett szerzők műved a lapba. Hasonló a helyzet a szociográfiával is. A folyóirat címlapjára került kifejezés határozott vállalást jelent. Szekér pedig külön érdeklődéssel vizsgálja a magyarországi szociográfia kibontakozását. Emellett a tanári munka is meghatározza Szekér Endre írásait. Mostanság, mikor tanügyi viták folynak, s a tudós tanár hiányáról beszélünk, figyelnünk kell erre a vonatkozásra is. írásaink témaválasztásában (így stilisztikai tanulmányaiban is), érződik a mindennapi tanári munka tapasztalata. Tán nincs is olyan írás a kötetben, melyet ne lehetne vezetőként egy-egy író világának megismeréséhez az irodalmat ízlelgető diákok kezébe adni. (Az persze nem Szekér hibája, hogy a mai középiskolában alig nyűik lehetőség Németh Lászlóról, Illyésről vagy Buda Ferencről beszélni.) Hogy ez így van, az az értékek feltárásának szándékáról és a tanulmányírói élménykeltésről tanúskodik. A kötet egészén érződik a tanári tartás: Szekér folytonosan a találkozás, az olvasás élményéről beszél, ezzel kelti fél a kíváncsiságot. Elszórt utalásaival fogódzót is ad a tájékozódni akarónak, s elég ismeretet ahhoz, hogy a kíváncsi akarat felfedezésre váró labirintusba kerüljön. Az irodalom értékelése lehet egzakt, történhet az irodalomtudomány legmodernebb eszközeivel, de ha irodalom kapcsán nem szólunk annak sorsokat megváltoztató erejéről, az ember és a könyv csodás kapcsolatáról, akkor a tanítás sikeréről sem beszélhetünk. Tanulmányaiban (de interjúiban is) Szekér mintha a könyveikben megjelölt részeket, idézeteket rendezné el, magyarázná; máskor olvasás közben ír „szabálytalan naplót”. Az olvasási lánc, a tűnődés így köti Illyés műve mellé Babits sorait, Kos Károly regényeihez Kányádi Sándor versét... A tantervek nem írják ugyan elő, hogy óráinkon az olvasás lehetőségeiről beszéljünk, ha mégis megtesszük, akkor saját példáinkkal kell érzékeltetnünk azt, aimiiirői Szekér beszél: „... itt hívhatjuk fel a figyelmet az igazi olvasás (új ráolvasás) egyik lehetőségére: a könyvek láncreakciójára, arra, hogy az olvasás nem zárul le a könyv utolsó oldalával, hanem újabb és újabb mű olvasását készíti elő, régebbi olvasmányokat idéz fel.” Vajthö Lászlóval, a régi, legendád hírű tanár- nemzedék képviselőjével folytatott beszélgetése is csak látszólag az irodalomtörténészé: Szekér ama kérdez, ami a mai tanárok tájékozódását, tartását is segítheti. Azok közül, akik az irodalom küzdelmeiben részt vesznek, kevesen bírnak irodja-*’ lömszemléletük közvetlen továbbadásának lehetőségével. Szekér Endre ezt a lehetőséget tudatosan tartja kezében. Törekvéseihez vezetőt is talált magának. Írásaiban leggyakrabban Németh Lászlót idézi, az ő értékelései, viszonyításai irányítják. Ez az indíttatás ott van tanári munkájában is: „Tanár vagyok. S ezért is mindig vonzott a Németh László-i példa: gályapadbói milyen jó lenne laboratóriumot csinálni” — írja. Szekér Endrét ez a példa kötheti saját „gályapadjához” ... (Forrás Könyvek, Kecskemét, 1981.) Fűzi László A filológus halála Julow Viktor emlékezete Szerelme volt a filológiai kutatás, az apró adatok gyűjtése és összerakása. Vadászathoz hasonlította irodalomtör. téneti búvárkodásait: nagy izgalommal beszélt a tények „becserkészéséről”, a rejtett adatok felderítéséről. Mozaikdarabkákból rakta össze a teljességet. De nemcsak a könyveknek élt. Ha az ókori görögökhöz hasonlóan nálunk is lenne „sétáló egyetem”, ahol a szabadban, beszélgetés közben juthat el az igazságig tanítvány és tanár, ott ő lett volna a legjobb professzor. A debreceni universitáson töltött évei alatt tőle kaptam a letöbbet. Tudományos diákköri dolgozatot készítettem irányításával Fazekas Mihály Lúdas Matyijáról, egy hallgatótársammal közösen. Ma is felejthetetlen emlékként őrzöm Árkádia körül című kötetében keze nyomát: „Kedves tanítványomnak, kollégámnak a Lúdas Matyi kutatásában.” Arcpirító megtiszteltetés volt. Munkám során egyszer azt mondta: „Azért szeretném, ha lenne túlvilág, hogy találkozhatnék végre személyesen Fazekas Mihállyal, s megkérdezhetnék tőle két dolgot. Az egyik az lenne, hogy az Egy véres ütközet estvé- jén serkent gondolatok című versében melyik fejedelmet inti békességre. A másik: tudja*e, hogy milyen régi, több évezredes témát dolgozott fel a Lúdas Matyijában”. Meghalt, s itthagyta a földet, amelyet annyira szeretett, kedves városait: Debrecent és Egert. Ott sétál az égi mezőkön főhadnagy Fazekas úrral, aki katonásan feszít dolmányában, mellettük vékony, fekete diákköpenyes alak: Csokonai. Figyelnek a mi hétköznapi, földi dolgainkra. Mennek, beszélgetnek, s nagy-nagy békesség van körülöttük. Gábor László fizikai vagyok” meth László Erzsébet-napjá- nak parasztasszonyát. Az utóbbi években csupán epizódszerepekben láthattuk: az Éjjeli menedékhely Annájaként, a Húsz János egyik asszonyaként, a Tarelkin halála Mavrusájaként. Egyik sem volt igazi, tehetségéhez mért feladat. Miért vállalta? — Tudomásul vettem az új vézetés elvét: a csapatjátékot. Színész vagyok, becsületbeli ügynek tartottam, hogy a csapatot — a társulatot — egy mondattal is szolgáljam. így is tekintettem a munkámat: szolgálatnak. Lassan azonban rá kellett jönnöm, hogy a csapatjáték nagy szerepeit mindig ugyanazok játsszák, és ha ez így megy tovább, az önbecsülésem utolsó morzsáját is elveszítem. Nem akarok két. mondatos szerepeket játszani! Múlt év tavaszától csak a fizetésemért járok be a színházba. Nem érzem etikátlannak magam. Még öt évem van a nyugdíjig, ha addig ingyen kell fölvenni a fizetésemet, akkor ingyen veszem fel. 19 éves korom óta vagyok a pályán, és olyan sokat dolgoztam, mint kevés színész. 1977 óta nem kapok igazi feladatot. Ügy érzem, a színháznak nincs szüksége rám, foglalkoztatásom problémát jelent számukra. Elég nehéz ezt így kimondani az én koromban, mint ahogy nehéz megérteni, hogy egy egészséges színházban egy egészséges színésznő jelenléte ekkora gondot okoz! — Nem próbált meg ezen a helyzeten változtatni? — Arra gondol, hogy más színházhoz szerződni ? Egy ízben foglalkoztam a gondolattal, még vidékre is elmentem volna, de nem voltak biztatóak a kilátások. A színész egyébként is mindig annak a színháznak van kiszolgáltatva, amelyiknek a tagja. — Ha színészként nem is, de rendezőként dolgozott az elmúlt években: az Egervári esték két nagy sikerű produkcióját állította színpadra — önmagát szerényen játékmesternek nevezve. — Kapcsolatom Egervárral még régebbi, az „alapító tagok” egyike voltam a szabadtéri színház indulásakor. Az első időben népi komédiákat játszottunk, a Borka asszony és György deákot, a Kocsonya Mihály házasságát, majd a Karnyónét. Ezután hívtak meg rendezni. Olyan darabokat választottam (Marivaux Két nő között és Lorca A csodálatos vargáné), amelyekben évekkel ezelőtt magam is játszottam. A darabválasztás nem volt véletlen; különleges élményt jelent ugyanazt a művet viszontlátni, az átélt örömet visszaadni, Egerváron meglehetősen úttörő körülmények között dolgoztunk, több volt a jó szándék, mint a hozzáértés. Amikor én ezt egy tv-interjúban elmondtam, a Zala megyeiek zokon vették az őszinteségem. Ezért azt hiszem, egervári munkámnak nem lesz folytatása. — Kárpótolják-e a színház hiányáért más művészi feladatok? Film-, televíziórádiós szerepek? — A rádióban szinte „örökös tagnak” számítok, hamarabb kezdtem ott dolgozni, mint a színházban. Ezért kicsit mindig második munkahelyemnek tekintem a rádiót. A televízió hőskorára is jól emlékszem, már a kísérleti adásokban részt vettem. Azóta is rendszeresen foglalkoztatnak. Legutóbb Gorkij Jegor Bulicsovjában és Pap Károly Szent színpadában kerültem képernyőre. Nemrég volt adásban a Petőfi útjai című négyrészes sorozat, amelyet Zolnay Pállal közösen készítettünk. Ebben az évben is három jelentős televíziós feladatot kaptam Örkény Glóriájában, Ku- tasi Lomtalanításában és Cocteau Rettenetes szülőkjében. A televízió más műfaj, mint a színház: hiányzik az a folyamat, hogy hat- vanszor játszom el a szerepet és hiányzik a közönség jelenléte is. Ezt semmi sem pótolhatja. — Pályája elválaszthatatlan a verstől, az előadóművészettől. József Attila-est- jeivel egy generáció eszmél- kedését segítette elő, Nagy Lászlót pedig ma sem tudja senki jobban interpretálni önnél. Az utóbbi időben úgy tűnik, mintha erről a területről is visszavonult volna. — Az az igazság, hogy belefáradtam. A versmondás rendkívül fontos volt számomra, sokáig csináltam. Sokan szerettek érte, néhányan nem. Azok mindent meg is tettek, hogy elmenjen a kedvem a versmondástól. Tulajdonképpen ebbe fáradtam bele: az értelmetlen harcba. Ez a műfaj olyan koncentráltságot igényel, amely mellett nem lehet viaskodni. Egy jó szó elég lett volna a folytatáshoz — de nem kaptam. Egyetlen örömöm a Nagy László-lemez volt, amelyet rendkívül mostoha körülmények között vettünk fel, és mégis 1980-ban elnyerte az „év hanglemeze” kitüntetést. Az előadóművészettől nem váltam meg végleg, a Színházművészeti Szövetség Előadóművész Körének tagjaként figyelemmel kísérem a fiatalok munkáját. — Mostanában, a Színház- művészeti Szövetség közgyűlése után sok szó esik a színházi szakma helyzetéről, és ezen belül is a Nemzeti Színház sorsáról. Mi erről a véleménye? — Nem vagyok olyan helyzetben, hogy jogosan képviselhetnék másokat. Ha szólhatnék, természetesen lenne mondanivalóm. A fo- gadatlan prókátorokat azonban nem szeretem. Ami a szövetség közgyűlését illeti, az a véleményem, hogy nem tükrözte a szakma reális helyzetét. Erre nem is volt módja, hiszen egyetlen nap alatt, a referátumokat leszámítva, mindössze tizenkét ember kapott szót. Téma lett volna bőven, a színházi stílusoktól kezdve a vidéki színészek lakáshelyzetén keresztül a főiskolai képzés rendszeréig. Vámos László azt mondta, hogy ne szidjuk annyit magunkat, mert akkor a közönség is gyanakodni kezd. Ezért kellett volna elsősorban szakmai plénum előtt kibeszélni magunkat. Mert hajlamosak vagyunk arra, hogy a szakmán kívül tárgyaljuk meg gondjainkat, fehér asztal mellett. Ennek is az az oka, hogy nincsenek megfelelő fórumaink, ahol szakmai ügyekről beszélhetnénk. Tulajdonképpen két dolog hiányzik, amit ifjú koromban annyira megszoktam : a műhelymunkát és a „kávéházi” életformát. Ma már legfeljebb csak néhány vidéki színházban valósul meg a közös munka, a közös érdekeltség, az együttélésnek egy különleges formája. Azelőtt természetes volt, hogy összejöttünk, és nemcsak színészek, hanem írók, festők, muzsikusok. Szétszórtan élünk mi művészek is. — Hogyan viseli el a mellőzöttséget? — Gőgösen. Előreláthatólag ebben az évadban sem kerülök színpadra. De a panasz nem természetem. Én olyan mélyről jöttem, ahol igazi volt a szegénység, ezért nem volt divat mutogatni. Ez a gőgöm ereje, amely minden csapás ellenére egyenesen tartja a gerincem. Megpróbálok megteremteni egy olyan életformát, amelyben nem kell összerezzenni minden rosszul fogadott köszönésre; egy olyan életformát, amelyben nem vagyok kiszolgáltatva. És megpróbálok dolgozni — szakmán kívül és belül egyaránt. — Ez konkrét terveket jelent? — Igen, de erről még nem szívesen beszélek, mert kezdeti stádiumban van. Évek óta készülök összeállítani egy sajátos műfajú műsort. Remélem, most sikerül. Emellett rendszeresen részt veszek edzéseken, hogy a fizikai erőnlétemet megőrizzem. Sokat olvasok, színházba járok, filmet nézek, emberekkel beszélgetek. Szellemi és fizikai készenlétben vagyok. Ez az erőfedezet azonban csak megterhelés esetén derül ki igazán: a színpadon. Ézsiás Erzsébet
