Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1982. február 6. szombat Iráni dilemma Az Iszlám Köztár­saságot éltetik Teheránban Iránban tíznapos rendezvénysorozaton emlékeznek meg az Iszlám Köztársaság kikiáltásának 3. évfordulójáról. Az ünnepségek január 31-én, azon a napon kezdődtek, ami­kor három esztendeje hazatért száműzetéséből Khomeini ajatollah, az Iszlám Köztársaság szellemi atyja. (Fotó: Newsweek — K) Irán vallási (és politikai) vezére az utóbbi időben több alkalommal is önmérsékletre és megfontoltságra intette honfitársait. Kijelentette, hogy az eddigi tisztogatások, kivégzések jogosak voltak, hiszen az iszlám állam tá­madói úgymond „nem is em­berek”; a gazdasági nehézsé­gek pedig az Irakkal vívott háborúval, a „szuperhatal­mak által Iránra gyakorolt nyomással” és a forradalmi helyzettel magyarázhatók. Az agg főpap megnyilatko­zásai részben Mohamed pró­féta születésnapja, részben pedig az Iszlám Köztársaság győzelmének 3. évfordulója körül hangzottak el, s akár belpolitikai programnyilat­kozatnak is felfoghatók. Eb­ből aztán okkal-joggal adó­dik a kérdés, vajon mit kell készpénznek venni az iráni vezető szavaiból: a kérlelhe- tetlenség politikájának a folytatását, avagy a mérsék­letét? Nyilvánvaló, hogy a töhe- ráni vezetés szeretne nyugal­mat teremteni az országban, s ennek érdekében az iszlám rendszer mérsékeltebb el­lenzékével hajlandó lenne bizonyos kompromisszumra. A Khomeini utódjaként em­legetett ajatollah, Montazeri például már az ősszel óvta a hatóságokat a túlkapások­tól, burkoltan elítélte a & ta­tár iumi gyorsasággal hozott, s ekként a bűnösséget nem túlzottan bizonyító ítéleteket, a kivégzéseket. Aztán éppen a próféta születésnapján családtagjaik meglátogat­hatták a teheráni börtönök­ben fogva tartott hozzátar­tozóikat, sőt nemrégiben pár száz politikai elítélt amnesz­tiát is kapott. Ugyanakkor az iráni hír­közlő szervek változatlanul, szinte naponta számolnak be kivégzésekről, s nemrég a kormánykörökhöz közel álló Kayhan című lap hevesen kirohant az iráni kommu­nisták pártja, a Tudeh ellen. Ez annáil inkább figyelemre méltó, mert a Tudeh, amely támogatja a Khomeini-rend- szer antiimperialista vonalát, nem tartozott az elmúlt hó­napok leszámolásainak cél­táblái közé. Sokan úgy vélik, hogy az ország gazdasági helyzete készteti enyhültebb belpoli­tikára Teheránt. Kétségtelen tény: az 1982. február 11-én hároméves Iszlám Köztársa­ság veszedelmes gazdasági bajokkal birkózik. Ma már nem csupán a munkanélküli­ség, a pangó termelés, az ár­emelkedés szerepel a problé­mák között, hanem a fizetés- képtelenség is. Márpedig Irán a lakosság ellátásához nélkülözhetetlen cikkek je­lentős részét importálni kényszerül, s a külföldi „be­vásárlásokhoz” valuta kéne, különben egy idő után élel­miszerrel is nehéz lesz ellát­ni az országot. Az egyetlen bevételi forrás az olaj, amelynek kivitele azonban csupán a fele a háború előt­ti szintnek. Így történhetett meg az a fantasztikus dolog, hogy Irán, az olajország, pár éve még a világ második olajexportálója, az egykor hatalmas valutatartalékok birtokosa, nyugati bankokhoz fordult 100 millió dolláros kölcsönért. Tény, hogy az ilyen szo­rult helyzet megbékélésre ösztönöz. Hiszen a teheráni vezetés nehéz kétfrontos har­cot vív: egyrészt a hatalom elleni lázadókkal küzd (ezek skálája a mudzsahedinektől a nemzetiségi felkelőig ter­jed), másrészt vért, energiát, erőt emésztő háborút folytat a szomszédos Irakkal. Ezek a körülmények indokolják mostanság a mértékletességet ígérő és hirdető nyilatkoza­tókat. Az engesztelhetetlen­ség szózata viszont az ural­kodó kemény iszlám vonal alapvető változatlanságát mutatják. Ellibben-e a mérleg nyel­ve valamelyik irányba? — vetődik fel ismét gyakran a kérdés: S ha igen, merre? Nagyon nehéz elképzelni ugyanis, hogy a fundamen­talisták látványosan meg­békéljenek az eddigi tűzzel- vassai irtott, s az ugyancsak mindén eszközzel támadó­védekező ellenzékkel. Mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy elfogadható béke szü­lessen Irak és Irán között. Ésszerű kompromisszumok kellenének, de azokra még a hajlandóság is nehezen ér­lelődik. A „megfontolt mér­séklet” politikáját az ország kétségtelenül nehéz helyze­te is csak lassan kényszerít­heti ki. (avar) II „modell” tiltakozik Fölemelt öklök tíz- és százezreit lehetett látni a chilei főváros, Santiago utcáin. Az angol hírügynökség, a Reuter becslése szerint félmillió ember gyűlt össze, — eredetileg azért, hogy elkísérje utolsó útjára az elhunyt keresztény- demokrata politikust, a volt elnököt, Eduardo Freit. A tömegben ott voltak a chilei antifasiszták, a kommunis­ták is. A temetési menet egyhamar átalakult egyetlen óriási tüntetéssé a Pinochet-diktatúra ellen. Frei példája beszédes. A jobboldal jelöltje volt annak idején a szocialista Allende ellenében. A Népi Egység győzelme után ellenzékbe vonult. 1973 szeptemberében, a fasiszta katonai puccs után először még azt mondta: „a katonák megmentétték hazánkat... Ám egyhamar Szembefordult a katonai diktatúrával, s a végén már ott volt a Pinochet „alkotmánya” elleni tüntetők élén. Álláspontjának megváltozása párhuzamosan alakult a chilei katolikus egyház diktatúraellenes maga­tartásának fejlődésével! Frei halála alkalmat adott arra, hogy ország—világ előtt bebizonyosodjék a chilei diktatúra népellenes jelle­ge. Cs elszigetelt volta. Avagy mégsem áll egyedül Pinochet? Olyan támogatói akadnak, mint Jane Kirkpatrick asszony, az Egyesült Ál­lamok ENSZ-beli képviselője, aki a chilei rendszerben Latin-Amerika más országai számára is követendő „mo­dellt” lát... A „Szabadságot!” kiáltások Frei temetési menetében e „modell,” niegtagatását jelezték. Salvadorban vagy Guatemalában a nép fegyverrel utasítja el az ilyen „mo­dellt”. alahol Csunnaghaj- ban egy csöndes szo­bában ketten terpeszkednek a puha fotelekben: Teng Hsziao-ping és Csao Ce- -jang ( A kínai államtanács elnöke. — A ford.). Illatos teát szürcsölgetve Csao a Z senmin Z sipaót lapozgat­ja. — Nos, az amerikaiak végre elhatározták a neut­ronbomba gyártását — szó­lal meg Csao félretéve az újságot. — Mi a véleménye erről, tiszteletreméltó Teng? — Derék fickó ez a jenki! Határozott embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki így legyintsen a közvéle­ményre. — Igenám, de most az egész világ újból lármázni fog emiatt. A legutóbb még Washington szövetségesei is elítélték a neutronbombát. — ö, ezek a puhatestű európaiak! Az oroszok tel­jesen telebeszélték a fejüket a békefelhívásaikkal. A se­kély egoista törekvéseikből kifolyólag, hogy életben ma­radjanak, elfeledkeznek a szovjet hegemonizmus elle­ni harc magasztos érdekei­ről. Mikor fokozni kell a fegyverkezést és az újra­fegyverkezést, mást se csi­nálnak, csak azt kiabálják, hogy: „Nem a neutronbom­bának!’’, „Le az amerikai rakétákkal!” Hát lehet az ilyenekkel egységfrontot al­kotni? — Ügy tűnik, csupán az óceánon túli barátaink meg­értésére számíthatunk. — Igen, Reagannel köny- nyebb lesz közös nyelvet találnunk, ö, akárcsak mi, nem fél feláldozni párszáz millió európait, hogy az orosz medvét visszazavarja a barlangjába. — Talán nem fogja fel, hogy Amerika nem tarthat­ja magát távol, ha egy ekko­ra háború kitör? Hiszen Eu­rópában fognak felröppenni az amerikai rakéták és fel­robbanni az amerikai bom­bák ... — Valószínű, hogy ha egész életedben szuperman- cow boy okát játszol, lassacs­kán elfelejted, hogy mások is lehetnek olyan erősek, mint te. De nekünk éppen erre van szükségünk! — Igenám, tiszteletre mél­tó Teng, de az európaiak sok mindent elronthatnak. Fog­ják magukat és elutasítják, hogy a neutronbombákat az ő területükre telepítsék ... — No azért nem olyan szörnyű az egész. Köztük is vannak határozott emberek, akik, készek arra, hogy ál­dozatokat hozzanak a nagy cél érdekében. Itt van pél­dául Thatcher asszony. Tényleg igazi „vaslady”. Azt hiszem, ő megért ben­nünket és az amerikaiakat. Vagy vegyük az olasz kor­mányt. Az mindig minden­ben annyira az első akar lenni, hogy most is a leg­kisebb teketóriázás nélkül támaszpontot bocsátott a szárnyas rakéták rendelke­zésére. Ha pedig Washing­tonnak szorul a kapcája, fel­ajánljuk neki a szolgálata­inkat. Hiszen amikor az amerikaiakat kikergették Iránból, már helyet adtunk az oroszok ellenőrzését célzó megfigyelő állomásaiknak. — Tényleg, igaza van. De hol tartanak a mi tudósa­ink? Ügy rémlik, a század végére ígérték ... — Ne emlegesse nekem a század végét! Éppen elegen vannak nálunk, akik ígérget­nek! Ám vajon érdemes-e most annyira sietnünk, amikor az ameriaiak min­dent megcsinálnak helyet­tünk? — De hiszen Moszkva kijelentette, hogy nem hagy­ja válasz nélkül Reagan dön­tését! — Hát én ugyan mi más­ról beszélek! — kiáltja Teng. — Ha az amerikaiak kita­lálták, kigondolják az oro­szok is. Mindig is így volt és így is lesz. Emlékezzen csak vissza, hogy Mao — volt esze az öregnek, noha mindkettőnknek alaposan ki­jutott alatta! — azt hagyta örökül: ne felejtsük el a példabeszédet arról az em­berről, aki a hegytetőről né­zi a tigrisek harcát. Tudja mit, utasítsa a Hszinhuát (Üj Kína Hírügynökség. — A ford.), hogy jelentsék: teljes megelégedettségün­ket fejezzük ki Reagan dön­tésével kapcsolatban! (Mologyozs Gruzii — Tbiliszi) Zahemszky László fordítása A. SZOKOLOV: A tigrisek harca Koivisto, a győztes, Finnország 9. elnöke (Fotó: UPI — MTI —KS) Január második felében kiemelkedően fontos ese­ménysorozat zajlott le Finn­országban : megválasztották és beiktatták hivatalába a visszavonult Urho Kalevai Kekkonen elnök utódját. A nyolc jelölt közül a győztes — elsöprő fölénnyel — a szociáldemokrata Mauino Koi­visto lett. övé a megtisztel­tetés és a felelősség, amit a nagy tekintélyű előd örök­sége jelent a finnek és a vi­lág közvéleménye szemében. — Sima győzelem — „Hatalmas kezed vannak, amelyekben Finnország biz­tonságban lesz” — mondta róla az egyik szavazó. Egy másik arra a kérdésre, hogy molyén e milyen ember az új elnök, ezt válaszolta: „Elkövethet bármilyen hibát, a nép ak­kor is szeretni fogja”. Kek­konen után Maiuno Koivisto, ahogy hivei becézik, „Manu”, a legnépszerűbb politikus ma Finnországban. Győzelme ér­tékét növeli, hogy a mint­egy négymillió szavazó ala­posan megfontolta, kire ad­ja voksát. A finnek negyedszázada most először kerültek ko­moly választás elé, addig többségük szálmára Kekko­nen volt — az elnök. Jól tudják, hogy most, amikor új államfő személyéről kell dönteniük, egyben az ország jövőjét is meghatározzák. Ezért már az első fordulóban úgy szavaztak, hogy a má­sodikban a 301 fős elektori testületben is Koivisto le­gyen a favorit. Így a szoci­áldemokrata politikus lénye­gében már az első forduló­ban elnyerte az elnöki szé­ket: a szavazatok 43 száza­lékát — a legutóbbi parla­menti választásokon kapott voksok majdnem kétszeresét! — szerezte meg pártjának, s így 145 elektort biztosított magának. A második fordu­lóban az első menetben dia­dalmaskodott, 167 elektor szavazott rá. Sima győzelmét mindenekelőtt annak köszön­hette, hogy a Finn Népi De­mokratikus Szövetség, benne a kommunista párt elektorai­nak többsége rá adta voksát. — A siker titkai ­Mivel nyerhette el ennyi­re a finnek bizalmát Koi­visto? Van, aki, azt mondja, a nők voksai segítették a győzelemhez, mert jóképű, csaknem két méter magas, délceg férfi. Mások szerint az elnökjelöltek közül csak ő tudta az őszinte ember be­nyomását kelteni a tömegek­ben. Sokan úgy vélik, küz­delmes életútjával magya­rázható 6ikere, abban a fin­nek magukra ismerhetnek. Egy turkui asztaloscsalád gyermekeként 1923. novem­ber 25-én látta meg a nap­világot. Kikötői munkásként, majd ácsként dolgozott, a munka mellett tanult. Ké­sőbb tanított, s ledoktarált. A Finn Szociáldemokrata Pártnak 1947 óta tagja. 1959-ben a Munkás Takarék- pénztár vezérigazgatója, 1966­tól pénzügyminiszter, 1968- tól 1970-ig miniszterelnök. 1979-ben újra kormányfői megbízást kap. A finnek sze­rint az ő érdeme, hogy az­óta nem árnyékolják be Su­omi mindennapjait az ismét­lődő kormányválságok és a gazdasági visszaesés rém­képei. Amikor Kekkonen el­nök tavaly szeptemberben megrendült egészségi álla­pota miatt visszavonult, 5 lett az ország ügyvezető ál­lamfője is. Életútja jelzi, hogy tapasztalt politikus, de nemcsak az, hanem kiváló gazdasági szakember. Pozití­vumai között emlí tik még észaikias egyszerűségét, nyílt­ságát, határozottságát. Ellen­felei is szinte egyetlen fo­gyatékosságként tudják fel­róni, hogy nem ért a külpo­litikához. Nagy elődök nyomdokain ő magát „nem marxista szocialistának”, vagy „kon­zervatív szociáldemokratá­nak” vallja. A választási kampány ban el nem kötele­zett politikus mivoltát emel­te ki, a nemzetközi összér- dekek képviselőjeként állt a finnek elé. Beiktatásakor mondott beszédében hang­súlyozta, hogy egyik legfon­tosabb feladatának tartja a finn külpolitikai irányvonal megőrzését, ahogy az a nagy elődök, Paa&ikivi és Kekko­nen kimunkálták. Nyomaté­kosan aláhúzta: kiemelt fon­tosságot tulajdonít annak, hogy folytatódjék és erősöd­jék a Szovjetunióval kiépí­tett jószomszédi kapcsolat, amely az 1948-ban megkötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre épül. Állást fog­lalt a hagyományos skandi­náv együttműködés, valamint Finnország és más államok kapcsolatainak fejlesztése mellett. A megfigyelők úgy véle­kednek, hogy az új elnök hivatalba lépésével nem vár­ható változás a finn politi­kában. A finnek, akik Koi- vistóra szavaztak. remélik, az új köztársasági elnök rá­szolgál bizalmukra, csak öregbíteni fogja Finnország hírnevét. Kocsis Margit összeállította: Pilisy Elemér

Next

/
Thumbnails
Contents