Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
r Dráma három felvonásban A sport is dráma. Emberi cselekvés, tehát vannak drámai pillanatai is. Nem gólok, nem méterek, nem percek: pillanatok. Ezeket kapta el a fotós, s ezek a drámai pillanatok sokszor mélyebben mutatják fel a sport nagyszerű tragédiáját, a győzelem keserűségét, s néha még a keserűség édességét is, mint akár egy hivatott drámaíró színpadi alkotása. Három kép, három sport —, de az emberek a fontosak most. Néhány esztendeje is megvan, hogy részt vettem egy községi párt- szervezet rendkívüli taggyűlésén, amelynek rendkívüli voltát az adta, hogy egy fegyelmi ügy bonyodalmait, hátterét és a felsőbb szerv ebbeli döntését ismertették a tagsággal. Ahogyan az ilyenkor lenni szokás, a páirt belső életének szabályai szerint kérdésnek, hozzászólásnak helye, határozathozatalnak nem volt rendje e taggyűlésen. Hogy a résztvevők mindegyike mennyiben értett egyet a felsőbb pártszerv döntésével, azt le lehetett olvasni az arcokról, kihallható volt a közbedörmögött megjegyzésekből. Olyannyira, hogyha egy képzeletbeli tesztvizsgálattal bíztak volna meg, hát ott helyben kihirdethettem volna annak az eredményét: 22:8. Az egyetértők javára. A felsőbb szerv küldötte korrekt módon, részletesen vázolta a vizsgálat okát és lefolyását, a meghallgatok és a meghallgatottak e téren folytatott disputáját, az indoklást, amely j>recíz pontossággal vázolta fel: miért a kiszabott pártbüntetés mértéke. Mondom, mindez néhány éve történt volt, s nem is lett volna érdemes az egészet akár felidézni is, ha a taggyűlés vége előtt, amikor már mindenki a 'kalapja, kucsmája hollétét vizslatta, valaki oda nem szól a felsőbb pártszerv tisztelt küldöttjének, akit igencsak jól ismerhetett, imigyen: — ... és mond, István, tenéked mi a véleményed az ügyről? Mert azt szépen elmondtad, hogy mi a döntésetek, mintha magnetofon lett volna, olyan pontosan... De neked mi a véleményed az ügyről? Vagy nincs véleményed? Pillanatnyi kínos csend, feszengés, aztán István, a felsőbb pártszerv tisztelt küldötte megrántotta a vállát: — Már miért ne lenne, Sanyi bátyám. Nagyon is van magánvéleményem. S azt is megsúghatom itt magának, hogy az én magán- véleményem egészen más... De hát... — tárta szét karjait a tehetetlenségét és a pártfegyelmet jelezve István, a felsőbb pártszerv küldötte, és ezzel az ügy le is záratott. Volna. Ha még ott künn, az immár éjszakába forduló hideg téli estében nem kavarognak tovább a szenvedélyek a pártfegyelmi ügy felett és miatt, helyesebben a felsőbb párt- szerv tisztelt küldöttének magán- véleménye okán. — Hát még ő is ... — kérdőjelezte meg valaki a sötétben az imént már és még tudomásul vett döntést. — így volt ez demokratikus. Hogy megmondta nekünk a maga igazát — replikázott a másik... — Egy fenét demokratikus ez. Szószátyárkodás. Az. Semmi más... — így a harmadik, hogy a rögtönzött és didergésbe hajló, az iméntinél is remdkívülifab taggyűlés majdhogynem parázs veszekedésbe csapott át. Ha nyár van, tán hajnalig se vetődnek haza. Hála (?) a hideg télnek, befagytak az érvek és a torkok, és mindenki ment haza a melegre, csak a szívek, az agyak, az érzelmek mélyén munkálkodott tovább a kétely. Helyes volt-e a döntés, avagy helytelen? Lehet-e magánvéleménye egy döntés képviselőjének és közlőjének, ha rákérdeznek, avagy sem? Párton 'belüli demokráoia ez, vagy sem, nyíltság-e, avagy valóban szószátyár- kodás? Mindezekre, amit írtam, régi jegyzeteimet lapozgatva bukkantam rá, pontosabban csak egy emlékeztető, indítást adó mondatra: „ ... István, a magánvélemény bajnoka, avagy szószátyárkodás-e az őszinteség?” És akkori egyfajta kételyemet az is jelezte, hogy felkiáltójelet is, de még kérdőjelet is tettem a mondatocska után. Jelezvén magamnak, hogy így is értheti valaki, meg amúgy is a felsőbb pártszerv hajdanvolt kiküldöttének magánvéleményét e közügyben. Pedig hát ezt csak egyféleképpen lehetett és lehet értelmezni, de megítélni is szószátyárkodás. Vagy még annál is több! I Hogyan, hát a taggyűlésen nincs joga valakinek kifejteni bármely közügyben — és ki tagadhatná, hogy egy pártfegyelmi az valóban a köz ügye a párton belül — a magánvéleményét? Hát miféle demokrácia az, ahol valaki hólmá hírvivő papagáj, vagy csattogó szajkó szerepében nyilatkozhat csak meg? A felsőbb pártszerv joga, hogy döntsön, az alsóbb szervek tagjainak, meg hogy csak tudomásul vegyék azt? Na ’iszen furcsa munkamegosztás ez... Pedig hát nem is furcsa, nagyon is természetes, ok- és célirányos, éppenhogy demokratikus, mert a parttalan, a céltalan, a szubjektív fecsegés gátját jelenti. Tudniillik, hogy a felsőbb pártszerv az alapszervezet tagjainak akaratából került összetételében megválasztásra Titkos szavazással. Azzal a megbízatással és bizalommal, hogy a párttagság véleményét is kikérve, e vélemény nyomán történt döntésekről számot adva szervezze, képviselje, irányítsa a maga szintjén a párt életét. Ha minden így hozott döntést oda-vissza újra megvitatnának, megkérdőjelezhetnének, sőt megváltoztathatnának, nem párt lenne az ilyen, hanem fecsegő öregasszonyok meddő, semmire sem képes és való gyülekezete. Nos, ez világos. De hát a magánvélemény? Az említett ügyet történetesen ismertem, s azt is tudtam, hogy István, a tisztelt küldött, azon a testületi ülésen, ahol a fegyelmi ügyet tárgyalták, elmondta a magánvéleményét. Ott lehetett is, de kellett is elmondania. Meghallgatták őt is, mást is, aztán döntött a testület. Talán éppen a 22:8 arányában. És ezt a döntést kellett képviselnie azon a késő estébe nyúló taggyűlésen. S ilyenkor nem lehet helye magánvéleménynek. Nemcsak a pártfegyelem okán — azért is. Ám a fegyelem soha nem öncélú, mert akkor értelmetlen, s az értelmetlenség éppen olyan veszélyes, mint a felesleges locsogás. Ama bizonyos és hangoztatott magánvélemény, amely „más” volt, mint amit tisztéből adódóan képviselnie kelletett volna, arra volt csak alkalmas, hogy zavart keltsen a döntés helyességét illetően. Arra volt csak alkalmas, hogy kételyt és bizalmatlanságot szüljön a döntés hozóival szemben is, hiszen lám, maga is mondta, hogyő se ... » Voltaképpen tehát István, a tisztelt küldöttje a magasabb pártszervnek akarva-akaratlanul (?) nem tájékoztatta tiszte és kötelessége szerint a taggyűlést, hanem összezavarta, nem informálta, hanem dezinformálta. Magánvéleménye szószátyárkodás volt, „demokratikus” megnyilvánulása — ahogy vélem még most is visszahallani az egyik jelzőt — éppenhogy a párton belüli demokrácia, a tájékoztatás korrektsége, tisztasága és objektivitása megsértését jelentette. Kérdezheti az olvasó, hogy mit akarok én most egy néhány évvel ezelőtti ügy és annak tanulságainak felmelegítésével, — most és ma? Nem is tudom. Hacsak az nem indíthatott erre, hogy most és manapság is akadnak István és egyéb nevű megbízottai a felsőbb szerveknek, akiknek ilyesfajta magán- véleményük van a közügyekben. Hacsak? \
