Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-02 / 27. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 2., kedd Két bölcs mondás---------------------A K ÉPERNYŐ ELŐTT ______________________, Az egyik: „Ismétlés a tudás anyja”. A másik: „Az újszülöttnek minden vicc új...” I két bölcsesség (?) jegyében ismétli meg fokról fokra és blokkról blokkra a televízió szilveszter esti és éjszakai műsorait. Jól teszi. Az ismétlés valóban a tudás anyja, mégha néha mostohaanyának is bizonyul a későbbiekben. És egyáltalán: ki nem szeretne többet tudni, jobban tudni, úgy tudni, hogy egykönnyen ne felejtse el a tanultakat. Az meg ludas matyis közhely, hogy az újszülöttnek minden vicc új, még ha az a legrégebbi is, világrajötte előtt egyetlen pillanattal elhangzott poén is már a re- veláció erejével hathat. Ha hat persze! Elménckedésem onnan merítette e bevezetőhöz az ihletet, hogy a hét közepén „Mindent vállalunk” címmel megismételte a televízió a Telepódium bemutatóját az önkéntes kabarétársulat előadásában. El ne higgyük, hogy mindent vállalnak azok, akik önkéntesen társultaik arra, hogy időről időre a burleszktől a szatíráig terjedő széles műfaji skálán tanítsanak kL és meg bennünket: hol és miben fonák az életünk. Ily értelemben i s helyes volt hát az ismétlés e hetvenöt perces tanítási óra. De oly értelemben is, hogy keveseknek adatott meg, hogy a szilveszteri derű percei és órái, társasága tagjainak csevelye és a poharak csengése közepette mélyebben is odafigyeljen a Telepódium mondandójára. Amely mindent nem, de a nevettetést és a kinevettetést vállalta. így aztán most, mint újszülött, mint az, aki először hallotta — voltak sokan, akik valóban először látták- hallották — a „viccet”, csendesebb és odafigyelésre nagyobb lehetőséget nyújtó atmoszférában lehetett annak szembenéznie a képernyővel. Az ismétlés és az újszü- löttség keretei között a néha kissé most (!) naturalistának ható jelenetek mellett és után nemcsak kacagtató — szilveszterkor: röhög- tető — jelenetek váltották egymást szapora gyorsasággal, de ezek szinte kivétel nélkül élő eleven kapcsolatot tartottak napjaink gazdasági, társadalmi, politikai gondjaival. Lehet, hogy színvonalában egyetlen volt a Telepódium bemutatója, mint ahogyan az volt, lehet, hogy egyik-másik résztvevő nem tudott többet nyújtani, mint „bejáratott” manírja- it, mert ez is így volt, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy amit vállalt — komolyan fogalmazva! — azt tisztesen, sőt helyenkint igen jól oldotta meg. Elsősorban Körmendi János fergeteges és elevenbe vágó, merészen igaz, s igazin merész monológja érdemel külön is kiemelést (a képünkön). De Gálvölgyi János Rajkin-paródiája is emlékezetes maradt, elsősorban mértéktartásával, a túlzásoktól mentességével és az ötletben rejlő lehetőségek invenciózus kihasználásával. Sas József Polidiszkó-ja ■is külön elismerést érdemel. Az előzetes híresztelések szerint a Telepódium mostani bemutatója egy rendszeresen jelentkező sorozat nyitánya volt. Bízom benne, mint humort kedvelő magyar állampolgár, aki nem riad vissza attól sem, hogy a szomszédját és önmagát is kinevesse, nos, hogy ez a híresztelés igaznak bizonyul. Én mint néző, magam is mindent vállalok, hogy jól érezzem magam a képernyő előtt. És mint kritikus? Bízom benne, hogy megszületik végre a televíziókabaré műfaja. Ez ügyben férfi létemre, szívesen vagyok bába. Mindent, így ezt is vállalom. Gyurkó Géza Portré helyett, arcképvázlat Ma már egyetlen iroda- lombaróit sem vitatja, hogy XX. századi líránk egyik legnagyobb alakja Kosztolányi Dezső. Az elismerés mégsem minden, mert a ritka tehetségű, az Arany János-! záirkózottságú poéta mairkáins arcéle sokak számára elmosódott. Ebért tiszteletreméltó Bálint András vállalkozása, hogy ezt az elhalványuló portrét élénk színekkel óhajtotta! megvilágítani. Az is dicséretes, hogy a televízió — személy szerint Farkas Katalin szerkesztő — felfigyelt a RacUnó- ti Színpad produkciójára. Milliók iközkincsévé telhette volna azt, ha nem vasárnap este 10 órától tűzik műsorra. A több százezres nézőtálbor azonban így sem vitatható. Az viszont kár, hogy a lelkes színész egyedül maradt az anyag válogatásakor és összeálításakor, mert kizárólag airira szavazott, ami neki tetszett, megfeledkezve arról, hogy az egyéni ítélet nem mindig a legfontosabb esztétikai mérce. Ebben az esetben ugyanis épp erre lett volna szükség. így kaptunk arckép helyett csak jó szándéktól sarkallt vázlatot, ezért nem oszlott el teljesen az a még ma is divatos tév- hiedelem, hogy a formák boszorkányos ügyességű mestere, a kifejezésmód pompájával elkápráztató, a ma. gyár nyelv ezerhúrú hangszerén utánozhatatlan biztonsággal játszó alkotó, megelégedett ezzel a szuperszint- tel, s nem pályázott másra. Ha Bálint András arányosabban ötvözi a részleteket, akkor még közelebb kerül mindenkihez a Szeptemberi áhitat — kevés ilyen meg- rálzóan szép és emberi mélységeivel lebilincselő költeményt írtak eddig — szerzője, aki bár le nem írta, mégis érezte — Ady kifejezésével élve —, hogy ő volt aiz úr, a „vers” csak cifra szolga.” Ezt a hiányérzetet a szerkesztő feloldhatta volna, de elszalasztottá a 'kínálkozó lehetőséget. Reméljük, legközelebb sem a művész, sem ő nem teszi ezt, mert sokan szeretnének újra meg újra találkozni a képernyőn az igazi Kosztolányival, aki, nemcsak elbűvöl irigylendő magabiztosságával, de humánumra is nevel, ha figyelünk rá, ha hallgatjuk őt. (pécsi) Nótaszó Vasárnap kettő után egyszer csak azt látom, hogy a stilizált téli erdőben mejéle. nik egy derék fiatalember, mokányul, szőrmés bundában és elkezd ugyancsak búslakodni. Majd vált a kép, a környezet, a benti szobamelegben a madálrkallitka belelóg a kamera látószögébe, ahová aztán a hintaszékben ülő énekesnő is megérkezik, és dalol a szerelemről. De az a stilizált erdő csak visz- szatér és oda már mindenki — énekesnők és férfiak egyaránt — téli szerelésiben rán_ dulnak ki. Talán a nagyobb hatás kedvéért még az a bizonyos fakó lő is ott áll meg, hogy az óOomvitéz ráülhessen, amúgy bundásan. Ebben a környezetben azért éreztem furának ezt a nótaszóköríté&t, mert éppen ezen a vasárnapon és éppen a délutáni órákban ragyogóan sütött a nap, s megíré- fáita a rendezőt. Ezt annál is inkább fájlaljuk, mert ez alkalommal más műfajból érkezett a Nótaszóba két énekesnő. Le- hóczky Éva remek hanggal és nagy operai rutinnal jelenítette az általa énekelt dalokat, de nem maradt el mögötte Tiboldi Mária huncut derűje és élénksége sem. A férfiakat ezúttal búslakodás- ra ítélte a tévé, de aizért mindezt jól elbírta Boross Lajos zenekarának közreműködése melett Bárány Pál László és Tréfás György is. (farkas) Látogatóba mentünk Ka- czucha úrhoz. Éppen valamilyen fogantyút forgatott. — Milyen furcsa gép — mondta Solowiejczyk asz- szony, — ez kézi centrifuga? Kaczlucha úr nemet intett és tovább dolgozott. Még kétszer megforgatta a fogantyút, majd kihúzott a gépből egy zöldes papírdarabot. — Száz zloty — mondta. — Mi az, hogy száz zloty? — kérdezte Solowiejczyk asszony. — Ez száz zloty — mondta Kaczucha úr. — Ez egy százzlotys. — Nem egészen olyan — mondta Bezpalczyk. — A százzlotys piros. — Na és mi a különbség? — kérdezte Kaczucha. — Ne legyen olyan formalista. Egyszerűen ez a szín jött ki és kész. Nem megyünk semmire, ha elkezdünk akadékoskodni. Dolgozni kell, nem pedig akadékoskodni. — Rendben van — mondta Solowiejczyk asszony. — Csakhogy a százzlotyson egy bányász szokott lenni. És ez ki? — Ez Pumcia asszony — mentegetőzött Kaczucha úr. — Pumcia asszony elbűvölő teremtés, és úgy gondoltam, örülni fog, ha az ő képét nyomom a százzlotysra. Egy kicsit kényelmetlenül érezzük magunkat. — Saját maga gyártja a pénzt? — kérdezte Bezpalczyk. — Igen — mondta Kaczucha úr. — Régebben kénytelen voltam bejárni az irodába a pénzért, a város másik végébe. — Az elég nagy távolság — sóhajtott fel Solowiejczyk asszony. — Igen — mondta Kaczucha úr. És főleg azért, mert olyan rossz a közlekedés. Így aztán elhatároztam, nem megyek olyan messzire a pénzért, hanem én magam csinálom. Most már kezdtük érteni a dolgot. — És csak százasokkal küszködik? — kérdezte Bezpalczyk. — Akkor már miért nem nyomtat ezerzlotysokat? — Azért, mert szeretek megdolgozni a pénzemért — magyarázta Kaczucha úr. — Szorgalmas ember vagyok. És végül is az embernek csinálnia kell valamit! — Megértem magát — mondta Solowiejczyk asz- szony. — Csakhogy ezért a pénzért tud-e valamit vásárolni? — Nem — mondta Kaczucha úr. — De azért se tudnék, amit az irodából kapnék. Elgondolkozva távoztunk Kaczucha úr lakásáról. Ügy látszik, a pénzen kívül még valami mást is kellene gyártani ... (Ford.: Lipcsei Júlia) Kedves pillanat (Foto: MTI—KS) Emberi kapcsolatokról és hiányukról nem készül statisztika. Az azonban aligha vonható kétségbe, hogy minden magány közül legsivá- ralbb az öregkori. Nehéz évek ezék mert egyszeriben megváltozik a ibiológdai- egiészségi állapot, a társadalmi helyzet. A kor előrehaladtával csökken a munkaképesség, a jövedelem. Romlik az egészség az alkalmazkodóképesség. S a meglazult, vagy .megszűnt kapcsolatokat nem váltják fel újak. A magányos öregek emlékeikkel diskurálnak. álmaikban régvolt szeretteiket szorítják fonnyadt arcukhoz. A gondok közismertek. Két évtized alatt több mint ötszázezerrel emelkedett hazánkban a nyugdíjas korúak száma, jóval többen vannak ma már a kétmilliónál. Arra is fel kell már most készülni, hogy az élkövetkezendő évtizedekben újabb százezrekkel gyarapszik majd táboruk, s ami különösen fontos: részarányuk a népesség egészében állandóan nő. Az ettől való aggodalom teheti, hogy hovatovább társadalmi méretekben tapasztalható néhány félreértés. Félelem, attól, hogy nem leszünk képesek „eltartani” az idősebb nemzedéket. Nem könyöradomóny! Szó se róla, azt az értéket, amelyet nyugdíjként az állam kifizet, a mindenkori aktív keresők produkálják. Ettől azonban, még messze nem igaz, hogy valamiféle kegy vagy könyöradomóny a nyugdíjosöknak kifizetett készpénz. Megtermelték azt ők maguk korábban, s az élet természetes rendje szerint most kapják meg azt, amit megelőlegeztek. Érdemes megfigyelni, hogy egyedi esetekre vonatkoztatva hasonlóképp gondolkodik mindenki vagy legalábbis a nagy többség, rögtön más azonban a helyzet, ha a nyugdíjasok, mint egy széles réteg kerül szóba. E felemásság megnyilvánulásaival egyébként nap mint nap lehet találkozni Kapkodja az ember a fejét a nagy számoktól, amelyekkel kimutatható, hogy mennyibe is kerülnek az idős emberek azoknak, akik dolgoznak. Ettől már csak egy lépés annak kimondása, hogy menynyivel jobban élhetnének az aktív keresők, ha csupán magukra fordítanák jövedelmüket. Mit tagadjuk, sokan, nagyon sokan jutottak el az előbbi gondolatig. Bár hazánkban az öregek gondozása többnyire a családra, a közvetlen hozzátartozóra hárul, hiszen a statisztika szeriint minden harmadik időskorú együtt él valamelyik gyermekével —, ettől még nagyon sök a teljesen egyedül élő idős asszony és férfi. Köztük olyanok is szép számmal, akiknek pedig vannak gyermekeik, rokonságuk. A felmérések azt mutatják, hogy az idős férfiak elsődleges támasza az idős feleség; a 75 évesnél idősebb férfiak háromötödének él ugyanis a felesége. Mi a megoldás? Ezek az adatok fényesen bizonyítják, hogy csupán az öregek számára létesítendő intézményhálózat nem hozhat önmagában megoldást. Tagadhatatlan ugyan, hogy ez a hálózat messze elmarad ma még a kívánatostól, hiszen alig néhányszor tízezer embert érint az öregek napközi otthona, a házi szociális gondozás és a szociális otthoni hálózat. A végleges megoldást, vagy legalábbis a mainál megnyugtatóbb helyzet megteremtését azonban sok egyéb elképzelés megvalósítása hozhatja meg. A közelmúltban például Győr- Sopron megyében a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa azt kutatta, hogyan is élnék arrafelé az idős emberek. Nem az volt az illetékesek célja a felméréssel, hogy régóta közismert általánosságokat ismételgessenek. Elz esetben éppen az egyéni óhajokat - akairták feltérképezni az aktivisták, mert ezek ismeretében sikerülhet csak olyan programjavaslattal kirukkolni, amely az élet számos pontján pozitívan befolyásolhatja az idős emberek mddennapjaáit. Más országrészekre is érvényes. hogy a tanácsi segélyezés lehetőségeit behatárolja a költségvetés Érdemes azonban megjegyezni, hogy esetenként nem használják fel a rendelkezésre álló keretet sem. Gyógyír: a munka Részben anyagi meggondolásból, de nem utolsósorban éppen társaság hiánya miatt vállalnak nagyon sokan munkát nyugdíjaskorban. Abban mindenki egyetért, hogy ez kölcsönösen jó mindkét félnek, tehát a munkáltatónak éppúgy, mint a munkavállalónak, hiszen míg az előbbi hasznosítja az idős dolgozó szakmai tapasztalatait, a munkavállaló számára ez a kapcsolat a termelésiben való részvétel, lelki plusza miatt is roppant jelentős. Ez szépen hangzik, de nem mindig sikerül gyakorlattá tenni a mutatós elméletet. Már csak azért is, mert hiszen nem egyforma emberek munkabírása túl a hatvanon, de bizony nem egyformán buzog a munkáltatókban a készség arra, hogy tudásának, kedvének megfelelő munkakörben hasznosítsa volt dolgozóját. A gondok szerteágazóak. Kezdve azon, hogy becsült adatok szerint a nyugdíjasok közül a tartós betegségben szenvedők esetenként jövedelmük húsz százalékát költik gyógyszerre. Nagyok a kulturális hátrányok, mármint a — rossz kifejezéssel — szolgáltatásaik. A sok helyütt fellelhető nyugdíjas- klub, kissé rezervátumjellege miatt nem igazán jó megoldás. A nyugdíjasok ugyanis nem csupán koruk alapján sorolhatók be egy csoportba; jókorák körükben az életmódbeli, műveltségben különbségek. Bizony éppen azok maradnak hátrányban, akiket a szociológia az alsóbb kategóriákba sorol. Az idei esztendőt az ENSZ Egészségügyi Szervezete, a WHO az öregek évének nyilvánította. És igaz az is, hogy az ENSZ, — amiként korábban környezetvédelmi, fejlődési és más egyéb kérdéseket vitatott meg — világértekezletet hív össze ez év nyarára, amelynek tárgya a megnövekedett emberi életkor és az abból fakadó problémák megoldásának elősegítése lesz Nekünk a saját dolgainkat ettől függetlenül el kell végezni. Családban, rokonságban, a társadalom egészében. Fejér Gyula /
