Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-28 / 50. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 28., vasárnap S. „Ellenkező esetben...” Mindig csak nekem kell megértőnek lennem. Ha a hivatal a káromra .téved, akkor annyival fejeződik be az ügy, hogy a hosszadalmas és idegesítő bizonyítási eljárás után, ha szerencsém van, megkönnyebbülten távozhatom a zordon helyiségből — nem találtattam hibásnak. És aki „elnézte” a rubrikát? Aki kiküldte a felszólítást? Aki miatt könyékig kellett turkálnom otthon a fiókban az ezer számra őrzött bizonylatok között? Aki miatt egész szekrénynyi pecsétes írást, befizetési nyugtát rakosgatok különböző dosz- sziékba és borítékokba? Aki miatt kénytelen vagyok valóságos katalógust vezetni, témakörönként egybegyűjte- ni a papírokat és szépen meg is címezni a kopertákat, hogy az adott esetben minél gyorsabban előszedhessem az éppen esedékes tanúsítványt, ami nélkül. .. ? ! Annak idején szegény anyámat mosolyogtam meg, amikor a fehérneműk aljáról mindig különböző iratokat kaparászott elő. Aztán a saját káromon megtanultam, hogy mindent el kell tennem. Mert fizettem már kétszer villanyszámlát, biztosítási díjat, adót, átalányt, és lakbért, meg jó néhány egyebet is, pedig világéletemben szorgalmas befizető voltam. — A lakbért, n kéményseprőt, a temetkezési biztosítást mindig pontosan kell fizetned, fiam, nehogy megszóljanak — intett az anyám. . De mit ér ez a készség, ha ott, ahol a „nagy könyvet” őrzik, nem róják be pontosan a megfelelő rubrikába, hogy én eleget tettem a kötelezettségemnek : anyám jó tanítványaként? — Felhívjuk szíves figyelmét, hogy 324 forint tartozását nyolc napon belül egyenlítse ki, mert ellenkező esetben, bármennyire is sajnálatos, bírósági végrehajtást leszünk kénytelenek kezdeményezni. A „bármennyire sajnálatos” kifejezés ellenére is ugyancsak zordon fenyege- tődzés az ilyen „felhívjuk szíves figyelmét”. Véletlenül sem tételezi fel a felhívás küldője, hogy esetleg másként is állhatnak a dolgok. És semmi szükség sincs a „bírósági végrehajtás kezdeményezésére.” Én, a köznapi polgár, a nevenincs „ügyfél” eleve gyanús vagyok, afféle megbízhatatlan fráter, akire jól rá keli dörrenteni, különben fittyet hány minden elemi kötelezettségének. Eleve csak bűnös lehetek, vagy legalábbis megbízhatatlan, könnyelmű alak. Aztán kiderült, hogy rosszul könyvelték a befizetett összegeket. Ezért „mutatkozot” hiány az egyik rovaton és ezért keletkezett többlet a másikon. És, ugye, „szíves elnézést”. Jó. De a többletről miért nem értesítettek? Miért nem fenyegettek meg, hogy amennyiben nyolc napon belül nem veszem fel, kénytelenek lesznek... ? Arról miért hallgattak? Vagy: egy hónapon belül négy ízben nem kaptam meg az újságjaimat a hét végeken. Hol szombaton, hol vasárnap. Szóltunk a kézbesítőnek : — Az nem igaz — válaszolta gndolkodás nélkül. Vagyis mi hazudtunk. Nyilvánvaló, hogy egy ekkora horderejű ügyben ez is feltételezhető. Szóltunk a postán. Felírták az adatainkat. Majd kiküldik a hiányzó lapokat. Nem küldték. Nem ügy. Az újságok ára csak néhány forint. A telefonköltség sem rendített meg bennünket. Hogy ezzel együtt is: minden hét végét bosz- szankodtam? Hogy hazug pasasnak minősítettek? No és? Igaz, több is veszett Mohácsnál. Egyébként is, mit érnék én kedden a szombati újságokkal? De ne hamarkodjam el a' dolgot. Tegyük fel, a leveles ládámból valaki éppen hét végén rendszeresen kiszedi az újságokat. És csak pont az enyéimet. Jó, elhiszem. Utóvégre minden megtörténhet. De miért kelj hazugnak minősíteni engem, ha szólok valamiért? Komárom megyében bezárták a ZÖLDÉRT-et, mert nem tudta a feladatát elvégezni. Csőd. Méghozzá teljes. ZÖLDÉRT-ügyben már odáig eljutottunk. Aztán következett az ötödik hét vége, és újság megint sehol. Ismét szóltam a postán. Mondanom sem kell, óriási port kavartam magam körül. Telefon ide, telefon oda, vita itt, vita ott. Megkockáztattam: be lehet tenni abba a leveles ládába úgy összehajtva az újságot, hogy azt avatatlan nem képes kiszedni. Én már kipróbáltam. Mi volt a válasz? Persze, ismét annyi, hogy nekem nincs igazam, mert az újságot akkor is... ! Folytassam? Aztán csoda történt: a következő hét végén megkaptam az újságjaimat. Egyszóval: unom, hogy én, a köznapi polgár, a nevenincs ügyfél ki vagyok szolgáltatva mindenkinek, akinek én fizetek. Engem lehet levegőnek nézni, velem lehet „bizonyítósdit” játszani, engem lehet bírósággal fenyegetni akkor is, ha fiók- számra gyűlő nyugtáim és bizonylataim szerint is én vagyok mindig az „ügyeletes befizető”. És aki velem a bolondját járatja, azzal mi lesz? G. Molnár Ferenc ’ikverőzés Mohán A Fejér megyei Moha községben évszázados hagyomány a tavaszköszöntésl és télkergetésl népszokás, a tikverőzés. Február 23-án a legények maskarába bújtak, álarcot öltöttek. Ezen a napon főszerepet kapott a korom is, mert a mulato- ■ók a falubelieket, és mindenkit, aki útjukba akadt, bekentek vele. Egy kis korom mindenkinek jut. (Képünkön) (MTI Fotó: Tóth Gyula felvétele — KS) Infarktusgyanú Lejárt a türelmi időszak Kiállítás a lakóházak hővédelméről Véget ért a türelmi időszak, a tanácsi építésügyi hatóságok már nem adnak használatbavételi engedélyt azokra az új családi házakra és egyéb létesítményekre, amelyek nem felelnek meg a két évvel ezelőtt megjelent országos hővédelmi műszaki előírásoknak. Ebben az ágazati szabványban az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium a korábbinál csaknem kétszer szigorúbb szigetelési és hővédelmi előírásokat rögzített. A szabványnak megfelelő kísérleti épületekben jobb szigetelések révén 30—35 százalékkal csökkent a fűtőanyag-fogyasztás a hagyományos téglafalazatú épületekhez viszonyítva. Ha a több szigetelőanyag miatt drágább is az építkezés a költségek az energiamegtakarításból néhány év alatt megtérülnek. Az ÉVM műszaki fejlesztési szakemberei országos munkaértekezleten tárgyalták meg a tennivalókat a tanácsi építésügyi hatóságok, az építőipari szövetkezetek és kisiparosok képviselőivel, valamint a magántervezőkkel. Felhívták figyelmüket, hogy már az építési engedély kiadását is meg kell tagadni, ha a tervek nem felelnek meg a hővédelmi szabvány előírásainak. Ezért jó ha a tervezők és az építők jobban megismerik és alkalmazzák a korszerű szigetelési megoldásokat. Ezt szolgálta a munkaértekezlet' és az állandó építésügyi kiállításon most megrendezett szigeteléstechnikai bemutató. A félre fésült hajú fiatalember a megtestesült egészség szobra is lehetne. A domború mellkas, az izmos karok sportolóra engednek következtetni. ^ Birkózó volt. Jó nevű, első osztályú versenyző, sokszor eljutott a válogatott kapujáig. Már visszavonult az aktív versenyzéstől, de élet- elemével, a rendszeres testmozgással nem szakított. Ma is szívesen rúgja a labdát az Egerben is oly népszerű kispályás bajnokságban. Vidám, jó kötésű fickó. Éjfél után arra ébredt, hogy rosszul érzi magát. Nem volt semmi konkrét panasza, csak rosszul érezte magát. Üjra elaludt, de nyugtalan, kegyetlen álmok gyötörték. Hirtelen ébredt másodszorra. A bordáit mintha a legnagyobb ellenfél szorítaná. (DR. KALLÓ JÄNOS, az egri 20-as számú körzet orvosa: Az anginás rosszullét tünetei ugyanazok, mint az infarktuséi.) Felébresztette az asszonyt és azt mondta, telefonáljon, de gyorsan, orvosért. H. István: — Nem tudom, milyen fajta rosszullétet éreztem. Csak egyet tudok, hogy nagyon féltem. Igen, attól, hogy meghalok. Láttam a szobát, az ismerős tárgyakat, a feleségem arcát, az ágy mellett a papucsomat és tudtam, hogy ez az utolsó kép, amit megfigyelek, felfogok , az életben, mert mindennek vége. (DR. KALLÓ JÁNOS: Az infarktusnál és az infarktus- gyanús eseteknél az egyik legszörnyűbb dolog a szinte törvényszerűen jelentkező halálfélelem. Tudom. Nekem is volt. A Tátrában. A feleségem ült a volánnál, én hátul feküdtem és számot vetettem az életemmel. Szörnyű volt.) H. István: Nagyon lassan ment az idő. A feleségem azt mondja, egyre csak azt hajtogattam, hogy mikor ér már ide az orvos. (DR. KALLÓ JÁNOS: A tünetek egyaránt lehettek in- farktusszimptómák és anginás roham jelei. Azonnal intravénás injekciót adtam, de félig sem fogyott ki a fecskendő tartalma, láttam, hogy a hatóanyag a beteg szervezetének ellenállásával találkozik.) H. István: — Nem nagyon emlékszem vissza rá, hogy mi is történt pontosan. Egyszer azt láttam, hogy az orvos mellettem térdel az ágy előtt, aztán visznek a mentőautóhoz. A kocsi lámpájára emlékszem, és végül, ami a legfontosabb, hogy az orvos beszállt velem az autóba. Akkor fordult meg először bennem, hogy hátha mégis ... (DR. KALLÓ: Ilyenkor legalább annyira fontos a lelki tényező, mint a gyakorlati-szakmai orvosi segítség. A legfontosabb, hogy a beteg érezze: nincs magára hagyatva a nagy küzdelemben. Van segítség.) H. István: Bejött velem a kórházba, leült az ágyamra, beszélgetett, megnézte az EKG-papírt és azt mondta, nyugodjak, meg, nincs is olyan nagy baj. DR. KALLÓ: Másnap azért mentem vissza, mert sok esetben, különösen fiataloknál, nem jön ki rögtön az EKG-n az infarktus. Szerencsére itt később sem jött ki. Anginás roham volt.) H. István: Végig ott volt velem, és akkor már tudtam, hogy életben maradok. (DR. KALLÓ: Én tudom, mi az: betegnek lenni. Gyerekkoromban nagyon sokat voltam. Meg aztán olyan döbbenetes volt látni egy fiatal volt sportolót infarktusgyanúval. Nem hagyhattam egyedül.) H. István: Amikor kijöttem, akkor is találkoztunk. Sokat beszélt, arról, hogy ne gondoljak állandóan a történtekre, mert az nem jó. Felejtsem el, éljek normálisan, mint azelőtt. Először nem nagyon hittem. Most már újra focizok. (DR. KALLÓ: Debrecenben végeztem, 1972-ben. Harmincöt éves vagyok. A debreceni évek alatt nagyon sokat tanultam. Nem is csak a szakmára gondolok. Az ottani légkör, a tanáraim mindmind azt nevelték belém, hogy az orvos először emberségből vizsgázzon, utána jöhet a többi.) Szigethy András Ha meghív egy felesre... Állok a sarokban, kisfröcs- csőm maradékát lögybölöm a pohár alján. A tollat és a jegyzetfüzetet jól elrejtettem. Mielőtt elindultam azt mondták, hogy veszélyes lehet. Ahogy körbenézek, most már elhiszem, hogy jogos volt az intelmük. A pénztárgép gyors egymásutánban berreg, jegyzi a tételeket. A pultos megállás nélkül teszi a betérő elé a fröccsöt, a felest, a sört. A pincérek magasra emelt tálcákkal szlalomoznak az asztalok s az imbolygó emberek között. A helyszín az egri kisvendéglő, de — a látvány alapján — lehetne éppen a megyeszékhely bármelyik kocsmája is. Délelőtt van és telt ház. Az itt dolgozók sze. rint: az időpontban sincs semmi meglepő. Azt mondják, hogy itt nincs csúcsforgalom, mint a közlekedésben, itt mindig sokan vannak. A megyeszékhely jó- egynéhány munkahelyének dolgozói cserélődnek: ki gyakran, ki ritkábban, s van aki el sem megy innen, csak amikor lejárt a mun. kaideje. — Nekem már lejárt! — büszkélkedik a colostokját fontoskodva szivarzsebébe igazgató kőműves. — Most megyek haza. Harapok valamit, majd kicsit kikéredz- kedem, hogy még egy sört megihassak. / — Ez amit most ivott ki, hányadik volt ma? — Tudja, utálom a statisztikusokat, s számolni csak akkor szoktam, ha pénzt kapok. Vagy netán arra célzott, hogy látszik rajtam? Hát idefigyeljen: sörtől nem lehet berúgni! — Ezért issza? — Engem összetéveszt a részegesekkel. Én soha nem szoktam berúgni — mondja ezt egy csuklás után. Közelebb hajol, megfogja kabátom hajtókáját, mintha arra vigyázna, hogy meg ne szök. jem. Symphoniája már majdnem az arcomhoz ér, érzem alkoholgőzös leheletét. Elmosolyodik. Látva, hogy megszeppentem, s most már tudja: én vagyok az ő balekja. — Ha meghív egy felesre is, sok érdekességet mesélek magának. Nem kell nekem, hogy igazolványt mutasson, szinte biztosan tudom: zsaru. Kit keres? A „Bőregeret?” Mert akkor magának is csak azt tudom mondani, van annak egy hónapja is, hogy utoljára láttam. Tudja, a legjobb barátom — mosolyog hamiskásan ujjai közt forgatva a gyorsan kiürített stampós poharat. Nincs mit tenni, meghívom még egy fél vegyesre, hogy a beszélgetésünk félbe ne szakadjon. — Bőr egér miért iszik? — — kérdezem a harmadik vegyes után, amikor azért már célzást tettem arra is, hogy lám az én kisfröqcsöm még mindig kitart. — Látja, ez a szamárság — mondja még mindig kerülve a témát — megmelegszik — Csak forgatja itt ezt a félig teli poharat, ahelyett, hogy legurítaná becsületes emberhez méltóan. így ni! — Csettint egyet a bűzös ital után a nyelvével, s bemutatja egy-két hangzatos „strófa” kíséretében, hogyan is kell bánni az alkohollal. — Mindent elmondok, ha megígér nekem valamit. Bólintok, hogy áll az alku, s várom a feltételt. Nikotintól megsárgult ujjai között újabb cigarettát morzsolgat, gyanakvóan újra végigmér, majd határozottan az asztalra könyököl, s végre elkezdi ! — ígérje meg, hogy nem viteti el Bőregeret elvonóra. Ezt a gyereket az asszonya csinálta ki. Tudja elég hamar impotens lett, s aztán már csak a piával törődött. Alig van negyvenéves, de ha csak egy nap nem ihatná meg a magáét, esküszöm belepusztulna. Persze az asz- szony csalja fűvel-fával. S ilyenkor zamek, adj neki __, ami belefér! A múltk or már én mondtam neki, hogy ne üsse tovább, mert elpatkol a szerencsétlen. Amikor orvost hivnak, az már előre megírja a diagnózist: ütések okozta vérzések, nyílt sebek, meg mit tudom én. De higgye el, nagyon jó gyerek a Bőregér. Nem fél semmitől, csak az elvonótói. Volt már vagy, vagy ... szerintem ő sem tudja, hányszor, de hát... — Maga nem volt még? — Mit képzel? — nyitja kerekre nagy erőfeszítéssel alaposan összeszűkült pupilláját. S, már bánom, mór tudom, hogy vége a mi nagy barátságunknak. — Most már akár párosával is fizetheti a vegyest, akkor sem tárgyalok magával. Meg különben is, jól feltartott! Az asszony biztosan vár, s nagyon éhes vagyok. Na viszlát, meg amúgy is utálom a zsarukat — s ezzel kiimbolyog a kocsmából.... Egy a sok közül. Alkoholista. Számuk egyre nő. A szakember szerint a legsúlyosabb esetek az egészség- ügyi intézményekben gondozottak száma megközelíti a négyszázat megyénkben. S ekkor még nem is szóltunk azokról, akik rendszeres, erőteljes italozásukkal szintén idekívánkoznának, vagy maholnap ide is kerülnek. Elítéljük őket, de arra csak ritkán gondolunk, mindahánynak egy-egy tragédia az élete. Kinek ezért, kinek azért. Sajnos ahhoz nem beszélt eleget, hogy megláthassam: miért válik valaki ennyire az ital rabjává. Menthetetlenek? Nem tudom. Am megérdemelnének valamivel több figyelmet, törődést barátaiktól, társaik, tói. Meg a kocsmák, vendéglők kiszolgálóitól. Egyet ugyanis már biztosan tudhatunk: az alkohol- ellenes plakátok, az újságcikkek, a tudományos előadások önmagukban nem veszik ki kezükből a poharat ... Kis Szabó Ervin
