Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. február 27., szombat Ketten a Hatvani Galériában Egy kiállítás képeiről Gyermekkoromban, ha találkozom képei­vel, kétségkívül meg lettem volna róla győ­ződve, hogy ez A FESTÉSZET és főleg ar­ról, hogy csakis ez. Alkotásai gyönyörű álomvilágba vezetik a naiv szemet. Zord bércek lábánál meghúzó­dó tóparti kastélyok, talapzatukkal a tenger­hez simuló várpaloták, magasba szökő szik­lák, ősfákkal teli erdők, titkokat lehelő an­tik romok, és apácák, és bukott hölgyek, és íves hídon megütköző lándzsával párviadalt vívó lovagok... S a témákhoz természetesen mindenütt az illő színek. A Gonosz fekete paripán ül pi­ros köpönyegben, a Jó kékben, s fehér lovon. A viharos tájkép ege kékesszürke, a kastély rózsaszínes, az apácák fátyolos fehérek, a tengerszem tengerkék, a fák haragoszöldek, a vér bíborvörös... Lehet-e megej többen mesélni egy sosem­volt, de vágyva vágyott világról — ecsettel, festékkel? Nehezen hiszem. Dőreség lenne persze a neves művészben csak a mesélőt meglátni, s elfelejteni a mes­tert. Különös világlátással párosult szakmai mindentudásáról azokat is sikerül meggyőz­nie, akik egy másfajta korban; a valóság fe­lé egészen más oldalról közelítő alkotók művészetén nevelődtek. Legnyilvánvalóbbá válik ez a precízen megfestett, szinte csak közleményként szánt tájképeinél s az afféle groteszkeknél, mint a Titkárnő (vázából kinyúló szemüveges., parókás fej gőzölgő kávéval, égő cigarettával) avagy a sziklákból kiszakadó még inkább azokba visszaolvadó Vénusz Torzó címmel), s hogy a humorról se feled­kezzünk meg az olyan festményeknél, mint a Bolhát kereső lány. Szimbolizmus? Szürrealizmus? Romantika? A szakszavak ezúttal aligha érdekesek. Hisz végül is bizonyos, hogy a Molnár C. Pál emlékkiállításán, a Hatvani Galériában be­mutatott művek, a nézőknek nagy örömet szereznek. Az elandalító Molnár C. Pál mellett egy sokkal inkább izgatóbb tárlatot is láthatnak ugyancsak a Hatvani Galériában e napokban a látogatók. Mészáros Mihály szobrászművész fa, fém, kő szobrai láttán az első ami azonnal megüti a nézőt, az anyagok tökéletes ismerete, ke­zelése. (Alkotásait a múlt heti irodalom!— művészet oldalunkban mutattuk be.) Tárgyain, úgy tűnik nincs egy négyzetcen­timéter üres felület sem, figyelme a legap­róbb részletekre is maximálisan kiterjed. Aprólékos műgond, s mégis ütő érő jel­lemzi általában alkotásait, melyek ilyetén­képpen legtöbbször jól közvetíti a gondola­tot. A szobrok közt az egyszerű néző számá­ra persze vannak kedvesebbek, s — az idea és a kifejezésmód olykor-olykor megingó harmóniája miatt — kevésbé kedvesebbek. Maradéktalan élményt kínál például a Korunk. A fölhasított fémgömbből — mint a megfeszített Jézusé — nyúlik ki két kar, bent pénzérmék sorakoznak, a falat ágyú­cső töri át. Ikaroszt s Krisztust valamiféleképp egyszerre formázza az a figura, melyen nem elalélt szenvedő, a Megfeszített, de energiá­val, élettel :— kiterjesztett karjával szinte emelkedni, repülni kész. A szobor címe Chile. Egész más hangulatot közvetít a Tavasz. A lebbenő, lobogó világos ágakkal karcsún a széllel szembe szökkenő leányalak. Vala­mivel elvontabb a szögesdrót-gömbbe zárt madár a Rab galamb. Hagyományosabb megoldású, de nem ke­vésbé érzékletes Kása György, illetve Decsé- nyi János mellszobra, melyek nemcsak mo­delljeik egyéniségét képesek tükrözni, de ál­talános, emberi jellemvonásokat is. A fölsorolt példák az iménti összeállítás­ban, meglehet, kissé kuszán, kiragadottnak tűnnek. Am így talán sikerült érzékeltetni azt a sokszínűséget, változatosságot, mellyel a látogatók Mészáros Mihály tárlatán talál­kozhatnak. A kiállítások máTcius 15-ig tekinthetők meg. Németi Zsuzsa J ánossy Lajos, a kiváló magyar fizikus 1912. március 2-án Budapesten született. Édesapja a Mér­tékügyi Intézet matematiku­sa volt, s a Tanácsköztársa­ság idején tanúsított tevé­kenysége miatt 1919 után 70 éve született Jánossy Lajos emigrációba kényszerült, ezért fia Bécsben végezte középiskolai tanulmányait, majd az ottani egyetemre is beiratkozott. Később Berlin­be került, ahol egyetemi doktorátust szerzett 1936- ban, huszonnégy éves korá­ban, a kozmikus sugárzás tárgyában írott disszertáció­ja sikeres megvédésével. A később Nobel-díjjal is ki­tüntetett P. M. S. Blackett meghívta a londoni egye­temre, ' majd Manchester egyetemén tartított. A fiatal fizikus-professzor neve ekkor már egész Euró­pában jól csengett. 1947-ben az ír kormány meghívására elvállalta az Institute for Advanced Studies — az ír egyetem — Kozmikus Fizi­kai Intézetének vezetését. Egyidejűleg megválasztották az Ír Tudományos Akadé­mia tagjául is. A dublini egyetem egyik vezető pro­fesszora volt, amikor kézhez vette a magyar kormány meghívását. 1950-ben tért haza Budapestre. Az Akadé­mia azonnal rendes tagjául választotta. Itthon Jánossy először az akkoriban épülő-szerveződő- Szabadság-hegyi MTA Köz­ponti Fizikai ‘Kutató Intéze­te kozmikus-sugárzási labo­ratóriumát irányította, majd 1956-ban — a legnehezebb pillanatokban — az ország egyik legfontosabb kutató­helyének - az igazgatójává nevezték ki. Több mint egy évtizeden keresztül állt a KFKI élén; ez az időszak meghatározó fontosságú az intézet történetében is. Jánossy munkásságából a kozmikus sugárzás témakö­rére vonatkozó dolgozatait a világon mindenütt használ­ják, idézik'. Elsősorban az úgynevezett levegőzáporok, mégpedig különösen az át­hatoló és kiterjedt záporok elméletével vívta ki az őt világszerte övező szakmai megbecsülést. A nagy koin­cidencia-berendezésekkel végzett nevezetes kísérletes vizsgálataira — melyek az áthatoló levegőzáporokban előforduló elemi részecskék természetét segítettek feltár­ni — máig sokan hivatkoz­nak. Fontos eredményeket tulajdonítanak neki a mezon­keltés és a levegőzáporok problémáinak kvantitatív tárgyalására vonatkozóan is. Ezekért a dolgozataiért alig egy évvel hazatelepedése után, 1951-ben megkapta a Kossuth-díjat. Jánossy Lajos azok közé a tudósok közé tartozott, akik tudományos alkotómun­kájuktól nem választották el az ismeretterjesztést sem. Még a középiskolai fizika­oktatás reformjában is szí­vesen közreműködött, rend­szeresen látogatta a gimná­ziumok fizikaóráit. Emléke­zetes televíziós ismeretter­jesztő előadássorozata mel­lett a lapokban is gyakran felbukkantak színes és ér­dekes cikkei. A gravitáció és az atomok közötti kap­csolatról éppoly természetes­séggel értekezett, mint az oktatás és iskolai túlterhe­lés kérdéseiről. Köztudott, hogy Jánossy az MSZMP Központi Bizottsá­gának tagjaként a hazai tu­dománypolitikai irányítás egyik kulcsszereplője volt. A legkülönbözőbb fórumokon: kongresszusi előadásain, aka­démiai bizottsági üléseken a magyar tudomány ered­ményességéért, de az ehhez szükséges feltételek megte­remtéséért is síkraszállt. Mindazokon az őrhelyeken szolgált, ahol a magyar fizi­ka és matematika ügyét — akár hazai, akár nemzetközi testületekben — hatékonyan képviselni lehetett. Néhány esztendeje, 66 éves korában — szívroham követ­keztében — hunyt el. Szim­bolikus, hogy éppen óraláto­gatásra indult egy középis­kolába: az utánpótlás ügye volt talán utolsó gondolata. Szántó György Tibor . ZALÁN TIBOR: Szeretők, örökre hóesésben Szeretők, megállók a téli napban szakad a hó, mint mikor elszakadtam tőletek; minden évszakban havazott Hó fedett tereket, templomot, padot Hó tört a vérünkbe lázadó nyárra hó zúdult virágzó gesztenyefákra havak csavarogtak az őszi égben s ti elindultatok a hóesésben én meg feküdtem hánytató lázban magamra maradtam a nagy vonulásban testetek a hó már semmivé vakítja bőrötök horzsolja papíron a tinta Isten csak tudja miért megmaradtam hó zúg éjszakámban hó a falakban örökös sápasztó szibériáda havaztok telekből havazóbb nyárba MEZEI ANDRÁS: Eltűnőben Legelőször a lovak tűntek el. Aztán az istrángok szakadtak el. Udvarokból a kihalt szekerek, a pattogások, az ostornyelek, és utoljára a dűlőutak, a gyalogösvények, ásott-kutak. Végezetül a talpak hűlt hona, a porból, a paraszt lábnyoma. Reggel volt. Az óra még nem ütötte el a nyolcat, de Makar üzlete már nyitva volt. A borbélyműhely kicsi, szűk és félhomályos Volt. Ha az ember a falra akasztott tükörbe nézett, saját képé­nek valami különös, torz képével találkozott. Megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő és korosabb férfi lépett be. A feje és a nyaka gyapjúsálban volt mes­terségét tekintve bádogos. — Üdvözöllek, Makarus- ka...— harsogta és leült a tükör előtti székbe. — Hogy van? — kérdezte Makar. — Rosszul, kedvesem, na­gyon beteg voltam, most meg hullik a hajam; az orvos azt tanácsolta, hogy borotvál- tassam le egész kopaszra a fejemet. így elhatároztam, hogy eljövök hozzád. Hosszú séta volt ez tőlem, de gon­doltam, te mint rokon, job­ban megcsinálod, és nem fo­gadsz el tőlem pénzt. — Szívesen megteszem. Makar fehér kendőt bo­rított a vendég vállára és csattogtatni kezdte az ollót, megfente a borotváját. — Egész kopaszra? —kér­dezte. — Igen... olyan legyen a fejem, mint a biliárdgolyó! — Hogy van a felesége? — Köszönöm, megvan. Azért ne vágd le a fülemet! — Mit csinál a kislánya? — Körülugrálják az ud­varlók. A múlt héten a gaz­dag Sejkin szomszéd meg­kérte a kezét. — Annáét? Az lehetetlen! Hiszen én... nekem határo­zott érzéseim vannak és ko­moly szándékaim Anna iránt! Az arcát hideg veríték bo­rította el és letette az ollót. — Az nem lehetséges. Anna már ígéretet tett, és a nagynéni is megígérte... hát nem gondoskodtam az egész csalód hajóról? Ingyen! Amikor meg az apám meg­halt, az örökségemből elvit­ték a jó pamlagot... én- egy szó nélkül hagytam. Mind­ezt elfelejtették? — Azt nem, Makar, de te nem vagy igazi kérő An­na számára. Nincsen pén-_ zed és a mesterséged is ha­szontalan és egyáltalán, mi­nek erről beszélni? A dolog megtörtént, más menyasz- szonyt kell keresned, és... miért állsz így, fogd azt az ollót és dolgozz! — Nem tudok ... én olyan szerencsétlen vagyok, nin­csen erő a karjaimban. Az én kedvesem! Maguk szív­telen emberek! — Jól van, Makaruska. Majd eljövök holnap reggel ismét. Addig nyugodj meg! És félig leborotvált fejé­vel — mint a fegyenceké —, elindult haza. Másnap kora reggel is­mét megjelent. — Parancsol? —'kérdezte Makar ridegen. — Borotváld le a fejem másik felét is. — Kérem a pénzt előre, különben nem dolgozom. Az öreg elhűlve nézett rá, aztán megfordult, és ott­hagyta a borbélyműhelyt. A hajvágásért pénzt adni? Nem, az már fölösleges luxus. Így járt sokáig, félig bo­rotvált fejjel, miközben a másik oldalon a haja már a kabátja gállérjára nőtt le. És így jelent meg a lánya esküvőjén is. Azt mondják: a takarékos­ság hasznos tulajdonság. Fordította: Antalfy István

Next

/
Thumbnails
Contents