Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 27., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. E heti irodalom— művészet oldalunk képanyagát Molnár C. Pál hatvani kiállításából válogattuk. A reprodukciókat Kóhidl Imre készítette Milano Marittima II. Titkárnő Torzó HHMHi Valami történt Bolya Péter: A védőirat A mai magyar irodalomban jártas olvasó ismert élethelyzettel találkozik Bolya Péter kisregényében. A védőirat — úgy tűnik — folytatása a hatvanas évek közepétől fellépő fiatal írók * novelláinak és regénykísérleteinek, amelyek számtalan változatban teremtették meg a családból kiszakadt, az élet perifériájára sodródó, céltalanul bolyongó, majd az italhoz és a szexuális kalandokba „menekülő” fiatalok típusait. Simonffy András, Nádas Péter, Asperján György, Bereményi Géza, Csörsz István, Marosi Gyula és mások — nemzedéki együvé tartozásukat az Akadémiai Kiadó „Kortársaink”- sorozatában megjelent Fiatal magyar prózaírók című tanulmánygyűjtemény tudatosította legutóbb irodalom- történeti távlatokban — változó művészi színvonalon, de igen erőteljesen ábrázolták a húszévesek rossz közérzetét, távlatvesztését. (Az akkori magatartás kulcsát az elmélyülő, felelősséggel épített művészi pályák iránya adja kezünkbe: Balázs József, Dobai Péter, Simonffy András, vagy Spiró György történelmi tárgyú művei figyelmeztetnek, hogy ez az írónemzedék egyre tudatosabban igyekszik megtalálni helyét a mai világban. A távlatvesző, céltalanul élő irodalmi hősök utódaként most Bolya Péter regényének hőse fogalmazza meg az újabb generációs nyugtalanságot. Berecz László, húszéves magyar-történelem szakos egyetemi hallgató egy napon megunta sznob évfolyamtársait, a „hülye -előadásokat”, az otthoni ürességet, az ötszobás lakásba zárkózó, egymást kölcsönösen utáló értelmiségi szülőket, s hogy megírja első „nagy regényét”, elindul megismerni az életet... Reménykedik, hogy végre „előjön a semmiből”, és „találkozik önmagával”. Hamarosan felismeri azonban, hogy a presszókban filozofálgató részeges írópalánták között nem lehet megélni a semmiből, ezért egy reumakórházban helyezkedik el beteghordóként. Ettől kezdve egyforma közönnyel cipeli a betegeket és halottakat, s társaival iszik mértéktelenül — „alkoholizál” — mondja gunyorosan —, a szabad hét végeket pedig megosztja egykori egyetemi szerelmese és újdonsült szeretője között. Józan pillanataiban vonzzák a tiszta emberi kapcsolatok, a tartalmas barátság, de fojtott vágyai csupán szertelen indulatait szabadítják fel. Egyetlen ökölcsapással halálra sújtja a hivatali hatalom megszállottjává torzuló, embertelen és vak fegyelmet követelő főnökét. Gyilkossá vált, de nem érzi bűnösnek magát: visszahúzódik a dohos albérleti szobába, és a felfedetlen gyilkosság bűntudatától hajtva saját védőiratát fogalmazza. .. Ez az első személyű vallomás maga a regény. A mélyen szimbolikus befejezés titkolt reménységet, de egyúttal tétova bizonytalanságot is jelez: ,„ .. Felnéztem az ablakra, megint ott a két cinke az ablakpárkányon. Igen, még mindig tél van. Pedig azt hittem, eltart tavaszig mire készen leszek a védőirattal. Most már. .. Most már kivárom itt a jó időt, doktor Mekalor társaságában. Olvasgatom a védőiratot. Aztán, ha megjön a tavasz, belekezdek valami másba... Most még tél van, a cinkék ideje.” A regénybeli „védőirat” tulajdonképpen nyugtalanító vallomás, szánalomra méltó kitárulkozás, kétségbeesett segélykiáltás. Az éntudat két dimenzióban mozog, kettévált az ember és szerep. A szerep dacos póz, talaj tálán vagánykodás, züllött „alkoholizálás”, s a szerep mögött tiszta emberi vágy parázslik a tartalmas és szép életre. „... Teljesen lepusztuljak éreztem magam” — olvassuk a fájdalmas, vágyakat. — „Arra gondoltam, hogy talán semmi másra nem leszek képes hátralevő éveimben, mint álldogálni a kocsmaablak mellett, és bambán nézegetni kifelé, egy elképzelt világra, ahol egészséges, tiszta, szerelmes férfiak járkálnak, ahol őszinte asszonyok sietnek hazafelé, ahol mindenki elmondja, amit gondol, a félelem- fekete varjúvá változik és örökre elrepül, a halál örömteli lesz, akár egy esküvő, s a mindennapok nem egy helyben toporognak, hanem biztosan haladnak felfelé, mint egy kedvesen döcögő hegyivasút. .. S az út végén ott állok én, Berecz László, áz ember.” A segítségkérő önvallomás különbözteti meg Bolya Péter regényhősét a korábbról ismert „farmernadrágos” fiataloktól. Az olvasó tisztábban érzi a szerep és póz ürességét, a lapos nyelvi naturalizmus jellemet megvilágító hitványságát, de világosabban felismeri ezek mögött a jószándékú, teremteni és alkotni vágyó, ugyanakkor testi és szellemi erejét eltékozló személyiség gyermekivé zsugorodó tör- peségét is. A közkedvelt Rakéta Regény tár-sorozat megjelent kisregény fedélgrafikája — Pécsi Gábor munkája — híven kifejezi olvasmányélményünk lényegét: stilizált rács mögül egy fiatalember kerekre tágult, rémült szempárja mered ránk. Segítséget kér, formális látszatengedmények helyett azt várja, hogy kézen- fogjuk, irányt mutassunk, múltat, jelent és jövőt tudatosítsunk benne, hogy végre „találkozzon önmagával”. A társadalmi lét törvénye ez, a mindenkori fiatalok és felnőttek birkózása az élettel, amely küzdelemben — aligha fér hozzá kétség — a felnőtteké a nagyobb felelősség. (Magvető Könyvkiadó, 1981). E. Nagy Sándor „Nem én vagyok az első, s remélem, lem is az utolsó, aki magyarba ülteti a déli szomszédok örökzöld költészetét. A magyar költők effajta érdeklődése évszázados, túl azon, hogy énekek, motívumok, dallamok ősidők óta szüntelenül vándorolnak, át a határokon, legvastagabb várfalakon is. Az első nagy lélegzetű magyar lírikus, Balassi Bálint .fesztelenül verselt horvát nótára, a semptei deák pedig lefordította Az Béla király és Bankó leánya című balladát 1570-ben. Kazinczy és Kölcsey főképp Goethe hatására foglalkozott a szerb balladával. Rajongva szóltak róla, fordították is... Arany János az egyetlen, aki ősköltészetünk nyomait szimatolva „hasznot húzott” a szerb- horvát hősi énekekből, balladákból... zenében a bartóki szintézis mutatja, milyen magasrendű művészetnek lehet a táplálója a folklór, nemcsak a hazai, de a határon túli is.” Nagy László írta ezeket a mondatokat, s a maga szándékát is megfogalmazta, < tömören, szépen, pontosan: „Jelen gyűjteményemmel bizonyítani kívánom..., hogy szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.” Ez a Nagy László-mondat mottója lehetett volna annak a tanácskozásnak is, amelyen a szomszédság irodalmának magyar recepciójáról elmélkedhettünk, vitázhattunk Szegeden a TIT Iredalni Választmánya, a József Attila Tudományegyetem, a . Tiszatáj szerkesztősége és a Csongrád megyei TIT agilis szervezőinek és rendezőinek jóvoltából. Országos konferencia volt, amelynek tanulságait szükséges továbbvinni s az eddigi eredményeket — épp e tanulságok szellemében — gyarapítani. Mert eredmények kétségkívül vannak. A vitázók két ponton mégis jelentős hiányokra irányították a figyelmet. Mindkettő a befogadás, a recepció kérdéséhez kötődik. Vagyis: a magyarra fordított, cseh, szlovák, román, ukrán, szerb, horvát, macedón vagy szlovén nyelvből fordított mű hogyan jut el az olvasóhoz, pontosabban fogalmazva: hogyan válik esztétikai élményt nyújtó tényezővé? I Még a Nobel-díjasok sem Nézzük hát: mi is lenne a recepció kép- letszerűen jelölhető folyamata? A mű megjelenik könyv alakban vagy elhangzik a rádióban, ha dráma, úgy színpadra viszik, avagy tv-játék lesz belőle. Az olvasó, a rádióhallgató, a színházlátogató, a tv-néző szellemi birtokába veszi a művet. Szükségképpen véleményt is alkot róla, amelynek jellegét meghatározhatja az általános irodalmi tájékozottság, az esztétikai ismeretkör, netán az adott irodalom behatóbb ismerete. Ilyen ideálisnak tekint, hető folyamat persze ritka, s hogy ne legyen az, abban kellene részt vállalnia kritikának s iskolai, oktatásnak egyaránt. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői okkal tették szóvá: diákságunk roppant szűkösen ismerheti csak a velünk szomszédságban élő népek irodalmát. Ezen a téren nem előrelépésről, ellenkezőleg: beszűkülésről beszélhetünk. Mert valaha pl. a magyar nyelv és irodalom szakos tanárjelöltek tantervében jelentős terjedelemmel szerepeltek ezek az irodalmak, az egyetemen pedig speciálkollégiumok is segítették a tájékozódást. (E sorok írója pl. e „mellékesen” felvett speciálkollégiumok hatása alatt kezdett foglalkozni a szerb, a horvát, a szlovén, a cseh és a szlovák nyelvvel és irodalommal!) Ma jószerével még a kelet-közép-európai Nobel-díjasok- ról sem esik szó. Pedig a lengyel Reymont éppúgy a XX. századi európai prózaírás klasszikusa, mint a délszláv Ivó Andric., Évekkel ezelőtt a Tankönyvkiadó egy igen hasznos sorozatában (Iskolai könyvtár) közreadta A szomszéd népek irodalma című, Dobossy László szerkesztette antológiát. Ennek éppen két évtizede, s csak természetes, hogy hiába keressük példányait a könyvesboltok polcain. Húsz év alatt bizonyára elfogyott volna a négyezres példányszám háromszorosa is. Ügy tűnik: azóta sem tartotta fontosnak senki a könyv újbóli iskolai célzatú kiadását.. . Nálunk nem, Stockholmban igen Úgy tűnik: a kritika sem tett meg mindent a recepció kiszélesítéséért. Még az igazán nagy, világirodalmi léptekkel mérhető művek, vagy életművek megjelenésének is alig volt kritikai visszhangja, s ha érdemi méltatás meg is fogalmazódott, azt inkább egy-egy sikeres színházi bemutató eredményezte. Ivó Andric, Miroslav Krleza, Milos Crnjanski magyarországi kritikai fogadtatásának „történetét” pél. épp ezért aligha lehetne disszertáció terjedelmű dolgozatban megírni, holott a könyvkiadás igen sokat tett népszerűsítésük érdekében. Most ott tartunk, hogy sok kelet-közép-európai írói teljesítményről jóformán semmit, vagy alig valamit tudunk, holott nem egy esetben Európa- szerte elismert műről vagy életműről van szó. A Crna Gora-i származású Miodrag Bulatovic például Stockholmban éppúgy ismert mai jugoszláv író, mint mondjuk Párizsban, Észak-Európúban már Bula- vic-klubok működtek, amikor nálunk még nevét sem hallották. Legsikeresebb műve az Égre száll a vörös kakas című regény • I ugyan bekerült a könyvforgalomba, de kritikai méltatás mindössze talán kettő ielent meg róla. Azóta a Nagyvilág egy- ízben hosszabban írt róla, a folytatás azonban elmaradt. (Csak az érdekesség kedvéért említjük meg: 1978 őszén Egerben is járt Bulatovic a Vitkovics-emlék- ülés résztvevőjeként.) A szerb Danilo Kis helyzete még különösebb. Csaknem minden szépírói alkotás könyvpiacra ke- • j rült nálunk, igazi befogadásról mégsem beszélhetünk. Pedig az íróban Ady, József Attila és Radnóti' Miklós avatott szerb fordítóját tisztelhetjük, aki e munkával a szellemi hídépítés XX. századi történetébe múlhatatlanul beírta nevét. De regényei, kivált családtrilógiája (Kert,, hamu; Korai bánat: Föveny óra) legalább ennyire jelentős déli szomszédainkhoz fűződő kapcsolataink több évszázadot felölelő históriájában.- - • ' . ' * „ Mi mindent nem A tanácskozás előadásai, vitái nyomán minden résztvevő bizonyára elgondolkodott arról, hogy mi mindent nem tudunk és mi mindent kellene, illene tudnunk szomszédainkról. Közös fejlődésünk, történelmi múltunk azonossága, egy-egy szellemi törekvés párhuzamai egyaránt arra ösztönöznek: többet kell olvasnunk a szomszédirodalmakat. Már csak azért is. mert a művek sok esetben rólunk is szólnak. Lehet, nem mindig hízelgő a kép, ám akkor is elgondolkodtató. A cseh, a szlovák vagy a szerb és a horvát irodalom egy-egy klasszikus alkotásának magyarságképe azonban messzemenően tárgyilagos, olyan momentumokat hordoz, amelyeken kapcsolataink nyugszanak. Nemcsak Miroslav Krleza regényei; drámái, novellái és versei kötődnek például élményanyagukban a rhagyar valósághoz, hanem pl. a szerb Veljko Petrovic és Milos Crnjanski írásai is. Az előbbi novellisztikájának Bécska-képe a századforduló és a századelő magyar irodalmát asszociálja az olvasóban, az utóbbi író jeles regénye az örökös vándorlás a közös történelmi múltat idézi fel. De említhettük volna a román Liviu Rebreanu műveit is, kivált első világháborús tárgyú Akasztottak erdeje című regényét, amely ugyancsak tanulságos mű a kelet-közép-európai nemzetiségi együttélést illetően. A tanácskozást záró kerekasztal-beszélgetés során Köpeczi Béla figyelmeztetett arra, hogy a könyvkiadás tekintetében „kiváltságos helyzet” jelemzi a szomszédos országok irodalmának magyarországi népszerűsítését. A beszélgetés, de a konferencia egésze is, ugyanakkor egyre erőteljesebben hozta felszínre a kérdést: ho- .I gyan élünk ezzel a kiváltságos helyzettel? A válasz is kirajzolódott nagyjából: kulturális életünk számtalan terepén megvan a lehetősége a recepció fokozásának, éppencsak élni kell e lehetőségekkel. A munkában persze hathatósan kell részt vennie a kritkának, az ismeretterjesztésnek, az iskolának egyaránt. Ha mindenki hittel teszi a dolgát, úgy nem marad el az eredmény és sikerül szertefoszlatni a még meglevő, sznobizmusból fakadó előítéleteket is a szomszédos irodalmak iránt. .. Lőkös István Hogyan fogadjuk szomszédainkat? i Irodalmi jegyzetek
