Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
Bontás és építés: néha elválaszthatatlanok egymástól. Mostani képösszeállításunk — Perl Márton fotóriportja - az építést mutatja be. Az újat, amely a régire vagy a régi helyén épült. Az újat, amely azért igyekszik megőrizni a régi varázsát, összhangba hozva jelen és jövő igényével. Részlet az Almagyar utcából Belvárosi részlet az újjáépült Vörös Rák étterein „cégérével” A Cscbokszári- városrész a megépült felüljáróval Az egykori Kacsapart helyén a Domus Aruház és étterem A Knézich Károly utca — ma A sánta táncosnő esete a buta tudóssal. Akár egy krimi címe is lehetne. Pedig csak egy töprengésem tükörgondolata, bár nem tagadom, hatásvadászatnak sem utolsó. Ha nem is az első. Hát nem ostoba ember az, aki egy remek, ám nagyon butácska táncosnővel való kapcsolatában a hasznos és a szellemet is gyarapító eszmecserét hiányolja, s aki — egy más’ — a csámpás tudóstól kéri számon, hogy miért nem tud rendesen rumbázni. A táncosnőn a sántaságot, a tudóson a butaságot illik és kell számonkérnünk — a józan ész szabályai szerint. A szférák eszmevilágában és ' az eszmék szférájában lehet csak elképzelni a tudós táncosnőt — a mindenben tudóst! — s a remekül rum- bázó — a minden táncban otthonos — filozófust. Miután idáig jutottam a töprengésben és a sorokban, megelégedetten dőltem hátra : voltaképpen én most aranyigazságot fogalmaztam meg. „Ostoba, aki buta táncosnővel beszélgetni, csámpás tudóssal rumbázni akar...” — így és ezt akár egy majdnem felépülő panteonom homlokzatára is odavéshetnék az e gondolattól megrészegült híveim az utókorban. — Mit szólsz hozzá? Remek, mi? — idéztem barátomnak a sánta táncosnő esetét a buta tudóssal, de értetlenül nézett rám. — Mi ebben a gondolat? — Hogyhogy mi? Hát az, hogy mindenki azt csinálja, amire képes, s mindenkitől azt is várjuk el.. Ezt akartam én ebben a szellemes gondolatkölteményben megfogalmazni — méltatlankodtam, az ekkora értetlenség láttán és hallatán. — Hát először is, nálunk a gyárban a marós nem akar esztergályos lenni, az meg még véletlenül sem szerszámlakatos ... Másodszor: éppen az a gondunk, hogy a te tudósod csámpás, a táncosnőd meg buta ... Most rajtam volt a teljes értetlenség sora ... — Ne csodálkozz ... Nekünk üzemieknek az volna a nagyszerű, ha a táncosnő beszélni is tudna, a tudós meg eljárná vidáman a szambát is, nemcsak a rum- bát... Nem világos? Az lenne jó, ha egy embernek több szakmája, többféle hozzáértése lenne. Hogy váltani tudjon, no nem a tánc és az atomfizika között, de az ipari szakmunka rokon ágazatai között... Ügyhogy a te bölcsességed lehet, hogy szellemes, ahhoz én nem értek, de semmiképpen sem hasznos ... Akkor meg minek a szellemesség? — fordította kérdésre a kijelentést, ami ettől lett igazán el- és lesöprő a számomra. Mert hát most, hol az igazság? Azt mondtuk, mondtam, írtam, vallottam, hogy a szúnyog zümmögjön, azért szúnyog, a csalogány meg csattogjon, mert ő ahhoz ért. Azt mondtuk, mondtam, írtam: életünk, a tudomány, a gazdaság differenciálódása során és az okán kialakult az a követelmény, hogy speciális szakemberek végezzék a dolgokat az élet speciális területein. A juhász juhokkal, a galambász galambokkal, a ko..ász a vassal, az űrhajós az űrrel legyen fogalmi párban. Az élet olyan gazdag (?) lett, hogy egy ember képtelen felérni e gazdagságot, az életnek annyi parcellája lett, hogy mindegyikéhez külön művelő kelletik, az ember oly magasra jutott már a tudományok grádicsán, hogy látja: egymaga alig lát valamit. összetett „szemek”-re van szükség, mint a bogarak nemzetségének, „kik” mindig azt látják színben és formában, amit nékik látniuk kell, hogy megőrizzék a a bogarak — pardon: rovarok — nemzetségét, s azon belül az ott betöltött szerepüket és helyüket. A földönjárás nyelvére lefordítva: már a cukrász sem cukrász csak, hanem tortakészítő, például, vagy krémkeverő, avagy pogácsaszakember. Hát akkor most nekem van igazam a csámpás tudósommal és a buta táncosnőmmel — vagy fordítva —, a mélyen tisztelet nagy tudású gyárbeli barátomnak, aki azt szeretné, hogy mint az egykori kisműhely mestere, univerzális legyen a szakmunkás? Más szóval: az emberek értsenek máshoz is, mint amihez értenek? Alapfokú szemináriumi vizsgáim jutnak eszembe. Az ott elmondott és a bemagolt diszciplínák, többek között az ellentmondások dialektikájáról, s a dialektika ellentmondásáról. Amelyet — értem és tudom — nehéz érteni is, tudni meg még nehezebb: valaminek az ellentéte nem mond mindig ellent — az ellentétének. Hogyha nem is kívánhatjuk el ama bizonyos — bocsánat az ismételt kifejezésért — csámpás tudóstól, hogy kitűnően rumbázzon, de szükség esetén azért tudjon a zene ritmusára lépni, hogyha nem is várhatjuk el „a” táncosnőtől, hogy gondolkodásának mélysége, beszédének készsége egyszerre példázza Cicerót és Szokratészt, de tudjon világosan szólni a világ dolgairól. Nos, hogy a szükségszerű és óhatatlan differenciálódás nem zárja ki, sőt feltételezi, megköveteli, hogy a tudós, a szakma közös alapjaira támaszkodva megmaradjon, sőt növekedjék is. a készség a „szomszéd” szakterületek befogadása, megértése, szükség esetén, a gyakorlása iránt. Nem robotokra van szükség, akik — amelyek, inkább! — precízen és hiba nélkül végzik a maguk beprogramozott tennivalóit, hanem élő, eleven, gondolkodó lényekre, akik képesek robotokat létrehozni. Ilyen robotot is, olyat is: amilyenre az. embernek szüksége van. És mert sokoldalúan képzettek, ezért sokoldalú robotokat is tudnak képezni. Az embernek, mert ember és nem robot, igyekeznie kell, hogy tökéletesítse tudását egy-egy szűk területen — a robot azt „tökéletesen” tudja, mást nem — és arra is igyekeznie kell, hogy megőrizze készségét, egyfajta eleganciáját, hogy kisebb vagy nagyobb zökkenőkkel, de másra, az újra is képes legyen. Mert nem robot! Bizony néha a marósnak esztergálnia kellene, a juhásznak a kondávaí is törődnie, az űrhajósnak autót vezetnie, a táncosnőnek beszélnie, a tudósnak meg még táncolnia is. Hogy ne fordulhasson elő a sánta táncosnő esete a buta tudóssal, és ne történhessék meg, hogy a csámpás (hm ...) tudós ne legyen képes szót váltani, még földönjárót sem, a táncosnőjével, aki mukkanni sem tud, csak pilleként pillangózni szinte a súlytalanság állapotáig. A testnek is, a gondolatnak is kell hogy súlya legyen.
