Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. február 27., szombat 1. Nmim Pásztor Zsolt Kohári Lajos Papp Gábor Szántó György Hekell Sándor Előre elismerjük: nehéz dologra vállal­koztunk. Beszélgető partnerei nevében is mondja ezt az újságíró, hiszen amiért ta­lálkozásunk létrejött, az már régóta fog­lalkoztatja a közvéleményt. Ügy akarjuk a műszaki értelmiség helyzetét bemutatni, hogy a régóta nyilvánvaló tények újrafo­galmazásán túl valamiféle kiutat is keres­sünk e gyakran panaszolt, sokat vitatott állapotból. Reméljük, kerek asztalunk to­vábbgondolkodásra, újabb véleményekre ingerli az olvasót, s azokat is, akik illeté­kesek, akik tehetnek valamit. Elöljáróban néhány adat. Hazánk gaz­daságában több mint százezer egyetemet, főiskolát végzett műszaki dolgozik. Ez azt jelenti, hogy tízezer foglalkoztatottra 130 mérnök jut. (Az NSZK-ban 139, az USA- ban 204.) Ha csak ezt tekintjük, akár a fejlett országok közé is tartozhatnánk. Mi­lyen a mérnöki munka hatékonysága? Ta­lán elég, ha azt mondjuk: a létszámhoz képest túl alacsony. Figyelemre méltó az is, hogy a fizikai és műszaki állományú dol­gozók bérkülönbsége a szocialista országok. hoz hasonlítva is kirívóan csökkent ha­zánkban. Amíg 1949-ben a műszakiak ke­resete kétszerese volt a munkásokénak, addig ma már a harminc százalékot sem éri el a különbség. Különösen a kezdő mérnökök bére tarthatatlanul alacsony. Hogyan várhatjuk el a megbecsülés ilyen körülményei közt a magas színvonalú al­kotó, tervező, irányító, az újat, a korszerűt gyorsan megvalósító munkát felsőfokon képzett szakembereinktől? Többek között erről váltottunk szót beszélgetésünk részt­vevőivel. Amit elmondtak, nemcsak a mostani munkahelyük jellemzője, ne tűn­jék hát célzásnak néhány, esetleg elégedet. lenkedő megjegyzésük. Kerekasztal-beszélgetésUnk résztvevői: Ko. hári Lajos, a Csepel Autó egri gyárának termelési osztályvezetője, Pásztor Zsolt, a Mátravidékl Fémművek programosztály­vezetője, Papp Gábor, az egri vasöntöde csoportvezető mérnöke és Szántó György, a pétervásári mezőgazdasági termelőszövet, kezet gépesítésért felelős mérnöke. Lapun, kát Hekeli Sándor gazdaságpolitikai rovat, vezető-helyettes képviselte. NEPÜJSAG: — kezdjük a beszélgetést a ’ szakember- képzéssel. Ma egyáltalán nem mondhatjuk el, hogy vonzó lenne a műszaki pálya. Az egyetemeken, főiskolákon — egy-két speciális szakmától eltekintve — alig több a je­lentkező, mint amennyit az iskola felvehet. S jó, ha egy­általán több... PAPP G.: — Hogy nincs elég jelentkező, már akkor is tapasztalhattuk, amikor mi voltunk egyetemisták. S jött az első csalódás mind­járt a sikeres felvételi után. A mi csoportunkban például a 23-ból tíz maradt az ere­deti szakmájában, a többie­ket átirányították. Eredetileg én sem kohómérnök akartam lenni, engem is átcsoportosí­tottak. Igaz, később aztán valóban megszerettem ezt a szakmát. SZÁNTÓ GY.: — És hova mennek az egyetem után? Szerintem itt is sokszor ta­lálkozhatunk pazarlással. Én Gödöllőn végeztem, s a ta­lálkozónkon beszélgettünk róla: száz mezőgazdasági gé­pészmérnök közül, jó, ha harminc dolgozik gazdaság­ban. Az még nem lenne baj, hogy sokan mentek a szak­területükhöz tartozó kutató- intézetekbe, de legtöbben az iparban és egyéb ágazatok­ban helyezkedtek el. Én Pé- tervásárán születtem, ösztön­díjas voltam, egyébként is falun akartam dolgozni min­dig. KOHÁRI L.: — Arról ne is sokat vitázzunk, hogy anyagilag, erkölcsileg nincse­nek megbecsülve a mérnö­kök. Inkább arról: mit te­hetnénk, hogy ne legyen így. Az oktatás nagy hiányossá­ga szerintem, hogy szerve­zést, vezetést nem tanítanak a műszakiaknak. Ezt a gya­korlatban kell pótolni. S az is baj, hogy a vállalatoknál ma már nem szokás a kezdő mérnököt a termelésbe kül­deni. Az egyetem után a Fi- nomszerelvénygyárba kerül­tem, s egy évig különböző munkahelyeken gyakoroltat­tak. Ha mindjárt az elején nem teszi ezt az ember, ké­sőbb már nagyon nehezen tud jó kapcsolatot teremteni a dolgozókkal. Hogy nem szívesen vállalkozik erre? A kezdő oda megy, ahová irá­nyítják. PÁSZTOR ZS.: — A pá­lyakezdővel nagyon sokat kell foglalkozni, megismerni, kinek, kinek, mihez van am­bíciója. Veszteség, az igaz.de azt hiszem, legalább két év kell, amíg egy kezdő mér­nökből valóban szakember lesz a munkahelyén. A mi vállalatunknál a létszámhoz képest kevesen vagyunk mérnökök. Nem „városi” vállalat, s korábban nem is tudott olyan jól fizetni. Egyébként a gépiparban jel­lemző, hogy fiatalok a veze­tők, mert aki valamennyire is megállja a helyét, azt ki­nevezik. NÉPÚJSÁG: — Ezek sze­rint viszonylag könnyű előre­jutni a ranglétrán egy fiatal mérnöknek? PAPP G.: — Amikor én az első munkahelyemre kerül­tem, eleinte valóban nagy­szerű volt a szakmával is­merkedni. Ám éppen az, hogy alacsonyabb képzettségű ve­zetők irányítottak, sokszor elvette a kedvünket. Inkább buktatókat állítottak, mint­sem segítséget kaptunk vol­na. Például: a homokformá­zó géprendszerből elfogyott a homok, egyszerű utánatöltet­ni, de én azt nem tudtam. A felelős persze én voltam, segítség nélkül. A fizikai ál­lományt választottam, s ide, Egerbe is fizikainak, csoport- vezetőnek jöttem. Sokkal jobban is fizetnek ebben a beosztásban, de azt azért hadd mondjam el: húsz em­ber munkáját irányítom, s a csoportomban az órabérem­mel az utolsó előtti helyen vagyok. Betanított munkások és szakmunkások között. NÉPÚJSÁG: — Egészítsük ki az előbbi kérdést még az­zal is: milyen gyakran érde­mes vagy szükséges munka­helyet változtatni a fiatal szakembernek? Számít ez valamit a megbecsülésben? PÁSZTOR ZS.: — Amíg valaki a szakmával ismerke­dik, addig a vállalattal is ismerkednie kell. Először ez szerintem legalább két év. Én nem változtattam munka­helyet, s azt hiszem, elég gyorsan is kerültem vezető beosztásba. S ha már a fize­tést említjük, azt hiszem, a beosztást fizetik meg inkább. KOHÁRI L.: — Én a Fi­nomszerelvénygyárban tíz évig dolgoztam, öt évet mű­vezetőként, ötöt szervezési osztályvezetőként. Amikor az üzemből kikerültem, akkor vezették be a nagyobb ösz- szegű lakásépítési támogatá­sokat. Ha maradok műveze­tő, kaphattam volna 100 ezer forintot. Osztályvezetőként már nem. Egyébként magam is helyeztem „bújtatott” állo­mányba szakembereket, hogy munkáslakást kaphassanak. Tíz év után a VILATI gyá­rában termelési főosztályve­zetőként átszerveztem a ter­melés irányítását a gyár ve­zetőinek elképzelései szerint, öt év elteltével jöttem át a Csepel Autóhoz, s ugyanezt a feladatot kaptam. Most már úgy érzem, ezt a szer­vező munkát bárhol el tud­nám végezni, elegendő ta­pasztalatot szereztem. Nem rossz az, ha új munkahelye­ket is megismer az ember. SZÁNTÓ GY.: — Én hat éve dolgozom ugyanott. Ez idő alatt több kollégám, aki velem együtt végzett, már háromszor-négyszer is mun­kahelyet változtatott. Min­dig a több fizetés miatt men­tek el, még akkor is, ha nem egészen kedvük szerint való volt a munka. Némelyiknek már ezer forinttal is több a fizetése, mint az enyém, hol­ott egyformán kezdtünk. NÉPÚJSÁG: — Sokat be­szélünk mostanában a mű­szaki alkotói tevékenységről, a gazdaság mai helyzetében oly kívánatos új megoldások gyors megvalósításáról. Nagy a szerepük az újításoknak. A mérnök, különösen, ha veze­tő, gyakran azért nem kap külön elismerést újdonságai­ért, mert rámondják: mun­kaköri kötelessége. Vajon nem akadálya ez az alkotó tevékenységnek? PAPP G.: — Sokat ismerek, akit nem kell külön ösztö­nözni, hogy valami újat pro­dukáljon. Egyszerűen, szere­ti a szakmáját. Én a koráb­bi munkahelyemen azért igyekeztem sok újítást bead­ni, mert úgy láttam, köny- nyebben megvalósulnak az ötleteim. Velem együtt dol­gozó munkatársam — ami­kor megszületett, már akkor öntész akart lenni — ugyan­csak folyton újdonságokon törte a fejét. Nem törődött vele, hogyan fizetik meg; az szerzett neki örömet, ha meg­valósult az elképzelése. SZÁNTÓ GY.: — A ter­melőszövetkezetekben talán valamivel hátrább van az újítómozgalom, mint az ipar­ban. A szervezésével foglal­koztak kevesebbet. Könnyen rá is mondják egy jó ötlet­re, ez a dolgod, munkaköri kötelességed. Nálunk tavaly alakult újítási bizottság, ez már sokat változtatott a helyzeten. Egyébként a gé­pésznek a vezetésben dolgozó többi agrárszakemberrel gyakran kell vitáznia, hogy elképzelései megvalósulja­nak. Azt hiszem, amilyen fontos a gépesítés a szövet­kezetekben, még nem tekin­tik olyan fontosnak a gépé­szeti vezetők munkáját. KOHÁRI L.: — Az üzem­ben, a termelés irányításá­nak rendszerét fél év alatt sikerült kidolgozni, közben sok új ötletet alkalmaztunk. Állíthatnám nyugodtan, ki­mondottan ez a munkaköri kötelességem, bár ha ezt nem teszem, akkor sem biztos, hogy mondták volna rólam: rosszul dolgozom. Viszont a nyilvános elismerés mellett jutalmat is kaptam, s ez jó ösztönző a későbbiekre. Vál­lalatoknál szerzett tapaszta­lataim mondatják, hogy ez azért nemigen jellemző. NÉPÚJSÁG.: — Adódik-e elég alkalom az üzemekben, vállalatoknál a szakmai to­vábbfejlődésre, önképzésre, friss információk megszerzé­sére? Mennyire ösztönzi, eset­leg kötelezi erre a munka­hely a mérnököket? PÁSZTOR ZS.: — Az in­formációk megszerzésére, ta­nulásra van mód, viszont az új módszerek alkalmazása már nem megy olyan köny- nryen. Kétségtelen minden új kockázattal jár. Azt a meg­oldást, ami hosszabb távon hozhat csak eredményt, nem­igen igyekszik bevezetni sen­ki. Ügy hiszem, ilyenkor a máért a holnapot áldozzuk jel, s tulajdonképpen nem is vádolhatjuk érte a gazda­sági vezetőt, mert a szabá­lyozás, a bázisszemlélet erre szorítja a vállalatot. — Hogy mekkora lesz egy- egy termék önköltsége, az 80 —90 százalékban már az elő­készítési szakaszban eldől. A többi múlik csupán az elő­állításon. Ebben az előkészí­tő munkában vesznek részt a műszakiak, tehát alapvetően fontos, milyen színvonalon dolgoznak. Én éppen azért, mert fontosnak éreztem a munkakörömhöz, elvégeztem a gazdasági mérnöki szakot. Nem kötelezett rá a vállalat, a tanuláshoz szabadságot, napidíjat adott. Nem kaptam viszont magasabb fizetést azért, mert tovább képeztem magam. Erre másutt már akad példa. SZÁNTÓ GY.: — Azt hi­szem, mindegyikünknek fel­adata folyton képezni magát, ha a pályán akar maradni. Nem biztos viszont, hogy a munkahely mindig indokolt­nak tartja ezt a tanulást. Pedig hát a több tudásnak, a magasabb képzettségnek valahol meg kell térülnie. NÉPÚJSÁG: — Kevesebb munkáért, felelősségért több pénz. Sokan alapítanak gaz­dasági társulást, kezdenek kisvállalkozást éppen a kép­zett műszakiak, mérnökök közül. Mi erről a vélemé­nyük? Nem éri így veszteség a termelékenyebb nagyipart? PAPP G.: — Ezt a lehető­séget szerintem éppen a ver­seny érdekében adták meg, s nem kell félteni a vállala­tokat. A jó szakemberek he­lyett jobbakat is szerezhet­nek, ha jobban megbecsülik, s erre meg is találhatják a módot. Nem is lesz ez olyan nagy arányú, hiszen a vál­lalkozáshoz alaptőke kell, nem js kicsiny. Nem egészen jó a hasonlat, de ezt a ket­tősséget az orvosi pályához hasonlítom. A körzeti orvosi munkakörben több pénzhez lehet jutni, kórházi orvos­ként viszont a szakmájában gyarapodhat, aki ezt választ­ja. Sokan szavaznak közöt­tünk is a szakmai gyarapo­dás mellett. KOHÁRI L.: — Nyilván­való, olyan emberek vághat­nak bele ilyesmibe, akik már gyakorlatot szereztek a szak­mában. Fiatal erre nemigen vállalkozik, őszintén meg­mondom, gondolkodtam raj­ta, ismerőseimmel beszélget­tünk is erről, hogy gazdasá­gi társulást alakítunk szerve­zésben, és ehhez hasonló munkákban, de természete­sen a mostani munkahely mellett. Én egyébként szin­tén nem féltem a vállalato­kat ettől, mert ha rá vannak szorítva, akkor kiemelhetik a forgácsolókat, vagy akár a takarítókat is, miért ne te­hetnék ezt, ha kell, a mű­szakiakkal? Ügy hiszem, most kezdődik a változás időszaka, az intenzív fejlő­dés ezen a téren is. Nem ma­rad változatlanul ez a hely­zet. PÁSZTOR ZS.: — Ha az üzem munkájához új gépre, berendezésre szükség van, gyakran előfordul, hogy an­nak tervezését kiadják tér-, vezőintézetnek. Nemigen tesznek többet, mint gyári instrukciók alapján jól-rosz- szul, de mindenképpen drá­gán elvégzik a munkát. Ko­rábban nem fordult elő, hogy saját mérnökét kérné fel er­re a vállalat, másodállásban vagy egyéb módon. Most már, hogy a szabályozás le­hetőséget ad. többen kérnek másodállásra lehetőséget sa­ját munkahelyükön. Ez nem terheli a bérköltséget. Ezt tartom én a kisvállalkozás jó formájának. SZÁNTÓ GY.: — A mező- gazdaságból hozott példával kiegészítve, beszélhetünk már az ösztönzés korszerűbb mód­szereiről. Ha a gépcsoport dolgozói az évi kötelező órá­jukat ledolgozták, ha akar­nak, azonfelül másik ága­zatban vállalhatnak munkát. Annak a bére külön alapra elszámolható, nem jelent akadályt a bérszínvonal, bér­tömeg kötöttsége. Egyébként a premizálás feltételei a mű­szakiaknál is ösztönzőek, az évi fizetés negyven százalé­kát kaphatja prémiumként az, aki bizonyos előre meg-. határozott feladatokat telje­sít. NÉPÚJSÁG: — Előfordult-e már, hogy nem kapta meg ezt a negyven százalékot? SZÁNTÓ GY.: — Az nem fordult még elő, hogy meg­kaptam. Elég feszített fel­adatok ezek, amiket teljesí­teni kell, bár nem megold- hatatlanok. PAPP G.: — Ha a követ­kező évi tervet nézzük: a termelés változatlan, a mun­kaidőalap csökken, a gépek, emberek ugyanazok, a minő­ségnek viszont javulnia kell. Ehhez a többletfeladathoz kellenek a műszakiak, hi­szen az alapvető változtatá­sok nem várhatók a mun­kásoktól. Márpedig ha most ez a feladat, erre kell moz­gósítani megfelelő ösztön­zéssel a mérnököket is. Ez sokkal fontosabb probléma, mint a kisvállalkozások, kü­lönmunkák dolga. NÉPÚJSÁG: — Ügy érzem, ezt a véleményt akár beszél, getésünk zárógondolataként is elfogadhatjuk. A technikai fejlődés kényszere a világ­piaci versenyben arra is kényszerít, hogy kellően ak­tivizáljuk az alkotó energiát. Gazdasági előrehaladásunk múlhat azon, hogy sikerül hasznosítani a ma még szuny- nyadó erőt. Köszönjük a be­szélgetést.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents