Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-27 / 49. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. február 27., szombat Hobbija a helytörténet Egy könyvtáros kutató hétköznapjai Hiányzik az alapleitár - Cikkünk nyomán intézkednek— Hozzáértő szakembert alkalmaznak — Nem alszik el az ügy Végre rendeződik a hevesi Hegedűs-hagyaték sorsa Szerény, halk szavú, nem kifejezetten társasági típus. Ám, amikor munkájáról, hétköznapi teendőiről esik szó, amikor szabad óráinak tartalmat adó kedvteléséről beszélgetünk, felélénkül, széles gesztusokkal, lelkesen magyaráz, igyekszik beavatni a hallgatót hivatásának műhelytitkaiba. Sorsát humán érdeklődése, a múlt és az irodalom iránti vonzódás határozta meg. — A fővárosban születtem; nevelkedtem, itt is szereztem magyar-történelem szakos középiskolai tanári diplomát. Akkoriban nem is gondoltam arra, hogy Budapesttől távol próbáljak szerencsét. így aztán az érdi általános iskolában helyezkedtem el. Ügy véltem; sínre került jövőm, de aztán közbeszóltak az előre nem- látott, a váratlan körülmények. Házasság révén Hevesre jöttem, s most már itt óhajtottam gyökeret verni, itt szerettem volna régi elképzeléseimet, dédelgetett álmaimat valóra váltani, o Hamarosan rájöttem; nem rögvest célhoz vezető, nem kikövezett útra lépett, o nehézségek azonban nem riasztották, bízott abban, hogy ha nem is máról holnapra, de csak úrrá lesz rajtuk. — A járásszékhely gimnáziumában — helyhiány miatt — nem kaphattam állást, Tarnamérán viszont fogadtak, s a felső tagozatban biztosítottak számomra órákat. Nem mondom, hogy új- jongtam, de a tanítás öröme gyorsan feledtette velem pillanatnyi csalódottságomat, s a gyerekek újra, tudásra szomjúhozó tekintete eloszlatott mindenfajta borongást. Olyannyira, hogy a napi oda- és visszautazás fáradalmai sem zavartak. o Vörös Dezső számára emlékezetes marad 1976 januárja. Ekkor hívták ugyanis a járási — nagyközségi könyvtárba, s ő azonnal ment is. (Fotó: Perl Márton) — Jól éreztem magam a tantestületben, a nagy lehetőség — számomra annak tűnt, s ebből a szempontból ma sem változott meg a véleményem — megbabonázott. Érthető, hiszen ezt követően végre időt szentelhettem a históriai jellegű búvárkodásnak. Az egyetemen ugyanis nemcsak pedagógussá képezik az ifjakat, hanem megismertetik őket a kutatómunka ábécéjével is, olyan útravalót kapnak mindany- nyian, amely képessé teszi őket egy-egy téma szakszerű megközelítésére és feldolgozására. Arra törekedtem, hogy tisztességgel ellássam napi feladataimat. Ez a kötelesség, ezért jár a fizetés, ráadásul színes, érdekes, közhasznú valamennyi megbízatás. Emellett arra is módom adódott, hogy a meglehetősen szerény helytörténeti anyagot ■ gyűjteménnyé fejlesszem, Ezt a szándékot helyeselte, támogatta főnököm, így aztán semmi akadálya nem volt annak, hogy lendületesen haladjak előre. A megértésnek köszönhetem azt is, hogy az elmúlt esztendő novemberében a kiskunhalasi városi bibliotékában tanulmányozhattom Fekete Dezső kollégám — ő pélyi származású — munka- módszereit, relikviáit. Igazi lokálpatriótaként böngészte az ország különböző lapjait, s egy csokorba fűzte azokat a cikkeket, riportokat, amelyek járásunk, nagyközségünk életét villantották fel valamilyen vonatkozásban. Ezt a kollekciót átadta nekünk, ezzel is ösztönözve bennünket a hatékonyabb szorgoskodásra. Kell ez, mert egyre több embert izgat szű- kebb hazájának múltja, jelene és jövője, örvendetes ez az igény, s nekünk minél maradéktalanabbul ki kell elégítenünk. © Elsősorban a legújabb kor babonázta meg. Talán azért, mert szüleitől, rokonaitól sokat hallott róla, s az egészséges kíváncsiság sarkallta az ismeretlen motívumok felderítésére. — 1978-ban kaptam megbízást a megyei pártbizottságtól arra, hogy a hevesi járás két világháború közötti politikai történetében búvárkodjam. Ez lényegében feltáratlan terület, épp ezért mindjárt izgalmas vállalkozásnak tűnt számomra. Indulóban nem markoltam sokat, s türelmesen jártam utána, élvezve a levéltári oknyomozás során felbukkanó meglepetéseket. Egy-egy résztémát tanulmányokban foglaltam össze, s ezekkel jelentkeztem is a megyei múzeumi szervezet által meghirdetett történeti pályázatokon. Megnyugtató az, hogy nem eredménytelenül, hiszen az 1979-es, az 1980- as munkajutalmakat tavaly egy második díj követte. Ez is indokolta azt, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam. Hosszú esztendők buzgalmára van még szükség ahhoz, hogy teljessé váljon a kép, s ezt önthessem végleges formába. Az eddig elért szint mindenképpen biztató. Megvan az áldozatkészség — aktív nevelőként jóval többet kereshetne — nem hiányzik a hozzáértéssel ötvözött töretlen igyekezet sem. Aranyfedezet ez jövőre közhasznú sikereihez... Pécsi István Lapunk egy korábbi számában aggódástól vezérelt írás jelent meg. A szerző méltatta az autodidakta műgyűjtő, az egy éve meghalt hevesi Hegedűs Béla önzetlenségét, azt a nemes tettet, hogy végrendeletében a nagyközségnek adományozta milliókat érő hagyatékát. Az írás — indokoltan kritikus hangvétellel azt is szóvá tette, hogy az elmúlt tizenkét hónap során az illetékesek megfeledkeztek erről a kincses örökségről: Még arra sem voltak képesek, hogy legalább darabszám szerint felmérjék az értékes anyagot. Szerencsére nem hiába hangzottak el a féltő észrevételek, mert — és ez örvendetes — az illetékesek most már nem szavakkal, hanem tettekkel érvelnek. Erről tájékoztatott bennünket dr. Bodó Sándor, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatója. Sumiko Nagaoka, japán zongoraművész vendégszerepei Egerben, a;z Országos Filharmónia idei bérletes hangversenysorozatának VI. koncertjén. A Gárdonyi Géza Színházban, a március 1-én, hétfőn este 7 órakor kezdődő — A kérdésről közvetlenül az örökhagyó halála után tárgyaltunk a járási székhely vezetőivel, Már akkor hangsúlyoztuk, hogy csak az esetben segíthetünk, ha lezajlik a hagyatéki számbavétel, hiszen részleteiben senki sem tudta, hogy milyen titkokat rejt a lakás. Sajnos, sokáig nem történt semmi, ezért nem léphettünk közbe, pedig ha megteremtik a munkálkodás alapvető feltételeit, akkor nyolc-tíz munkatársunk két hét alatt — legalábbis nagyjából —, ha nem is szakszerű, hanem is minden igényt kielégítő, de mégis iránymutató jellegű leltárt készített volna. Ogy érzem, az újság felébresztette a cselekvőkedvet: ennek jele az, hogy a hevesiek felvették velünk a kapcsolatot, s mi is készek vagyunk arra, hogy pótoljuk az eddigi időveszteséget. — Miben állapodtak meg? — Két lényeges dologban. Az egyik az, hogy pár hétre program során elhangzik Beethoven Esz-dúr szonátája és Apassionátája, Schum- man Wald Shenen-je, valamint három románca. A műsort Pándy Mariann vezeti. Jegyek az Agria Játékszínben és az egri zeneiskolában még korlátozott számban kaphatók. bezárják a jelenleg még nyitva tartó helytörténeti kiállítást, ezután kollégáim a lakásban levő mintegy tízezer tárgyat átvétetnék a múzeum helyiségeibe, s ott felmérnék, s csak ezt követően szálíítatnók vissza a szobákba. Ezt mindenképpen meg kell tenni, mert zömében rangos emlékekről van szó, ezek komoly múzeumi törzsanyagot alkothatnak. Az is megnyugtató, hogy a nagyközségi tanács hamarosan átutalja nekünk azt a béralapot, amelyből egy szakembert fizethetünk, aki ott tevékenykedik, elvégzi majd az aprólékos, a tudományos értékelést. Ügy vélem, hogy a félév végére túl leszünk ezeken a gondokon, s nem kell senkinek aggódnia a hagyaték sorsa miatt. Egyébként — és ezt külön szeretném hangsúlyozni — mi is tisztelettel adózunk az önzetlen, a jövő nemzedékekért sokat áldozó Hegedűs Béla emlékének. Dalostalálkozó Füzesabonyban Hét kórus — a gyöngyösi Muzsikás Céh Kamarakórus, a hevesi járási Pedagógus Kórus, a kömlői Május I. Mgtsz férfikara, a kompolti Hámán Kató Nőikar, a káli szövetkezetek Bartók Béla Férfikara, valamint két füzesabonyi kisközösség az áfész Tinódi Kamarakórusa, és az Erkel Ferenc Munkás Vegyeskar — tagjai adnak egymásnak randevút a füzesabonyi művelődési házban vasárnap délelőtt. A Vándor Sándor énekkari szemle területi bemutatóján az elhangzott produkciókét szakemberekből álló zsűri értékeli és dönti el, hogy mely csoportok szerepelhetnek a jövő esztendő elején megrendezésre kerülő megyei bemutatón. Zenebarátok - moziban Rockmatiné Egerben A rock kedvelői számára kínál érdekes rendezvényt az egri Vörös Csillag Filmszínház február 28-án, vasárnap, délelőtt fél 11-től. A Pótkerék és az CJ Skorpió együttes ad itt koncertet, A Pótkerék a „házigazda”, hiszen ez a zenekar tájegységünkön alakult és működik. A kemény rock hívei, Felnémeten rendszeres zenei programokat adnak, úgynevezett „rockműhelyt” alapítottak. A vendég, az Üj Skorpió, országosan ismert „csapat”, vezetője, Frenreisz Károly, a hazai beatmozgalom „nagy öregje”, aki mindig képes megújulásra, hiszen idén megkapta „Az év legjobb basszusgitárosa” címet. Vendégművész a „felkelő nap” országából MAGYAR ÍRÓK PEREI (X/8.) Rém Elek liszteletes R ém Elek tiszteletes — azaz Tompa Mihály magyar költő — hadakozása egy furcsa, diákstiklinek indult kollégiumi perrel kezdődik. A sárospataki diákok között hagyományos szokás volt télen a falopás. Egyrészt a gyakran .nyomorító hideg miatt, másrészt meg afféle virtusból is, hiszen lophattak volna fát a közeli erdőkből is. A diákok azonban házaktól „rekvirál- tak”. Tompa is immár húszesztendősen, orátor korában, 1838-ban. Csakhogy érvényben volt egy iskolai törvény is, amely kimondta: „Aki valakinek .. .kárt teszen, azaz lop, fát, vagy mást: azonkívül, hogy a kár megbe- csültetvén, azt megfordítani köteleztetik, veréssel is bün- tettetik”. Erre ítélte Csorna Mihály tanár is a nagydiákot. Mikor Tompa ezt megtudta, állítólag így kiáltott fel: — Boruljon el a nap, ha engem verve lát! Verve látta, nem borult el. Tompa pedig a verés miatt megsértődött, s egy évre elment praeceptornak Sárbo- gárdra. Aztán visszatért a kollégiumba. Ez azonban valóban epizód. Irtóztató idő Igazi összeütközése akkor kezdődik a hatalommal, amikor rátalál a forradalom bukása után a felelősségérzet keserű, kemény lírájának hangjaira. Tompa református lelkészi hivatásához képest aktívan részt vett a forradalomban tábori * papként, önkéntes nemzetőrként. A bukás után visszahúzódik a magánéletbe, papi hivatásához, csak leveleiből tör fel eleinte az emberi panasz: „Ez irtóztató idő, megmérgezi a kedélyt, s nincs is a becsületes, gondolkodni szerető embernek élete” — írja Szemere Miklósnak. Az sem véletlen, hogy írói nevének — Kelemér községből képezve, ahol szolgált — a Rém Elek-et választja. Aztán felfakad a versek áradata is. 1850-ben megírja A gólyához című versét. A szájhagyomány szerint 1850 tavaszán Losonczy Ábrahámhoz látogatott Susára, az udvaron egy hatalmas vadgesztenyefa alatt beszélgettek a rémuralomról, amikor a csűr tetején elkezdett egy gólya kelepelni. Ebből az idillből fogalmazza meg azt a hátborzongatóan kemény látleletet, amelynek sorai nemzeti szállóigévé váltak, s amelyben ilyen végítéleti sorok vannak: „A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig”. A vers T. aláírással jelent meg Szilágyi Sándor lapjának, a Magyar Emléklapoknak 1850. 4. számában. Azonnal elkobozták, aztán sokáig úgy tűnt, nem történik semmi, a vers szerzőjének senki sem szólt. 1852 májusában azonban — épp mikor Aranynál volt látogatóban — lakásában házkutatást tartottak, irományait, leveleit, virágregéinek majdnem kész kéziratát lefoglalták, lepecsételték. (Akkor már Hanván volt lelkész.) „Semmi nagy história nem lehet, de mégis kellemetlen állapot” — írja Aranynak, bizonyítván, a házkutatás még nem izgatja komolyan. Maradhat-e pap? 1852. július 6-án aztán három zsandár jelent meg Tompánál kocsival. Magukkal vitték Kassára, megmaradt irataival együtt a kassai császári katonai törvényszék parancsára. Először Szilágyi Sándorhoz fordul támogatásért: „Neked tán kötelességed is volna valamit munkálkodni, mert töbnyire te adtad ki azon költeményeket, melyekért hadi törvényszék elé állíttatom. Ezek közt leginkább terhel a Gólya, mint azt a felsőbb parancsolatban saját szemeimmel olvastam. Azért rajta, Sándor öcsém, most segíts, ha valaha! Választ hiába írsz, én már akkor isten tudja hol és hogyan leszek” — írja július 10-én. Az inkriminált két sor egyébként ez: „Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Kassán a régi Fekete Sas fogadóból átalakított fogházba kerül, ahol társaival érintkezhetett, a városba kijárhatott, vendéget fogadhatott. Letartóztatása után azonban csak az ötödik hét végén hallgatják ki, bizonytalansága tehát érthető. „Meddig fog ez az állapot tartani? Feleletül látok itt 8—9 hónapos, sőt egy-két éves kihallgatatlan foglyokat — írja Arany Jánoshoz. Kihallgatása után azonban — míg vallomása Bécset megjárja — hazaengedik, augusztus közepe táján már otthon van. 1853. január 31- én újra Kassára idézik, egyesek szerint most már a kéziratban terjedő Pusztán című vers miatt is, bár erre utalást nem találunk. (Az alkotmányos rend helyreállítása után a katonai törvény- széki iratokat, közöttük a kassait is megsemmisítették, így levéltári dokumentumok nem maradtak fenn.) Most majdnem két hónapot tölt Kassán, rendkívül félve attól, hogy kenyérkereseti forrását, papi állását elveszítheti, hiszen ez a törvény: ha a papot büntetik, nem hirdethet igét tovább a szószékről. Szilágyi Sándor apja, a kormány hivatalos lapjának szerkesztője emel szót érdekében, s 1853. április 3-án végleg elbocsátják. (A császár szerencsés meggyógyulásának örömére.) A legenda szerint a német bíró tört magyarsággal inti börtönből való eltávozásakor: — Aztán több . gólya... nem csinálni! Valóságban az elbocsátó irat így szól: „A katonai és polgári hely- tartóság 1853. március'28-án kelt magas leirata következtében a további vizsgálat alól felmentetik és szabadlábra helyeztetik”. Ez azonban csak látszatszabadság, szemmel tartják, őriztetik, útlevél nélkül sehova sem mehet. „Én nehezen mehetek Borsodba, vagy akárhová, mely a megyén túl van; nem szabad; a zsandár most legközelebb is rábízott a hanvai parasztbíróra, hogy ki ne bocsásson Hányáról: ha pedig kimegyek, jelentse fel, majd megtanít ő. Nem tréfa, szóról szóra igaz” — írja Lévay Józsefnek. Ha utazni akar, Kassára kell folyamodnia, aztán Putnok- ra mennie a szolgabíróhoz, onnan Rimaszombatba a főnökhöz, s bárhol tartózkodik, mindenütt jelentkeznie kell a csendőrségen. Fejezzük be a hanvai tiszteletes perének ismertetését egy Arany Jánoshoz írott levele részletével. 1853. május 17-én írta: „Haza szabadultam végre ítélet nélküli kegyelem útján, így rendőri felügyelet alatt levék, olyan az állásom, mint az írás szavai szerint, „a madárnak az ágon”, ha a felügyelő tisztviselőnek nem tetszik a képem, referál, hogy nem jól viselem magam. Furcsa biz az! Szilágyi Sándornak ördög baja sincs, ki mint felelős szerkesztő adta ki a Gólyát, engem pedig majd elítélnek, majd megfosztanak nyomorult kenyeremtől, örökre; mert amely pap hadi törvényszék előtt áll eo ipso elveszti hivatalát, ez a rendelet szava”. Mit tehetett Hanván Tompa? Nyíltan nem beszélhetett a haza sorsáról, megteremtette hát a magyar líra egyik sajátos, közéletipolitikai műformáját: az allegóriát. (Folytatjuk) Bényei József
