Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 20., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Mészáros Mihály szobrai a Hatvani Galériában Mészáros Mihály Mun- kácsy-díjas szobrász- művész kiállítása március 15-ig tekinthető meg a Hatvani Galéria földszintjén. (Reprodukciók: Kőhidi Imre) colt szoknyákat, repült a sok foncsik és a végére kötött szalag, fehérek, rózsaszínek, égszínkékek meg libasárgák, más színű szalagot nemigen kötöttek a kislányok hajába. A vörös, a lila, a sötétebb zöld, az éjkék, meg különösen a nehéz selyemből készült, piros-fekete cifrás csak az eladó lányok hátait verdeste, de ritkán, inkább csak ádventkor meg a nagyobb ünnepeken, hétköznap ok is világos szalagot tettek a foncsik végébe.. Tarkójukra meg, a hajfonat gyökere mellé, üveggyöngyökkel kirakott hajcsatokat szúrtak, néha babarózsaszín csatot, és csillogó kvarcszemek díszítették ezt is, A guruló szoknyák kedvéért egyenesen tartották magukat, nagyon is ügyeltek, hogyan terüljön szét a bő szoknya, S nem bő szoknyát, csak viganót hordott, copf helyett körhajat, és neki nem kellett törődni a foncsik meg a szoknya röptével, Itt, a városban szombat délután össztánc volt a ciszterek gimnáziumában. Pontban négykor az oratórium lépcsőjén ledöcögött Mater Benda, a kísérő apáca, karján fekete, lakkozott kosár volt, benne kötőtűk és fekete fonalak,. Párba álltak a kőtábla alatt a rendház bejáratánál, Elindultak a székesegyház kőszentje felé. A Turul cipőbalt, vagy a Meinl kávé-tea bolt előtt rendszerint megálltak. Bevárták Mater Bendát Apró léptekkel kocogott utánuk, bokáig ért posztóköpenyege. Az előcsarnok ruhatárába beadogatták a kabátot, az egyensapkákat és a csatos hócipőket, szuszogva vetkőztek, mint a tornaórák előtt. Mater Benda őrt állt az üveges lengőajtó előtt, visszaparancsolta a szemével, akinek maszatos lett a keze a hócipőhúzástól. Mednyányszky egyszer sötétkék helyett világoskék szövetnihában jött, apró havasi gyopárokat hímeztek a ruha gallérjára, és Mater Benda nem engedte át az üveges ajtón. Benn, a csillárok alatt, a fűtött cserépkályhák körül már ott sétáltak Évikéék, a nagyok. Mater Benda sorba ültette a kisebbeket a fal mellé állított székekre és elővette a kötését. Lépegettek, csoszogtak, táncoltak, 5. íélszsiTHTiel Évikét figyelte. Hajzuhataga alól kdkandikált, nevetett, és néha ő is megkereste S.-t a szemével. Ezek a táncok farsang táján ’ienettek az árulás, ha az volt. ]Z'vai utána, talán késő tavasszal. Ezen a tavaszon Szabó meghívta S.-t a születésnapi zsúrra. Évike ragyogott. Szabóék háza mindig érdekelt, a ház útjukba esett iskolába menet, hosszú lámpasor vezetett az oszlopos bejárathoz, gömb alakú, opálos búrák voltak az ajtó melletti lámpákon, a vaskerítés mögött törpefenyők és nyáron gyep, de a fák csak ritkásan álltak, reggelente beláttak a ház nyitott ablakain. Felfésült hajú hölgyek teáztak terített asztalnál. Köztük Szabó testvére, egy gömbölyű arcú fiatal férfi, aki néha két nyugtalan uszkárral sétált az Almagyar utcában. S. már tudta, hogy nem szabad majd motyogni, ha a felfésült hajú hölgyekkel beszél. Nem kell mereven nézni az arcukba, és semmit sem kell nagyon megbámulni, se kérdezősködni, és nem szabad a tortát késsel enni. Ügy tesz majd, mintha ő lenne Belúdy Anna, mert Anna néni is törpefe- nyős, nagy házból származott, aranyozott puttókkal díszített óra állt a kandallójukon, hétköznap is halványlila porcelánnal terítettek, és habos miliőt tettek az asztal közepére. S. jorksíri-arcú nagybátyjához — Alfréd bácsihoz — csak akkor ment férjhez Belády Anna, amikor már nem maradt egyebe, csak egy vulkánkofferre való slin- gelt fehérnemű. S apai nagyanyja szürke, nagykockás kötényt viselt, irdatlan zsebekkel, a zsebekben kimustrált férfizsebkendőket meg kulcsokat tartott, könyöke korpás volt, mert a malac eledelét fukarul maga adagolta, máskor meg kormos ujjú volt a rakott tűzhelytől vagy a petróleumlámpák büdös üvegétől, és keményen kárált, ha Belády Anna aranyflitteres estélyi ruhát varratott vagy a megyebál előtt Pestre utazott, megtanulni a slow-foxot. Szabóéknál padlóviaszszag Volt, és min- ,den kisebbnek látszott, mint kívülről. Évike elkísérte Schneeweis Katiék virágüzletéig, vásárolt három szál fehér cikláment. S. markába nyomta, és útjára engedte ^ dohányszín ripszfüggönyök ^"’uiről nem v^tak,olyan rer^"eK, az utcáról pompá- sa _—Ticik tűntek. Szabó anyjának hosszan megtekert gyöngysorok feküdtek a keblén. A szalon bal oldalán behajtották a szárnyas ajtókat, lehet, hogy mögötte üldögéltek teázó, felfésült hajú hölgyek és az uszkárokat sétáltató fiatal férfi. A jobb oldali ajtók az ebédlőbe nyíltak, tizenkét gyereknek terítettek a hosz- szú ebédlőasztalon, az abrosz aljára körbe apró, rózsaszín művirágokból girlandokat tűztek. Uzsonnázás közben a Megfagyott gyermekről beszéltek, tegnap látták a moziban, kibérelte a mozit az iskola, és kivonult az egész intézet. Sírtak és szipogtak, amikor a mennyország resz- keteg felhői, csillagai és szappanbuborékai közé a megfagyott gyermek belépett; mindenkinek külön szék jutott a moziban, a nagyobbak a páholyban piros plüssel bevont fotelekben ültek. A Jács völgyében Sztrogoff Mihályt vetítette egyszer régebben egy vándormozis ember, két cső kukorica és egy tojás volt a belépő, vagy pedig hat fillér, az elemi iskola táblájára kihúztak egy gyolcslepedőt szépen, a vándormozis ember fejhangon hadarta a történetet, csavargatta a gép nik- keles kurbliját, esőverte képek ugrándoztak a lepedőn. Azott bekecsek és berliner kendők préselődtek, nyomakodtak a henger alakú vaskályha vasporszagában, csizma, pirított hagyma, szilvórium és istállóban háló emberek szaga keveredett az • olajjal felkent tanterem szagával. Döbbenten ültek, de sírni nem sírtak, amikor a főszereplőnek tüzes vassal égették a szemét, csak a néptelenné vált faluból üvöl- tett fel egy elárvult kutya, szárazon kattogott a kurbli, kőszürke arcok figyeltek a mozdulatlan tömegben. Tejszínhabot kaptak a parféhoz és előtte teát, apró és formás sajtos szendvicsekkel. Puha, tapadós eső szemerkélt, amikor kiléptek a törpefenyők közül, az opálos lámpák fényéből. S. nem az uszoda platánsorán ment a szőlőhegyi házba. han~-- _ k erült egyet a minoriták V.dján. Éviké izgatottan faggat^ az uszkáros fiúról, S. ásí- totV. „csak egyszer ment át a szalonon, beköszönt, és nem láttuk többé”. Másnap történt, vagy talán még ké"*'Db hogy a párolgó vizű uszoda ^íeiletti utcában S. hazafelé ballagott Hummel Idával. . Nem^biztos. ,,ógy árulás volt. Talán S. csak azt: akarta, hogy Hummel őt lássa almafák közt sétáló szőke hajú lánynak. Tavasz (ólom) László király (fa)-concertóhoz készített illusztrációból (bronz) Bronz dombormű Mohás Lívia: Az oroszlános kert Valahányszor Eger, vagy a szűkebb pát- I ria megjelenik az irodalomban, vagy egri származású örökíti meg ezt a tájat és embereit, mindig elfog a jóleső érzés: az a bensőséges tartalom, amely konzervatívabb fogalmazásban a hazaszeretetei ta- j karja, áttételesen ugyan, de meghittebbé válik, felforrósodik tőle a mai élet, a mai levegő, atmoszférává sűrűsödik. Mint a jelen esetben is, amikor Mohás i Lívia regényét olvasom. Regény? Bizo- ’ nyára az, mert életének egy nem jelenték- j télén szakaszát, azt a tíztől tizennyolc ; életévig terjedő időt tárja elénk, amit je- ? lennek tudni talán nehezebb, mint később leírni. Ezt azért is állítom, mert az írónő kitűnő stílussal, érlelt látásmóddal regéli el , nekünk, mit is élt át, hogyan tárulkozott ki előtte az a közvetlen környezet, amely őt megtanította, megtaníthatta látni, hinni, szeretni, ítélkezni. Ebben a gyónásszerű visszaemlékezésben sok minden együtt van: a családról szóló apróbb-nagyobb elképzelések és emlékek, a környezet táguló horizontja, benne olyanok is, akiket ellenszenvvel utasít el, vagy szemérmesen megszeret. Legfőbb erénye ennek a gyónásnak, önéletírásnak, rejtőzésnek az ítélet. A regény lírai körkép, a negyvenes évek Magyarországának azt a szelvényét térképezi fel, amely a főhősnő életét körülfogta. A megyehatáron kívül fekvő családi fészket, az oroszlános kertet, azokat a személyeket, akik akkor neki az életet, országot jelentették. A legtöbb mégis itt történik ebben a regényben, az egri utcák, házak, emberek által szőtt pókhálófonadékban, ahol ezt az alapjában véve magános női lelket fogva lehetett tartani. A helyszín letagadhatatlan, téveszthetetlen: az egri zárda; apácák, tanárok és diákjaik élnek itt, szoros összezártságban, sokszor azt sem tudva, talán nem is mérlegelve, ki, mikor, miért, mivel is okoz a másiknak fájdalmat, szerez boldogságot. S a főhősnő nem érzékenyül el különösebben semmin: az ünnepélyeket, vagy a mellőzöttséget úgy éli át, hogy azon frissen-melegében érzi fájdalmának múlását; de azt a többletet is, amely csak az övé, az a Tnélyen-át- élés, az a sajátos birtoklás, ami nélkül szegényebbnek érezné, tudná magát. E sorok írója ismeri az atmoszférát, ahonnan az írónő eljutott eddig a vallomásig. Ismerte nagyrészt az ő hőseit is, hiszen a diákélet ezekben a negyvenes években Egerben az is hozta magával, hogy a lányok nagyhatalmú tanárnői szóbeszéd tárgyai voltak a fiúk közti pletykákban is. Az Angolkisasszonyok valóban elkísérték a gimnáziumba is táncolni vágyó lányaikat. Mert a szigorú szerzetesi életfelfogás mellett is kellett hagyni valameny- nyi szabadságot az érzelmek kiélésére. Mohás Lívia első regénye hosszas érlelés után került az olvasó elé. Talán az érlelésen túl az a belső közlési fék és tapintat váratott, hogy ne sértsen érzelmeket, valahol- és valaha-volt tekintélyeket, rokoni szálakat, amelyek amúgy is régen szétnyíltak, ha el nem pattantak már. Éretten teszi érdekessé az írónő számunkra is, akik ebben a városban élünk, azt a közelmúltat, azt a mai fiatalság számára már teljesen érthetetlent, az elsüly- lyedt rendet, ami a most is meglevő falak közt akkor honolt. Felébreszti azoknak az emlékét is, csaknem mindenkit nevén nevezve, akikben sokfajta sors indult, „rohamozott” a végkifejlet felé. Kitűnő Vonalvezetéssel gyűjti egybe a fontos pillahatokat. Nem tolakszik elő, de láthatatlanul uralkodik a regényen az a szemlélet, hogy minden végzet egyelőre nem tudott, de jelentős pillanat „hozománya”; ezeket a pillanatokat legalább utólag jó észrevenni és elemezni. Azzal az őszinteséggel, amely helyére teszi a fiatalságot is, és mindazt, ami utána még jöhet. A "regény nem szépit — ahogy régi tapasztalataim birtokában ezt megítélni tudom —csak néha szemérmesebben, vázlatosabb kiadásban állítja elénk egyikmásik szereplőjét, akiket pedig nyilván a „bőrközeli érintésből” ismert, szeretett, vagy éppen nem szeretett. Ha minden irodalommá, -tehát érzelmi történetírássá emelhető élményét és érzését megírta volna a szerző, akkor ez a majdnem háromszáz oldalas énregény jóval testesebb lenne. Akárhogyan is van: egy új regényíró mutatkozott be a mai magyar irodalomban. Korábban már ismertük az írónő pedagógiai tárgyú munkáit is, melyekben ugyancsak nagy értékként ^”yveltük "éj érzékenység - ]ellemek iránt. Sem témájában, sem stílusában, még kevésbé keresetlen jellemrajzaiban nem jga. ! zodik az írónő-elődökhö^ önmagát adja és azt a i’iWQOt, amely az övé volt. Finom ura ez a regény, amely „nyitánya” valaminek. (Magvető) Farkas András
