Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-19 / 42. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. február 19., péntek 1. Kinek is keli? — Gyalogtúra teával — A Mátra nem a hevesieké? — Hét végi zsúfoltság Síelők, szánkózók — a hét végeken több ezren keresik fel a Mátrát Igen, nyaralás. Ne csodálkozzék az olvasó, ha a téli üdülés kapcsán e szót használom. S talán ez azért is van, mert sokunk tudatában a pihenés, a kikapcsolódás, maga az üdülés, mindez együtt — egyet jelent a nyárral, vízzel, napfénnyel, s legalább a 25 fokos meleggel. Július, augusztus tájban, a nagy szabadságolások idején kinek is jutna eszébe például a Mátra vagy a Bükk. Még télen se nagyon. Legfeljebb, ha az ember a síeléssel kötheti össze. Erről nincs statisztika, ám érdemes lenne elgondolkodni, hogy vajon megyénk lakosai közül ki is kérne kéthetes üdülést a téli Mátrába? Beutalóra várva Nyilván nincsenek irigylésre méltó helyzetben a szak- szervezetek üdülési felelősei. Ilyenkor, év elején, amikor kihirdetik a beutalókat, elkezdődik az ostrom. Támadják, sértegetik, fenyegetik őket, vagy könyörögnek, imádkoznak nekik: „A nyárra, Gyuszikám! A két gyerekkel csak vakációban tudunk elmenni. Három éve nem voltunk együtt nyaralni. A Balatonhoz kérünk jegyeket, mert úszni akarom tanítani a srácokat! Persze, Egy mai vezető. Pritz Gyula új elképzelésekkel gondol az üdültetésre, a mátrai turizmusra (Fotó: Perl Márton) a főnökök mindig szezonban kapnak.” S ehhez hasonlók. A téli, tavaszi, esetleg őszi beutalók a Mátrába, vagy a Bükk- be, ha nem is rábeszélésre kelnek el, ám jó néhányan fanyalogva veszik tudomásul, hogy nincs más lehetőség. Ilyenkor szokták elővenni a nyugdíjasokat, az egyedülállókat, s néha-néha befut egykét nászutas is. Mindezek ellenére a Mátra igencsak népszerű, úgy is mint hazánk egyetlen magaslati gyógyhelye. Mondhatnánk azt is: törzsközönsége van. Ilyenkor, télen, a síelők, sportolók, edzőtáborozók, nyugdíjasok, légzőszervi betegek, gyermektelen házaspárok, idős vasutasok és bányászok. Két hétre érkeznek. Pihenni. S néha el is átkozzák a havas hétvégeket, hisz van olyan szombat, vasárnap, amikor 30—40 ezren töltik szabad idejüket a hegyek között. A hét végi kirándulók száma szinte megegyezik a SZOT által egész évben üdültetettekével. Sokan azt is vélik: „Mit is kezdhetnék egy téli beutalóval? Agyonra unnám magam a két hét alatt. Sétálni? Aludni? Kilókat felszedni? Igen, van, aki ennek is szükségét érzi. Hétköznap, sétával Ahogy Mátrafüredről kanyarog autónk felfelé, a ködben néhány sétálót pillantunk meg. Idős házaspárok kart-karba öltve, vagy vállalkozó szellemű erdőjárók, alkalmi sétabottal. A Kékesen egy-két bátor síelő kacérkodik csak az elő-elő bukkanó déli napfényben. Az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének üdülőjében most budapestiek időznek. Hajdani sportolók, a gyerekeket síelésre tanító házaspárok, idős magánosok. Az üdülő vezetője. Bokros László szerint a január és a február nem éppen népszerű a pihenni vágyók körében. A kéthetes turnusok csak márciustól kezdődnek. — Legalább kétévenként visszatérnek hozzánk a Mátra szerelmesei — mondja a férfi. — Azt vallják: sokkal nyugodtabban érzik itt magukat, mint esetleg a nyári, balatoni „bolondokházában”. Itt aztán bolyonghatnak az erdőben, s az is a cél, hogy minél többet legyenek a beutaltak a szabad levegőn. A karácsonyi és a szilveszteri tumultus után most csöndesebb a vidék is, üdülőnk is. Az élelmiszeriparban dolgozók szakmánként, osztályonként még az ebédlőasztalnál is együtt tartózkodnak. Heves megyéből azonban alig- alig jönnek. Néhányan, csupán légzőszervi betegek. Igaz is, én gyöngyösi vagyok, de . soha eszembe nem jutott volna, hogy feljöjjek a Kékesre. Pedig itt van egy kőhajítás- nyira... Lehet, hogy megyénk lakosai nem is tudják értékelni ezt az „orrunk előtt” levő kincset. Az a hír járja, hogy jobban kedvelik Gyulát, vagy Hajdúszoboszlót. Új utakon Mátraházán az autóbusz- megálló környéke hétvégenként megközelíthetetlen. Százszámra parkolnak itt az autók, holott a parkolóhely nem ott van. A Sport üdülőben, ahol is a beutaltakat irányítják el, nagy a nyüzsgés, mozgás. Éppen váltás van. Magas, sovány, bajuszos fiatalember forog az újonnan jöttek között. Mindenkihez van egy kedves szava, gesztusa. Mátraházán alig féléve vette át ő a vezetést. Pritz Gyula energikus, új utakat kereső vezető. — A vendéglátóiparban dolgoztam 13 esztendeig — mondja — a Pest megyei Vendéglátóipari Vállalat igazgatója voltam. De örök kedvelője a Mátrának. Ügy ér: zem, hogy mostanában egy „jó divat” kezd kialakulni, vagyis, hogy télen is lehet üdülni. Egyre többen síelnek, a Mátra pedig fogadja őket. Jobban mondva fogadná ... A téli beutaltaknak a vezető három autóbuszos kirándulást szervez, Párádra, Egerbe, Abasárra, s öt gyalogtúrát, hegyekre-völgyekre. — Minél több programot: ez a célunk, mert nem mindenki a természetért jön a Mátrába. Tartunk például teabemutatókat, természetesen kóstolóval, kis citeraze- nével. Télen lehet kapni már Hot Dog-ot, nyáron pedig —, s ez is újdonság — fagylaltot. Ez utóbbit például szabad idejében egy gépkocsivezető árulja. Az ambiciózus fiatalember tele van tervekkel. Csak azt sajnálja, hogy a Mátrának igazi gazdája nincs. A kirándulók, s az üdülők érdekeit kell valamilyen formában egyeztetni. Ez pedig nem könnyű feladat. Télen sem ... Józsa Péter Hivatását — tisztség nélkül is folytatja Maholnap kerek két évtizede, hogy először találkoztunk, s amióta csak ismerem — népi ellenőr. Valahányszor összefutottunk, nem is igen beszélgettünk másról, mint munkájáról. Arról, amire készülődött, amivel éppen foglalkozott, vagy amin legutóbb túljutott. Többször adott témát, amiből újságcikk lett, hatásos, sikeres írás, aztán pedig az eredménynek együtt örültünk. Aligha hittem volna, hogy valamikor mással is foglalkozott Hartman István, pályafutásának korábbi állomásairól csupán a minap értesültem. Röviddel azután, hogy a megyei népi ellenőrzési bizottság elnökhelyettese — aki a szervezetben csaknem szolgálatának kezdetétől munkálkodott e poszton — hivatalosan nyugállományba vonult. Pedig igen változatos, érdekes az is, amit azelőtt csinált! Hiszen — mint beszélgetésünk során kiderült — gyermekkorában tulajképpen, kádárnak készült, aztán végül is a szabó szakmában szabadult. S miközben derék szakmáját művelte a kórházban, néha — amikor a szükség úgy kívánta — beállt ápolónak, portásnak, raktárosnak is. Később rendőrtiszt volt, majd előadó egy főjegyzői hivatalban, fiókvezető a városi biztosító szövetkezetben, SZTK-hivatalnok, MSZT- titkár, tanácsi osztályvezető, MTH-iskolaigazgató- helyettes, vállalati igazgató, lerakatvezető, szállodai üzletvezető. Csupa olyan, ami önmagában is regénybe kívánkozna ... Meglehetősen kalandos életének ezeken a fejezetein azonban csupán átsiklott, akkor sem szólt róluk többet, amikor már jobban lett volna rá ideje. S nem azért, mintha bármelyikre is szégyenkeznie kellene — hanem, mert a több mint 44 esztendős munka második nagyobbik fele jelentette számára az igazit. A hivatást. — Jóllehet, igazán szerettem minden megbízásomat, feladatomat — vallotta őszinte szavakkal —, hiszen a maga nemében valameny- nyi fontos volt, szinte kivétel nélkül a párt rendelt beosztásaimba, a népi ellenőrzés nőtt a legjobban a szívemhez. Pedig sohasem volt könnyű, kiváltképpen az elején, amikor az egri szervezet születésénél „bábáskodtam”, igen sokat kellett dolgoznom. S kimondottan nehéznek bizonyult a testületi munka is, mivel már az első évben több mint harminc különböző vizsgálatot, irányítottam, valameny- nyiben a legteljesebben osztozván a tennivalókon újdonsült társaimmal. Külön gondot jelentett „polgárjogot” szerezni tevékenységünknek, eloszlatni a régebben működő AÉK helyenként még kísértő kellemetlenebb emlékeit s megismertetni, elfogadtatni az emberségesebb, de változatlanul szigorú, következetes számonkérést. Ügy érzem azonban, hogy sikeresen elvégeztem mindig, amit rám szabtak, mert már egy esztendő után megyei elnök- helyettesnek rendeltek a városi elnöki tisztből. S úgy kaptam jutalmaimat, kitüntetéseimet, hogy „mundéromban” nem ellenséget, hanem talán még komolyabb haragost sem szereztem az ellenőrzött területeken. Máig sem felejtette — pedig ugyancsak régen volt —: az áruellátással, vagyonvédelemmel kapcsolatban végezték az első vizsgálatot. Aztán — talán ezért, talán másért — később is a kereskedelemmel foglalkozott a legtöbbet az építőipar és az építőanyagipar mellett. Fáradhatatlanul járta a székvárost, a megyét — noha tanuló korától súlyos lábsérülést őriz — eszébe nem jutott volna, hogy a hivatását, nem mindig szimpatikus, hálás dolgát másra cserélje. Mi adta hozzá az energiát, a kedvet, lelkesedést? — Nos, ahogyan fogalmazta: a nem mindennapi iz- galmasság. Sikerült megismernie a megyét, eljutnia, bepillantania olyan helyekre is, ahová kevés kívülálló férhet. Megbízása, hivatása egész sor ismeretet rá is parancsolt, sok olyant megtanult, amire egyébként talán 'sohasem szánta volna rá magát. Felelősségteljes állásában nemcsak tanúja, hanem tevékeny alakítója is lehetett úgyszólván egész gazdasági, társadalmi életünknek. Valami kimondhatatlan örömet okozott számára, ha hozzájárulhatott ahhoz, hogy rend legyen, s barátja maradt például az az igazgató is, aki — egy hamis visszajelentés, valótlan igazolás miatt — a javaslatára valamikor elesett éves jutalmától, egysége pedig a már majdnem megkapott „kiváló” címtől. Persze, táplálták benne a tüzet munkahelyi, szervezeti elismerései, a Munka Érdemrend bronz, ezüst és — (Fotó: Perl Márton) néhány hónapja kapott — arany fokozata, a „Kiváló népi ellenőr” kitüntetés, hogy csak a jelentősebbekről essék szó. Nem utolsósorban a megbecsüléssel is segített, kiegyensúlyozott családi élet, a tissztességgel szárnyra bocsátott három gyerek s az idősebb kort bearanyozó ugyanennyi unoka. Ezek adják a derűt a továbbiakhoz is, a munka folytatásához. Miután - — mint vallja Hartman István nyugdíjas — nemrégiben csak tisztességétől búcsúzott. Mert valójában azóta is bejár a hivatalába. Népi ellenőr maradt a 24. évben is, még mindig számolnak, számolhatnak vele, további vizsgálatoknál szánnak neki szerepet. A pártban — amelynek 1945-től tagja — alapszervezeti vezetőségi tagnak választották néhány hete, városi megbízásként pedig a beruházási vállalat kommunistáinak segít. S reméli — kívánjuk magunk is — még sokáig! Gyóni Gyula ÚTGONDOK, VÍZELLÁTÁS, SPORT Tallózás a képviselőnő dossziéjából Avagy: egy parádsasvári fogadónap tapasztalatai A kopogtatás után egy asszonytársaság lép a szobába. A képviselőnő barátságos invitálására leülnek, s már mondják is, mi nyomja a lelkűket: — Óhutáról jöttünk — kezdik félszegen. — Vízügyben. .. Ahogy Jónás Rudolf né, Szimcsák Józsefné, Seiben Józsefné és Boros Tiborné „kipanaszkodja” magát, kialakul a kép a mintegy 50— 60 családot érintő gondról. Az újtelepi részen egészségtelen, a kisgyermekekre kimondottan veszélyes ásványi anyagokat tartalmazó a víz. Egerből hordják a fogyasztható ivóvizet, a lajtkocsi a megadott időben érkezik a településre. Csakhogy akkor alig van otthon valaki, így nehézkes a szükséges meny- nyiség „csapolása”. A képviselőnő, Zsidei Istvánná jegyzetfüzetében szaporodnak a sorok. Amikor pihenőbe kerül a toll, megnyugtatja az asszonyokat, hogy utánanéz a gondjaiknak, s értesíti őket a fejleményekről. Amikor elmennek, talán egy félóra sem telik el, bekopog Seiben Béla, az óhutai körzet tanácstagja ugyanezzel a témával. Ekkor azonban a képviselőnő már konzultált Kovács Gáborral, a nagyközségi tanács elnökével, aki a következőkről tájékoztatta: — Évente 145 ezer forintot fizetünk azért, hogy a szükséges ivóvíz eljusson a lakossághoz. Sajnos, előfordult már olyan eset, amikor a hétvégi házak építői, az új otthonok alapozói ezt a drága vizet akarták felhasználni a munkálatokhoz...! Ez nem megy, erre nem adunk lehetőséget. Azon gondolkodnunk kell, hogy elég-e a kihordott víz, s akkor hozzák-e, amikor otthon vannak a lakók. .. A képviselőnő: — A tartálykocsis vízellátásnak mindenképpen ki kell elégítenie a szükségleteket. Megvizsgálom majd, hogy lehet-e növelni a mennyiséget, s hogy van-e mód a váltott szállításra: egyik nap délelőtt, másik nap délután hozzák a friss vizet. Bekapcsolódik a beszélgetésbe Kovács Bertalan, az Egri Járási Hivatal elnöke is: — Nemcsak Parádóhután vannak vízgondjaink, hanem a járás több mint tíz községében — mondja. — Éppen ezért kell közösen keresnünk a lehetőséget a gondok megoldására. Véleményünk szerint az állami forintokat meg kell toldanunk a lakosság és az üzemek támogatásával. Napjainkban ez az egyetlen járható út... Az országgyűlési képviselő a hétköznapokon él iga. zán a — választóiért. Ez a tény azonban egy cseppet sem von le a parlamenti munka értékéből. Sőt: olyan alapját képezi annak, amely lehetővé teszi, hogy szót kérjen a vitában, interpelláljon egy-egy közérdekű témában. Vagyis, hogy hűen tolmácsolja körzete lakosságának gondját-baját, s javaslatait ezek megoldására. Mint tette ezt a legutóbbi országgyűlési ülésszakon Zsidei Istvánná a környezetvédelem ügyében. A képviselői dossziéba újabb felj^yzés kerül. Fényest Győző, a parádsasvári 29. választókerület tanácstagja hozzávetőlegesen hatvan család problémájáról beszél. A téma ismert: a vízellátás. — Kedves képviselőnő! A tanácstagi beszámolómkor Varga József és id. Sidló György vetette fel, de már tavaly 31 aláírással jelezték a gondjaikat az Arany, a Ságvári, a Gilice utca, valamint a víkendterület lakói: nincs közmű. Tíz év alatt fejlődött ki a településnek ez az új része, jó lenne gondolni erre a területre is a fejlesztésekkor. A lakosság, a gyár jelentős társadalmi munkát ajánlott fel, most már csak a kezdésre várunk... A vízgondokra hasonló választ kap a tanácstag, mint a többi érdeklődő. A tervekben szerepel a hálózat kiépítése, csupán az időpont nem tisztázott, mikorra lesz elegendő pénz a munkálatokra, a fejlesztésre. — Szó van még a Ságvári és az Arany utca felső szakaszának elhanyagoltságáról — folytatja a sort Fényesi Győző. — Mikor hozzák rendbe ezeket az utcákat? A tanácselnök és a képviselőnő válasza „részben” megnyugtató: ígéret van arra, hogy amint az ásványbánya nem használja mára szállításaihoz ezeket az utcákat, azonnal helyreállítja, rendbe hozza a kérdéses szakaszt. A változatosság kedvéért egy kis sport. Zimonyi Mihály, a PAKÜSE labdarúgóedzője a következő ügyfél: — Abban szeretnénk segítséget kérni — kezdi —, hogy a sportkör ne csak az üveggyárra hagyatkozhasson. Több szakosztályunk van, a tekézők, a labdarúgók, a sí. zők, a birkózók, valamint a tömegsport hívei, művelői közül sokan a környező üzemekben, munkahelyeken dolgoznak. Ezért várnánk el, hogy segítsenek a szervezésben, a támogatásban az érintett vállalatok is. A felvetéshez csatlakozik Első József, az üveggyár igazgatója is, aki arról ad tájékoztatást a képviselőnőnek, hogy mi mindenben segít a patinás üzem. Mindent azonban ők sem tudnak megoldani egyedül. Az ügygyei kapcsolatban a fogadó, napon megoldást találnak a résztvevők: — A sportkör elnöke és a tanácselnök a közeljövőben megkeresi azokat a vállalati, üzemi központokat, amelyeknek telephelyük, részlegük van a nagyközség területén. Remény van ugyanis arra, hogy sem Budapesten, sem másütt nem zárkóznak el a tömegsport támogatásától, s a versenysport fejlesztésétől. .. Tizenegyen kopogtattak be ezen a napon a fogadóórára. A képviselőnőt zömmel közügyben keresték meg, tanácstagok, „egyszerű” állampolgárok, helybeliek. Szó volt az idézetteken kívül még sokféle dologról: a kereskedelmi ellátásról, az idegen- forgalomról, a nyári táboro- zókról, a nyilvános W. C. hiányáról, az orvosi ügyeletről, s egy lebontásra ítélt, de újra és újra „megszülető” maszek hídról, amely életveszélyessé vált az új, a modern mellett. Sásdi István tanácstag és Kiss József észrevételei az említett ügyekről mind-mind ott szerepelnek Zsidei Istvánná feljegyzései között. Abban a dossziéban, amelyre ezt írta a képviselői ciklus kezdetén: „Megnézni, érdeklődni”. Illetve: „Elintézendő”. Ott helyben vagy a járásnál, a megyei illetékesek, nél, vagy éppen a T. Házban, a Duna partján... Szilvás István
