Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-19 / 42. szám

4. TI NÉPÚJSÁG, 1982. február 19., péntek A HUSZKA-ESTRŐL Dallam szárnyán... Oktatni, tanulni segít Üj segédeszközök segítik a hatvani Damjanich Szakmunkás- képző Intézet 141 villanyszerelő-tanulójának oktatását. Nem­rég került átadásra a korszerű villanymérd terem, amely­nek terveit Tábi Zoltán mérnöktanár és Kaszás Iván szak­oktató készítette el. A munkálatokban az intézmény diák­jai is részt vettek. A társadalmi munkával létrehozott szak- tanterem igy mindössze félmillió forintba került. Felvéte­lünkön a másodéves tanulók az áramkörök összeállítását gyakorolják (Fotó: Szabó Sándor) Hatvani konkurrensek a könyv jegyében (Tudósítónktól) A hatvani könyvárusitás múlt év júliusa óta alapve­tően új körülmények között tevékenykedik. A régi, egyéb­ként jó forgalmú, 43 négy­zetméteres könyváruda mel­lett „felnőtt” a Művelt Nép új üzlete. A „zöldház”-ban működő könyvesbolt 210 négyzetméteres előadótérrel és igényes kiszolgáló helyi­ségekkel várja az egyre gya­rapodó vásárlóközönséget. A nagy alapterületű raktárban külön helyük van a szak­könyveknek és a hangleme­zeknek, kényelmes a terjesz­tési csomagoló, minden igényt kielégít a szociális blokk. Az új bolt fiatal, tettre- kész vezetője fél év távolá­ból von mérleget, és bátor terveket sző. A tavalyi de­bütálást az idei négymilliós terv szépíti meg igazán, s ha a „testvérüzlet” várható for­galmát is számításba vesz- szük, mintegy tízmillió forin­tos az eredmény. Ez ugye, nem kevés az évvel korábbi hat és fél millióhoz képest. A bizományosi terjesztést ■létszámban és területen kell fejleszteni. Ellátatlan asely- pi medence, Kartal, Verseg, a Galga vidéke, föl Pásztó- ig. Viszont meghonosodott az előjegyzési rendszer, és a ve­vő kívánsága szerint beszer­zik a keresett könyvritkasá­gokat. A két üzlet között egyébként egészséges a kon- kurrencia és „boltközi for­galom” alakult ki. Keresik a kapcsolatot a közművelő­dés intézményeivel, a könyv­tárral közösen pedig „könyv­teret” és csalogató kultúr­műsort szerveznek a nyáron. Hegedűs László Az egri Gárdonyi Géza Színházban szerdán, este két előadásban éledt újjá Husz- ka Jenő zenéje. Táblás ház, pótszékek a nézőtéren; forró hangulat a szívekben — a színpadon és a zsöllyékben jelenlévőknél. Hála mindkét oldalon a rövidke két órá­ért. Mert nemcsak a művész örül a meg-megújuló taps­nak, a hallgatóság is, mert azt kapta, amit várt. Siker, mekkora siker, ná­lunk is, az operett! Hány színházi szakembert kiverhet az irigység manapság, ha ar­ra gondol, hogy az Országos Rendező Iroda összehoz egy apró gárdát, mondjuk Le- hóczky Zsuzsát, Pitti Kata­lint, Maros Gábort, Leblanc Győzőt és Benkóczy Zoltánt, kíséretként a RM fúvósegyüt­tesét, Vég Imre karmesterrel, s hogy ez a kis társaság el ne tévedjen, kalauzul állítja melléjük Antal Imrét, a ze­ne és a tévé műfajából — és máris kész a siker. Ilyen egyszerű lenne ez az egész? Azért nem egészen! Ehhez kell az az anyag is, az a fi­nom valami, ami nem akar kihullni az idő rostáján; a dallam, s Huszka Jenő ope­rettjeinek líraian derűs ér­zelemvilága, amely színpad­ra született. És ma is él. Ahogy sorjáztak a Bob her­ceg, a Gül baba, a Lili bá­rónő, a Mária főhadnagy, a Szabadság, szerelem melódiái, számolni kedtük, ^ hány Huszka-dallam is hangzik el naponta rádióban, koncerte­ken, olykor a tévében is, de leginkább a szórakozóhelye­ken, ahoi az utca embere naponta találkozhatok a mu­zsika pillanataival? Az ötfőnyi énekesgárda és a zenekar kitett magáért. A Az Egri Szimfonikus Ze­nekar mindig is híres volt arról, hogy a szűkén vett művészi munka mellett is­meretterjesztő feladatokat is vállal. Tevékenységük értékét növeli, hogy nemcsak a fel­nőttekhez szólnak, de a beaten és popon felnövekvő tizenévesekkel is igyekeznek a komolyzenét megkedvel­teim. A filharmóniai ifjúsá­gi bérletsorozathoz kapcso­kig színházban ugyan ezek­nek a hangoknak inkább csak tehertételként szolgált az erősítő berendezés, de hát ha ez a módi, nem le­het rajta segíteni. Pitti Ka­talin hangja itt is, így is csillogott; a szerelmes hőst Leblanc Győző meggyőzően alakította-énekelte és nem­csak a kettősökben Pitti Ka­talinnal; Lehóczky Zsuzsa szubrettszerepkörben érzé­keltette, hogy az operettha­tás minden csínját-bínját is­meri. Maros Gábor a Szep­tember végénnel szerzett ko­moly pillanatokat, mégis főbb erénye a fiatalos-táncos jó kedV. Benkóczy Zoltán, a „Szív küldi” Doktor urával kezd­te, mert érzelgősség nélkül sincs operett. De eljutott a maga műfajáig, a lényéből, egyéniségéből áradó humo­rig, abban a pattogó és több-, szőr megismételt bordalsze- rűségben, amelyben — ahogy mondani szokták — a hu­mor elemi erejű töltése ben­ne volt. Erre a színésztípus­ra, mármint Benkóczyra áll a szabály: csak azt kell csi­nálnia, ami külsejének és jel­lemének egyik fő eleme és kész a siker. (Ezek a típu­sok ritkulnak manapság szín­házainkban !) Antal Imre korrekten ké­szült Huszkából; róla és tőle több idézetet olvasott fel. Mégis akkor éreztük atmosz­férateremtő képességeit, ami­kor a műsor második részé­ben gyorsan pergő és rög­tönzésnek ható mondatait odaröpítette hallgatói elé. A közönség egyébként itt is, most is nyíltan letette voksát a zenés műfaj mel­lett. Farkas András lódva csak márciusban nyolc alkalommal lépnek fiatal közönség elé. Így 18- án Hatvanban a szakmun­kásképző intézetben, 22-én ugyanott a művelődési ház­ban és még aznap Gyöngyö­sön is adnak koncertet. Egy nappal később ismét Gyön­gyösön lépnek föl, 24-én pe­dig délelőtt a Hevesi Műve­lődési Házban, délután pe­dig az eggi Gárdonyi Géza Színházban. Nyolc diákhangverseny Ismeretterjesztés „nagyüzemben” Szívhiba Tele vannak a szociális otthonok, gomba módra szapo­rodnak az öregek napközi otthonai és egymás után épülnek az országban a nyugdíjasházak. Az állam tíz-, meg százmil­liókat költ az öregekre, az idős emberekre. Az elhagyatot­takra ! — Elhagyatottnak érzi magát? A fejével nemet int és mosolyog. — Itt, kérem, senki sem elhagyatott! Az otthonban min­denkit szeretnek, becsülnek, a betegeket gyógyítják. A behavazott ősparkban feketerigók futkosnak a bokrok alatt, az ágakon csillog a zúzmara, öregek sétálnak a fák között és a fagyos föld alatt tavaszról álmodnak a meggyö­tört virágok. — Van-e családja? Boldoggá teszi a kérdés és a megkopott, ki tudja hány esztendős kézitáskából fényképek kerülnek elő. — Nézze csak! Ez itt a kis menyem meg a fiam. Itt ez! Jól látja? Ezek az unokáim! Nézze csak meg jobban, a Pis­tike szakasztott olyan, mint az apja. Pajkos, huncut gyerek volt az én Pistikém annak idején, de nem messze esett az alma a fájától, mert az unokám ... — És képzelje, dédunokám is van már! Az ő fényképét hová is tettem? A beszélgetést- bent, meleg szobában folytatjuk és a múlt selyemszálait gombolygatva lassan-lassan lepereg egy élet. — Nagyon szeretem őket. — És ők? Hogy is mondjam... Bólint, szemüvegével bíbelődik. — Értem, mire gondol! A szeme sarkában megjelenik az első könnycsepp, az előbb még sűrű szarkalábak ráncokká húzódnak. — Nem! Azt nem mondhatom, hogy nem törődnek velem, csak tudja, az életük úgy alakult, hogy nem maradhattam tovább velük. Dolgoznak mindketten, a lakás is kicsi, jöt­tek a gyerekek, én is beteg lettem, aztán ... A védőbeszéd tökéletes! Nincs olyan aranyszájú ügyvéd, aki így tudná védeni védenceit, aki a rosszat ilyen mesésen jóra magyarázná, aki ennyi szépnek látszó indokot tudna felhozni az indokolatlanra, aki ilyen művészien, szívből tud­na szépeket szépen hazudni. Erre csak egy anya képes! — Azért mégiscsak jobb lenne közöttük? Mosolyog és könnyezik egyszerre. Tudja az igazat, de mégis önmagát ámítva meggyőződéssel mondja: — Ne gondolja, hogy elküldték! Én akartam. Én és egye­dül csak én óhajtottam idejönni, mivel láttam, hogy most már az életük kerékkötője vagyok. — És azelőtt? — Akkor még jól bírtam magam! Ám a gyerekeknek — ahogyan nőttek — külön szoba kellett. A fiam — „híres ember” — gyakran éjszaka is dolgozott, tanult... Vacsorára készülődnek az otthonban, tányércsörgés, az evőeszközök zaja tudatja ezt velünk. — Itt nekem nagyon jó! Ha segíthetek rajtuk, miért ne tenném? Szívbe vágó, lelket markoló szavak. — Látogatják-e gyakran? — Havonta jönnek hozzám, néha levelet is írnak az uno­kák. Nem úgy, mint neki! Szemével félresandít egy mellet­tünk elcsoszogó bácsira. — Rá sem néz a családja, már harmadik esztendeje.. Naponta hallunk az idős, elhagyott öregekről, tudjuk, hogy az állam óriási erőfeszítésekkel birkózik ezzel a gond­dal. De talán keveset arról, hogy manapság túl sokan elfe­ledkeznek öreg szüléikről. Azokról, akik csak kapni szeret­nek, de adni nem! Kivetik nyakukból édesanyjuk, édesap­juk gondját. Jéggé dermesztik a lelkiismeretüket. Törődjön velük az állam! Igen! A hálátlan utódok szívhibáit kellene sürgősen or­vosolni. Addig, amíg még gyógyítani lehet... Szalay István Ezt a pert, s a börtönben töltött 2387 nap történetét legszebben s legigazab- bul maga a szenvedő, az el­ítélt írta meg. A Fogságom naplója nem csupán hiteles dokumentum, hanem a ma­gyar széppróza jeles alkotá­sa is. Szíve szerint a króni­kás e cikk helyett most in­kább Kazinczy Ferenc e művét adná olvasói kezébe. „Azokat eltiltó.. A II. József uralkodása idején tapasztalt bizonyos liberalizmus II. Lipót ural­kodása (1790—1792), majd különösen Ferenc trónra lé­pése után teljesen megszű­nik. Nos, ez a politikai vál­tozás Kazinczyt is igen ér­zékenyen érinti, s gyakran, határozottan nyilatkozik a sajtószabadság ügyében a megyei gyűléseken. Például 1793. augusztus 14-én Abaúj gyűlésén. A megye erős han­gú feliratot készít a sajtó- szabadság érdekében. Oka ismételten van, sze­mélyes is, nemcsak nemzeti. Az 1790-es évek elején le­fordítja Wieland Dioge- nes-ét. 1792-ben Bécsbe kül­di, de a bécsi cenzor nem engedi kinyomtatni. A budai cenzor elnézőbb volt, a könyv végül Sokrates Mai- nomenos címmel 1793-ban megjelent. 1794-ben azonban a helytartó tanács betiltja, elkobzásra ítéli. 1794. augusztus 12-én azt írja a költő Fazekas Istvánnak, hogy kedveskedni szeretett volna neki Diogenes dialó­gusaival, „de azokat eltiltá a’ Fels. Helytartó Tanács parancsolatja”. Regmectől Spielbergig A sajtó- és vallásszabad­ság érdekében kifejtett po­litikai munkája, írói-fordítói tevékenysége szinte egyene­sen vezette Kazinczyt a ma­gyar jakobinusok közé. A költőt — akinek szabadkő­műves múltja volt — 1794. június 29-én vette fel a Reformátorok Társaságába (a Martinovics által szerve­zett két társaság közül a ke­vésbé forradalmiba) Szu- lyovszky Menyhért Zemplén megyei földbirtokos. Politi­kus ember, Zemplénnek a két utolsó országgyűlésen követe, s Kazinczy rokona. Kazinczy Szulyovszky la­kásán olvasta Martinovics forradalmi kátéját, le'is írta, sőt talán terjesztette is, alig két hét múlva azonban el­égette. Sok elvi-emberi bi­zonytalanság szorongatta, bár Szulyovszky mögött egyik közeli rokona, Szentmarjay Ferenc állt, aki hangsúlyoz­ta neki, hogy „ ... a társaság tagjait az erény kapcsai kö­tik össze és egyetlen céljuk: a nemzetet felrázni álmá­ból.” 1794. december 14-én az akkor harmincöt éves költőt Regmecen, anyja házánál le­tartóztatták. Este hét óra kö­rül — a házban már alud­tak — Ehrenstein ulánus főhadnagy tizenkét dzsidás- sal körülvette a házat, s Kazinczynak saját kocsiján, katonai kísérettel Sátoralja­újhelyre kell mennie. Aggó­dó édesanyját azzal nyug­tatja: „Édes asszonyanyám, látja, hogy én nyugva va­gyok, ne rettegjen, nem te­lik bele két hét, s itthon leszek megint.” A két hétből hét esztendő lett. Súlyos, kemény hét év. Talán már akkor érezte, amikor Üjhelyen Szulyovsz- kyval találkozott. Az idős ember könyörgött a költő­nek, ne valljon, hiszen neki négy eladó lánya van, szük­ség van az apjukra. Ka­zinczy csitítgatta: „Hagyjon békét, Uram Bátyám, én is­merem magamat, s ma­gamért felelek; de azt is ki­mondom, hogy Uram Bá­tyám lesz az, aki engem és ipagát elront.” Ügy is lett. Liszkán, Szerencsen, Kör­mön, Keresztesen, Kályon, Árokszálláson, Hatvanon, Kerepesen át vitték Budára, a ferences barátok kolostor- börtönébe. Ügyét — és tár­saiét — nem rendes bíróság tárgyalta, hanem a királyi tábla bírái közül szemeltek ki és alakítottak rendkívüli bíróságot. Tagjai Mikos László, Somogyi János ítélő­mesterek, Berzeviczy András alnádor, Bay Ferenc királyi tanácsos és Németh János közvádló, a korszak egyik legsötétebb figurája. Az első kihallgatásra de­cember 29-én került sor. Ezen a költő francia kék mentében, nadrágban, s fe­hér pikémellényben jelent meg, de kéthetes szakállal, boglyas fejjel, jobb lábán és bal kezén bilinccsel. Két ka­tona vette körül fegyverrel. Védője is volt már: Sáróy- Szabó Sámuel — a családja szerezte. A költő tagad. A bíróság már — három eredményte­len kihallgatás után! — ép­pen azon tanácskozik, mivel jutalmazzák meghurcoltatá­sukért Kazinczyt és Szu- lyovszkyt, mikor az utóbbi megijed s vallomást tesz. Erre Kazinczy is — február 4-én — benyújtja írásos vallomását. „Elbuktam, óh, bírák, a barátság s a törvé­nyeknek tartozott engedel­messég közti küzdésben, mi­dőn ha'llgaték. Alávetem magamat azok szigorúságá­rnak s a bűnhődést, melyet követelnek, ha a haza bol­dogsága kívánja vesztemet, örömmel üdvözlem.” 1795. május 2-án kihirde­tik az ítéletet: „ ... mint felségsértés, vagyis lázadás bűnébe esett, az ország tör­vényei rendeletéhez képest feje s minden vagyona el­vesztésére ítéltetik, s a vég­rehajtás elrendeltetik.” Az ítéletet május 16-án a hét­személyes tábla is megerősí­tette. Kazinczy reménykedik, de készül a halálra. Kegyelmi kérvényt ír, de öz Pálek kivégzéseikor már azt hiszi: rajta a sor az utolsó úton. Végül is — elsősorban roko­ni közreműködésre — a ki­rályi kegyelem az ítéletet bizonytalan idejű fogságra változtatta. Az élet — és a remény — megmaradt. Spielbergtől Széphalomig A fogság esztendeit nem részletezzük. Szenvedéseit, apró örömeit, súlyos betegsé­gét, az őt körülvevő rongy vagy rendes embereket ma­ga írja le a Fogságom nap­lójában. Csupán a pontosság kedvéért idézzük fel szenve­désének állomásait. 1795. szeptember 24—26-án indulnak el Budáról, s októ­ber 7-én érkeznek Brünm- be, délután a spielbergi vár­nagy pincebörtönébe kerül, a 4. sz. celláiba. 1796. január 21-én az obroviczi fenyítő- házba viszik, ahol az 1. sz., majd a 6. sz. cella a laká­sa. Június 22-én elindulnak Brünnből, s július 6-án ér­keznek Kufsteinba. A kufsteini börtön 2. sz. cellájában éveket tölt, s 1800. június 30-án délután indulnak el onnan, maga sem tudja, hova. 1800. augusztus 25-én érkeznek a munkácsi várba, ahol Ka­zinczy a 4. sz. cella lakója; közben családja — sőt a vármegye is — mindent megtesz azért, hogy a király megkegyelmezzen, s a költő szabadulhasson. A család­nak csupán egyetlen tagja nem mozdult eddig, Ka­zinczy László, aki császárhű katonatiszt völt, s bár a le­velek szerint letartóztatása előtt igen jó kapcsolatban volt öccsével, akkor azon­ban megtagadta. Most mégis megszólal benne a testvéri szív, s 1801. április 14-én beadja a királyhoz a német nyelvű folyamodványát. Ti­zenkilenc évi katonai szol­gálatára, kitüntetéseire hi­vatkozik, s még így sem kö­nyörögne félrevezetett báty­jáért, ha „éltes anyja iránti gyermeki kötelessége nem ösztönözné; mert anyja ezt a fiát nagyon szereti s báty­jának jól megérdemelt bün­tetése anyja életét egészen elkeseríti.” Úgy tetszik, a császár fel­figyelt hű katonájára, a kancellária ugyanis felter­jesztette a kérvényt, s Fe­renc császár aláírta a sza­badon bocsátó rendeletet. És 2387 nap börtön után Kazinczy Ferenc 1801. jú­nius 28-án kiszabadul Mun­kács várából. „Partra léptem kétezer-háromszáznyolcvan- hét napi hányattatásaim után. Az elnémult öröm for­ró könyörgés.” 'Most már élhet az iroda­lomnak. És megpróbálja. Anyagi gondok, küzdelmek, örökös csetepaték között Széphalmot pusztán a szel­lem erejével, hatalmával, az írott szó összekötő hitével a magyarság irodalmi centru­mává teszi. Bényei József (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents