Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-13 / 10. szám
4» M ‘ T-fn ÉS NÉPÚJSÁG, 1982. január 13., szerda Tímár Éva mint Síri, Blaskó Péter Strindberg alakjában és Marie, az a bizonyos harmadik, Sándor Erzsi. Háttérben: Matns György — Yiggo Hollandia is A Mephisto újabb sikere A tribád: leszbikus nő. A leszbikus nő — közismertebb megfogalmazásban, a homoszexuális '— a saját neme iránt érez vonzalmat. A „tribádok” tehát legalábbis két nő éjszakájáról szól a svéd Per Olov Enqouist drámájában, amelyet tisztelve tisztelt elődjének, Strindberg emlékének szentelt. Strindberg, ez a nőkáldozata-nö- gyűlölő, ez a valahogyan mindig felesleges harmadik, a múlt század skandináv irodalmának kétségkívül markáns egyéniségű, de még politikailag is hányatott életű alakja volt. Róla, miatta, az ő ürügyén szól ez a dráma, amely ősbemutató volt a miskolci színpadon, s amely most januárban képviseli, mindösszesen nyolc előadásban, Egerben, a színházi „életet”. Bevallom, igen nagy gondban vagyok. A magyar színházi kritika — már amelyik része foglalkozott a magyar- országi ősbemutatóval, a miskolcival persze — majdnem az osztatlan elismerés hangján szólt a drámáról, amely svéd módon „fesztelen” az emberi és a szexuális viszonyok tálalásában; Enqouist- röl, a drámaíróról, aki remek szerepeket írva, néhol meghökkentően igaznak, újszerűnek tűnő, de természetesen nem vadonatúj gondolatokat fogalmazott meg a darabban, ám mindenképpen újszerű módon. És osztatlan volt az elismerés a színészi játékot illetően általában is, de különösen Blaskó Péter játékára vonatkozóan. A gond onnan adódik, hogy — úgy látszik —, még mindig nem sikerült kinőnöm a néminemű bizonytalanságomat olyankor, ha véleményemmel egyedül maradok, és — mondjuk — egy színházi bemutatót mérlegelendőn, merőben más következtetésekre jutok a megítélésében, mint elődeim. Még azt mondhatnák az olvasók, akik nézők is és egyben más kritika olvasói is, hogy inkább csak vaga- bundoskodó egyénieskedés diktálja nékem e majdani sorokat, mintsem a magabiztos meggyőződés az előadás, a darab, a rendezés megítélését illetően. Kivédhetetlen vád. Nem is védekezem ellene. Kevés rá a helyem, s ami van, az fontosabbra kelletik. A politikára. ' A színház: politika. E megállapítás: közhely,. de igaz. Isten ments, dehogyis napi, de még csak „évi” politika sem! Ám korszakot átfogó, az embert a távlati célokért lelkesítő, megtisztító, vagy éppen megalázó, felemelő, vagy éppen az arra valókat leleplezően eltaszító politika. Igaz, a politika is lehet színház, ezen belül még a kultúrpolitika is. Színház, abban az átvitt értelemben, ahogyan a látványos, a felszínes, a megjátszott semmit igyekszünk tüsténkedőn valaminek, a senkihez sem szólót mindenkihez szólónak, a felszínt a mélynek feltüntetni. Színházat játszani a színházban. Nem vagyok prűd, sohasem voltam az, s már nem is valószínű, hogy hátralevő életemben azzá lehetnék még. Annyit még nem éltem, hogy * a férfi és a nő kapcsolata, a szexuális élet szépsége, kéj- sége, buktatói, ellentmondásai, emberi (!) abberrációi idegenül hassanak rám. Am annyit már megértem, hogy tudjam, érezzem és értsem is: a bóvli-színpadon is megcsókolja — vagy megcsókol- tatja a szerző — egymást a két szereplő, ha végképpen nincs már semmi mondandójuk. A tribádok éjszakájának két leszbikus „hőse”, Strindberg felesége és annak a barátnője, és vélük Strindbergnek ezen az elképzelt éjszakai színházi próbán az emberségért vívott küzdelme, amelyben hol a férfi, hol a nő a megaláztatott, s míg végül is a női nem lesz a pyrrhussi győztes, — nos, e küzdelem nem szűkölködik drámai és látványos fordulatokban. S bár voltaképpen mindig és minden a férfi meg a nő szexuális kapcsolatai körül forog, kétségtelen, hogy a szavak, az emlékezések, a fogadkozások mögött valóban több is, más is van —, az igaz emberi értékrend keresése. Mi az hát, ami idegenül hat rám ebben az egyébként bravúrosan megírt és nem kevésbé bravúrosan megrendezett — Csiszár Imre talán csak ott tévedett, amikor Blaskó Pétert kilépteti Strindberg alakjából és narrátorrá degradálja — és remekül eljátszott drámában? A trivialitást — sajnos — megszoktam, s mint írtam volt az elébb, prűd sem vagyok. A darabot vitán felül író írta, nem színpadszerző- segédmunkás. Mi hát mégis, ami távol tart, hidegen hagy ebben a sikeresre dicsért előadásban? A kortalan idegensége! Nem szól hozzám. Semmi mondandója nincs a számomra Az átlagnéző — és ez nem minősítés, hanem tény — vajmi keveset tud Strindbergről. Márpedig a dráma róla és miatta szól, és olyanokról is szól, barátairól, akiknek nevét még lexikonban sem találnám meg — legfeljebb a svédek számára lehetnek ismertek, esetleg közismertek. S valljuk be őszintén azt is, hogy Strindberg korának skandináv világa is meglehetősen távol áll irodalomtörténeti stúdiumainktól és a társadalmi emlékezetünktől. Az a küzdelem a női egyenjogúságért, az emancipációért, amely a szürfrazsettek mozgalma volt, ma csak moso- lyogtató kortörténeti rekvi- zítum lehet a számunkra. Különben is — elnézést a profanizálásért — jól néznénk ki, ho minden társadalmilag vagy családilag magát meg nem értettnek vélő nő egy másik nő karjában keresné a menedéket és a megoldást. Ha nem ismerem kiről van szó egy drámában, — márpedig hogy jól értsem miről van szó, akkor ismernem kell mint nézőnek a „kiről van szó”-t is —; ha a mű konfliktusa manapság már nem több a számunkra, mint pikáns kamarajáték egy író ürügyén a múltból a mához — nem a ma számára, azt nem! — akkor, mint az átlagos színházba járó, én úgy vagyok vele, mint az átlagos hazai szurkoló a basseball- pályán. Érdekes, izgalmas az, amit látok, csak nem tudom mi és miért történik a pályán. Akarom mondani: a színpadon. Baj, hogy bemutatták ezt az érdekes, színházi ínyenceknek való drámát? Ezt a ziccerszerepeket nyújtó játékot? Ezt a bravúros sem- mitmondást, vagy hogy inkább kevés mondást? A világért sem. Képet kaptunk — ha egyfajta és talán nem is általánosítható képet — a modern svéd drámairodalomról. Lehetőség nyílt a rendezői leleményre, a színészi zsonglőrködésre, egyszóval minden olyanfajta öncélú (?) csillogásra, amely elválaszthatatlan a homo ludenstől, mert játékos és mert ember az ember. Csak miért kell mindezt egy nem kamaraelőadás keretében a hetvenezer lakosú város színházi bérleteseinek, mint az egyetlen januári színházi produkciót prezentálni? Színház és politika? A tribádok éjszakája is — akaratlanul — egyfajta színházi kifejezője —, jelesen most a rossz színházi politikáé. Hogy akkor miért tapsoltam mégis a függönyhúztán — pardon, nincs is függöny —, miért és valóban - miért még mások is velem együtt? Mert tiszteljük a munkát, a színészi, a rendezői munkát. Mert a helybéli premier közönsége johbára „vájtfülű” volt, s mert jómagam ismerem Strindberget, s azt is tudom, hogy a tribád görög szó. Hát ezért! De nem is magam, magunk miatt íródtak e sorok. A nem értők miatt. Akikkel felesleges dolgokat akar a színház megértetni. Miattuk! Gyurkó Géza Szabó István Mephisto című filmjének forgalmazási jogát megvásárolták Hollandia területéire isi, ezziel 36- rb emelkedett azoknak az országoknak a száma, amelyek megvették a tavaly A világ legnagyobb talá- lóskérdés-gyűjteménye jött létre Pécsett A Janus Pannonius Múzeum keretében működő archívum kétszáznál több néptől százhúszezer szóbeli rejtvényt őriz. A világrekordok könyve is felvette „legjei” sorába a találós kérdések pécsi adatbankját. Életrehívója, Mándoki László néprajzkutató huszonöt éve gyűjti a verses és prózai rejtvényszövegeket, s tizenöt éve foglalkozik a találós kérdések összehasonlító vizsgálatával. Véleménye szerint a legelterjedtebb, a világ minden táján ismert találós kérdés a következő: fehér a földje, fekete a magja — áii az? Az írás, A pécsi gyűjtemény ritkaságai közé tartozik a sarkvidékén élő lappök és a Csukcs-félszigetet benépesítő korjákok, a nyugat-afrikai jorubák és a csendes-óceáni filippinók, az észak-amerikai négerek és a dél-amerikai indiánok találós, kérdései. Mándoki László azonban nemcsak térben, hanem időbeni is kiterjesztette a kutatásait. A legrégibb ismert Szóbeli rejtvény egy IV. századi latin nyelvű találós 'kérdés. Egy-egy népnek — a Cannes-ban két díjat is elnyert magyar alkotásit Eddig tíz országb&n már be is mutatták a filmet. Párizsban az első héten tizenkét, a második héten tizenegy mosóban,- 23 ezer néző tekintette meg a filmet pécsi kutató szerint — általában hatezer-nyolcezer kérdésből álló rejtvénykincse van. Hozzávetőlegesen ennyit tartalmaz a hazai anyag is: fele verses vagy prózai rejtvény, fele pedig kérdésmondat, olyan például, mint a „mi a különbség...; vagy ... mi az abszolút..kezde- tűek. A találós kérdés ősi műfaj, régebbi eredetű a népdalnál is. Ugyanakkor élő műfaj is, hiszen napjainkban is új meg új szóbeli rejtvények születnek és terjednek. Hazánkban azonban a legutóbbi időkig a népköltészet mostohán kezelt ága volt, amit az is jelez, hogy Európában csupán egy nép nem adta még ki a találós kérdések oarpusának összeállítását, s ez a magyar. Mándoki László most megkezdte a magyar találós kérdések corpusának összeállítását, s terve szerint két év alatt be is fejezi a munkát. Szöveggyűjteményébe beépíti a ma élő, keletkező szóbeli rejtvényeket is. Közben tovább fejleszti a pécsi archívumot, amely már ma is az egyik legfontosabb nemzetközi bázisa a műfaj kutatásának. Kicsi-kocsi-kereke A közelmúltban rendezett fafaragó stúdió kiállításon nagy sikerrel szerepelt Kalmár Zsigmond tiszanánai fafaragó (Fotó: Kőhidi Imre) Fehér a földje, fekete a magja ...? Kétszáz nép százhúszezer találás kérdése A világ legnagyobb gyűjteménye Pécsett Deák Mór: A fiú és a Iái ny... A fiú cingár volt, mint az albérlők általában: fiatal arcán már állandósultak a tanácstalanság ráncai, s nyugtalan tekintete, ahogy maga körül pásztázott, szinte sugallta az élesettséget. Félő volt, ha megszólal, azt kérdezi: máért én? S miért így?. •. Az a huszonnégy év, ami már most meggömyeszti, könnyen befogató néhány elvétve jól sikerült napba — ezeket őrzi, s talán már jó ideje velük álmodik. Mun- kbtánsai kérdésére (mert eleinte még kérdezgették, hogy be tudják illeszteni a már kialakult érdekviszonyba), van-e hozzátartozója, azt feleli: nincs —, s ha valóban van az anyáknak valami földöntúli fogékonyságuk gyenmekük iránt, akkor édesanyja ilyenkor görcsbe rándul. A lány húszéves, gömböly- ded, mint azok, akik idegességüket evésbe fojtják — óvónő, a kicsik megkövetelik rendíthetetlen nyugalmát, bár ereje fogytán szemhéja már remeg: menekül hazulról — eddigi élete egy édesszájú kislány kielégített vágyai közt csordogált, akit szülei reszketve óvnak az igazi születéstől, az eszme- léstől: menekül: .munka után nem megy haza, ahol anyja és apja marakodva a válás részleteiben próbálnak megegyezni -— beül egy presszóba, ahol már ismerik, s büdös szájú férfiak lakásán mímeli görcsösen a gyönyört — hátha a sikkantá- sok között kézen fogja egyszer a szerelem, s elvezeti igazi ótthonába. A fiú már belenyugodott, hogy lakása, kocsija, nyaralója soha nem lesz: vacsorára sem telik, de azzal mentegetőzik önmagának, hogy az amúgy is egészségtelen — már bánja, hogy tanult, hiszen tudása csak elégtelenné teszi, s csodálkozik, hogy mennyire falta a könyveket, s hitt lehetőségeiben: a tudás hatalom, s életkörülményei jobbítására alkalmas — pedig, ha a pénzre összpontosítok, gondolja, megvásárolható az eszemet igazoló papír, s nem eszem magam vacsora híján. Édesanyja néha ír néki, de a fiú ráírja a borítékra: „A CÍMZETT ISMERETLEN”, s a visszaküldött levéled* az anya felismeri keze nyomát, zokog: s ha második férje, aki nem szíveli a fiút, s kiutálta hazulról, megkérdezi, mi baj, azt feleli, semmi, hagymát aprítok. A lány pillantása zavart — istenként imádott édesapja feneke fel-alá járt a szomszédasszony combjai között: anyjához menekülne, de az arra próbálja rábeszélni, vele maradjon, hisz akkor övé marad a lakás, megígérve, hogy mos és főz majd a lányra —, az becsapja az ajtót, s amikor egy névtelen férfi magáévá teszi a sötét park egyik nyirkos padján, sírni kezd, mert apját képzeli alkalmi társa helyébe — letaszítja magáról a férfit, ruháját húzgálva menekül, de a másik utoléri: s amikor véresen, hüppögve, megerőszakolva hazamegy, bekapcsolódik szülei ordítozá- sába, hogy este megfogadja: soha többé, s a Fiúval álmodjék. Szlkszal Károly illusztrációja A fiút félszegsége zárkózottá teszi — szája pengevékonyra keskenyedik, ösz- szeszűkült szemében vadság: miivel állandóságról ábrándozik, s kizárásos alapon már csak egyedül a szerelemben tud hinni, hogy az talán megváltja —, az állandóság szimbólumává emeli a Nőt, a gömbölyded nőt, akinek jóltápláitsága eleve a kiegyensúlyozott élet záloga; s rászokik a leselkedésre. A fürdőszoba a szobája mellett van, ajtaját óvatosan kinyitva kémleli a kulcslyukon keresztül az anyja- korabéli főbérlőnőt, akinek éjszakánként áthallatszik a nyögdéeselése, ha halott férjével álmodik: a nő észreveszi, s a kulcsot mindig úgy fordítja, hogy a fiú jól lásson — az ajtó felé fordulva mosakszik, törülközik, s ez mindkettőjüknek katarzis a visszafogott izgalom miatt: míg egyszer feltépi az ajtót, s a vérfejű fiút kapkodó mozdulatokkal kiéhezett ölébe vezeti. A lány tartja a fogadalmát: álmáiban olyan tisztán látta a fiút, hogy sajgott bele az egész teste — az utcán körbeforogva jár, nehogy el- szalassza utolsónak hitt lehetőségét: apja elment, anyjával maradt, két kielégíthetetlen gyűlölet —, egyszer odaszalad egy fiúhoz, de az szakállas, s ettől elbizonytalanodik: mindenhova rohan, nehogy eikésse a boldogságot, s utána átkozza magát, hogy talán maradni kellett volna —, már nyitott szemmel is a fiút látja, s ráképzeli jó néhány csodálkozó férfira — az óvodásokat saját gyerekeiként kezeli, s próbálgatja, melyikre hasonlít majd az övék, ha lesz — anyjával megbékél: holnap bemutatom a vőlegényemet anyu, mondja mindennap izgatottábban, s anyja utólag feltett kérdésére egyre ingerültebben vágja rá: holnap. A fiú menekül a főbérlőnő elől, aki feljogosítva érzi magát holmijai átkutatására: ritkán jár haza, mert e'őfordulit, hogy átlátszó hálói ngben, szétvetett lábbal várta az asszony a saját ágyán — tulajdonképpen nem volt ellenére a kapcsolat, de a nő továbbra is zárta szobája ajtaját, a telefont és a konyhát —, zuhanyozni is csak szeretkezés után engedte: ezért osonva lopakodott a szobájába, s gyorsan ráfordította belülről a kulcsot: vitáik élesed - tével az asszony utcára tette —, s amikor a csomagmegőrzőben felejtett meleg pulóverén bánkódva elalszik a fűtött pályaudvaron, hirtelen élességgel a főbérlőnő fiatalkori arca, a lány arcaként villan eléje. Annyira hiteles a kép, hogy álmában kinyújtja a kezét — egy csavargó nevetve magyarázza —s ahogy felébred, elindul megkeresni a lányt, hiszen érzi, vadul lüktető ereiben érzi, hogy várják: hogy végre valaki őt várja A FIŰ ÉS A LÁNY... ... sohasem találkozott. A tribádok éjszakája Bemutatófelújítás az egri Gárdonyi Géza Színházban
