Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. január 9., szombat mar álmodtam vele Egy új életet várva Néprajzi gyűjtemény Mesztegnyőn Gazdag néprajzi gyűjtemény talált otthonra egy Somogy me. gyei községben, Mesztegnyőn. Társadalmi munkában felújítottak egy épületet, ahol közős gyűjtésüket, a község írásos és tárgyi emlékeit mutatják be (MTI fotó: Gyertyás László felv. — KS) Éremárverés Éremárverést rendeznek vasárnap délelőtt 9 órakor Szegeden, a Juhász Gyula Művelődési Központban (Vörösmarty u. 5.). Az összejövetelen, melynek szervezője a művelődési központ éremgyfijtőinek klubja, régi hazai fém. és papírpénzek, valamint katonai emlékérmek cserélnek majd gazdát. A szerződés csak folytatás volt Pillanatkép egy „olvasó" brigádról Ember születik. Hétköznapi csoda. Kétöklömnyi test. Hús, vér, ideg, fájdalom. Megkínzottan vörös, ráncos arc, elgyötört bőr. Mégis ő a legszebb kisbaba a világon, sugárzik a büszkeség az anya szeméből, amikor először néz rá a gyerekre, az ő gyerekére. Megszületett ő, a régen várt kisded, röppentik világgá a telefon és távíró drótok. És jönnek a rokonok, hogy köszöntsék a mamát, a gyermeket és az apát. Jó szóval, virággal ajándékkal. Ünnepnap ez. Ketten egymásra találtak Az maga a költészet, amikor két fiatal keze először simul egybe. Aztán a jegyes - ség, a házasságkötés és a — gyerek. — Mi Petőfibányáról költöztünk Gyöngyösre — eleveníti fel a múltat Torda Ferencné. — Ma is sok szál fűz oda engem is, a férjemet is ott ismertem meg. Prózára fordítva ennyi csupán az egész. Tények. Egyszerű, majdnem szürke kijelentések. És mi van mögöttük? — Elterveztük, hogy há-' rom gyerekünk lesz. És most? ... Most a legfontosabb, hogy ez a kicsi egészségesen megszülessen. Egy kórterem a gyöngyösi kórházban. Mint a többi. Az ágy az ablak mellett. A kertre nyílik az üvegtáblás fakeret. Jó ez. Mintha biztonságot adna. Kapocs. — A neve? Ha fiú lesz, csak valami rosszcsont lehet, ezért Petinek hívják majd. Ha kislány... ? Akkor Beáta. Sokat ízlelgették a szavak zenéjét. Nevek hangsorai rezegtek a levegőben. Még a mama, a papa és a testvér is javasolt ilyet-olyat. — Ügy döntöttük el, hogy mindenki leírta a maga javaslatát. Amelyik név a legtöbbször előfordult... .Játék ráérő embereknek, felnőtteknek? Aligha. Sokkal több annál. Készülődés. Hát akkor nesze, gondolta, ha neked ez kell, akkor csak gyere, kapard ki a szememet, hasítsd föl a számat, nem bánom, nem érdekel, és az arcát odafordította a magáról megfeledkezett napnak, az őszi, meleg teljesség felé, bár szinte fájt, ahogyan a hirtelen fény, alighogy a sötét kapualjból kilépett, egyszerre, minden teketória nélkül megrohanta. Az első hivatali nap sötét alagút- zsomgásként maradt meg benne, némileg szebb emlékkel, mint az iskola, amit otthagyott, na persze nem egészen önként, ha azok az átkozott pótvizsgák nem lettek volna, akkor talán még most is odajár, azok közé a megunt padok közé, ugyanabba az utálatos terembe, így aztán szinte hálával gondolt a tanárokra, meg mindenkire, akik miatt el kellett jönnie, a hülyék, azt hiszik, haragMindenki az eljövendő új élet megszületésének lázában ég. — Bölcsőt vettünk, nem kiságyat. Meg kis szekrényt és babaholmit. Kinéztük a legmegfelelőbb sarkot a lakásban. Ott rendezkedtünk. Érdekes és rózsaszín szegélyű holmikat vettem. A férjem meg is lepődött; amikor meglátta. Persze, hiszen a fiúk színe a kék. Két ember egymásra talált és a mama már négy hete a kórház egyik kórtermében, az ablaknál ülve számolgatja a napokat. — Már ki vagyok írva szülésre. A főorvos úr azt mondta, három nap múlva megérkezik a kicsi. Jaj... ! Képzelje csak el... Ulrich Éva Zsuzsannából feleség lett és most csupa várakozás, csupa vibrálás, csupa mosoly — kismama. Az orvos is büszke ró A szülőszoba. Vaskosan rideg próza. Agyak és egy elkerített sarok. És a fájdalom sikolya és vér és a fém testű kések, ollók, csipeszek éles koccanása, csendülése. Közben halk, rövid utasítások, már majdnem parancsszavak. — Nehezen megmagyarázható állapot a szülészorvosé — mondja dr. Pál Sándor, a kórház osztályvezető főorvosa. — Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy az anya szenved, fájdalmat érez. Tudom, hogy a kis emberke egy olyan világból szakad ki erre a napfényre, amely neki a tökéletességet jelentette. És egyszercsak, az egyik pillanatról a másikra lélegeznie kell, meg kell tanulnia szopni, nyelni, és minden mást, amit addig az anyatest végzett helyette. Mégis öröm nekem is a megszületés perce. Az én sikerem is. Minél jobban meg kellett dolgoznunk érte, minél nehezebb volt, annál nagyobb öröm. Megdolgoznak érte? Az anya — igen. És még? Bizony: egy egész csapat. A szakorvos, a szakképesítés nélküli kolléga, a szülésznő, szom rájuk, kiszúrtak velem, pedig dehogy, egyáltalán nem is érdekelte semmi, amit ott, a láibszagú, gatyabűzös koedukált osztálytermekben tanulni lehetett, annyi más van, gondolta, az igazi, a való élet, amit, ha nem változtat, elszalasztott volna. Magától képtelen lett volna csak úgy egyszerűen hátat fordítani, de maga kereste, maga hívta ki maga ellen a körülményeket, amik végül is távozni kényszerítették. De ez most már mindegy is, fő az, hogy sikerült. A munkahelye ellen nem volt semmi kifogása, keveset fizettek, az igaz, de szinte semmi dolga nem volt, kávét vitt be a főnöknek, ide-oda küldözgették, mindenki barátságos volt vele, mondhatni pimasz, de most még ez is tetszett. Talán mert új volt, s az ilyesmi mindig jár egy kis izgalommal. Nem baj, gondolta, úgyse fogok itt megöregedni, hát nem, az egya gyermekorvos és a csecsemőgondozó nővér. Ennyien „állják körül” a kismama ágyát. És végzik idegfeszítő munkájukat — egy ... három... négy órán át? — Sokszor pillanatokon múlik minden. Fontolgatni nincs idő. A kezem nem remeghet és már cselekednem kell, utasításokat kell ad- nom. — Félhet az orvos? — Csak attól félek, hogy egyszer félni fogok. — És a valamikori nagy- nagy ijedelem, a „végső megoldás", a császármetszés? — Ma is komoly, nagy műtét, de... elég gyakori. Három perc. A kést tartó kéz a levegőben, mozdulásra készen, az altató orvos int... és három perc múltával „kint” kell lennie a kisbabának. A team tagjai úgy dolgoznak ilyenkor, mint a legprecízebb gép legprecízebben összeszerelt részei. Nem, nem igaz. Így dolgozni, így „igyekezni”, egyetlen hangos szó nélkül is így vkezdem, csak az ember képes. — Kedves doktor úr mindig a főorvos úr? A kérdésre elnyújtott csend az első reagálás. — Tudom fegyelmezni magam. Hogy ez mennyire ártalmas nekem, az más kérdés. Azt hiszem, nem azt tartom a legfontosabbnak, hogy mindig „kedves doktor úr” legyek. Persze ... !? ... Űjabb, elnyújtott hallgatás következett. Csak az anyára Ott áll a vajúdó asszony mellett a szülésznő. Nézi a fekvő kismamát, a verejtékező arcot, letörli a fénylő gyöngycseppeket és... ? — És arra gondolok, már mennyire tágult a méhszáj, a szülés milyen szakaszában van a kismama. — Fel sem villan, hogy ott egy kínlódó ember fekszik? — Nekem elsősorban szülésznőnek kell lennem. De attól egy pillanatra sem tuszer biztos, és hangosan, elégedetten fölnevetett, ahogyan csak azok a fiatal fiúk-lá- nyok tudnak nevetni, akik még mindent megváltoztat- hatónak hisznek, az élet kor. láttam távlatában, ebben a csalóka, édes hazugságban, amitől mindenki szívesen megfertőződne, ha tehetné. Eddig észre sem vette a fiút, aki ott állt vele együtt a megállóban, pedig elég jóképű volt, máskor biztosan megakad rajta a szeme, de most valahogy ez a nap, ez a váratlan önfeledtség any- nyira magába fordította, hogy saját magán kívül nem volt. ereje, ideje semmi mással törődni. Amikor aztán mégiscsak kénytelen volt észrevenni a fiút, mert any- nyira erőszakosan nézte, ingerültebb lett, mintsem az egyébként várható lett volna; mi az istent akar ez velem, mit néz úgy rám, mint borjú az új kapura? A harag dolgozott benne. — Va, va... — egy arcpukkasztó fintor kíséretében ezt a furcsa kutya-macska hangkeveréket köpte a fiú arcába, mire az hátrahőkölt. — Na, mi van, megijedtél? Azt hittem, föl akarsz falni, olyan rettenetesen néztél, uh... — mondta, és nevetett, nevetett... Nem lehetett megállítani. Megkönnyebbült, hogy ilyen könnyedén sikerült kiadni a mérget. A fiú elszégyellte magát. A legszívesebben most mindjárt sarkon fordult volna, és uzs- gyi, vissza a munkahelyére. Bizony, erre a sietségre nagy szükség is lett volna, mert a főnök már várta, pedig nem akarta, hogy innen is elzadok elszakadni, hogy és is nő vagyok, hogy én is szültem és ezért szinte mindent érzek én is, mint amit a kismama érez. Dombai Lászlóné tizenkét éve segít itt, Gyöngyösön a kisgyermek világra jöttét. Serdülő fejjel készült már erre a pályára. Érettségi után Szolnokra ment tanulni. — Ott, a szülőszobában mindenkinek csak egyetlen gondalata, törekvése van: mindent megtenni az anyáért és a kicsiért. Mintha valami egyetlen áramkörre lennének rákapcsolva. Még a rezgésszámok is azonosak az idegekben is. És mintha hiánytalanul felfognák a vajúdó nő „radar-hullámait” is. — Valahol, messzebb nem sejlik fel közben az otthon, a két gyerek, a férj? •— Hogy képzeli? Ez két egészen más világ. Amikor belépek az intézetbe, mintha kívül maradna minden. Másként ezt nem lehet. ' Igen: csak így lehet. Ki- zárólag az új életre összpontosítani mindenkinek. Teli várakozással Látogatási idő. A folyosón, a kórtermekben, mindenütt terhes anyák, megdicsőült mosollyal az arcukon, két kezüket összekulcsolva a hasuk alatt. Vagy fáradt tekintettel, riadtan, a rokonok biztató buzdításaiba kapaszkodva. Egy szál virág, öt szem narancs, kiló banán, befőtt, csokoládé vagy egyéb „kedves figyelmesség” kandikál ki a nylonzacskókból. — Azt nem lehet elmondani, mennyire várjuk a kisbabát mi is, odahaza — lelkendezik Ulrich Erika, a kismama húga. — Már mindent elterveztünk: hol lesz a kis bölcső és az én kislányom, Orsika kocsija. Az édesapa nincs a látogatók között, ö katonai szolgálatát tölti, de a nagy napra hazajön. — Igen, megterveztük a családunkat — említette a kismama a korábbiakban —. de nem egészen úgy alakult.' Azt szerettem volna, ha a kicsi februárban születik, amikorra az apja. is leszerel. De az a lényeg, hogy egészséges legyen. Igen: mindenekelőtt egészséges legyen. ö is. Mindannyian. várják, ki kell lépnie, mert elég jó helynek ígérkezett, jobbnak az összes eddiginél, s még azt is mondták, hogy ha megbecsüli magát, megkapja azt a kis szobát, ott a fatelep végében, hát az meg maga lett volna a főnyeremény, egy szoba, ahol végre egyedül lehet, ha akar, ahol senki nem zavarja, alig akarta elhinni, hát ez nem lehet igaz, egyre csak ez járt benne. .. Most mindezt végiggondolta újra, és mégse ment el. Dühös volt magára: miért választom én mindig az előnytelent, az ésszerűtlent, amikor pedig tudom, mi volna előnyös, ésszerű? — Süketnéma vagy, vagy mi van veled? — nevetett újra a szemébe a lány. Nem értette, mit akar evvel a szerencsétlen flótássat, aki még a száját se tudja kinyitni, amikor akadna fiú minden ujjúra akár tíz is. Kicsit sér. tődötten húzta fel a szemöldökét. — Ne haragudj — mondta a fiú, egészen kellemes hangja volt, mindenesetre nem volt benne semmi bántó, intelligens hang, ezt lehetne rá mondani, intelligens, de semmi több. Talán még egy kicsit mulya is, gondolta a lány, és ez megint fölpiszkálta a jókedvét, ez a gondolat. Ügy érezte, szabad prédára lelt, azt csinál vele, amit akar, úgy teszi bolonddá, ahogy neki tetszik. Mégse szólt. Az alkalomra várt, így most már cseppet sem volt kínos a hallgatás, hogy célja volt. — Elgondolkodtam — mondta a fiú bizonytalanul (Folytatjuk) — Mikor olvasnak a brigádtagok? — kérdezem Do- bóczy József lakatost, a Heves megyei Állami. Építőipari Vállalat brigádvezetőjét. — Vitatkozom azokkal, akik szerint a munka, a bejárás, a házi, vagy a ház körüli teendők teljességgel elveszik az időt a tanulástól. Ezt tartom az olvasásról is. — Nyolcán vagyunk a brigádban, s mindnyájan olvasunk szabad időben. Az igazság az, mindig arra jut egykét óra, amire az ember szakít magának. Nagy segítőtárs ehhez a brigádmozgalom, hiszen a nehézségek közben olykor megtorpan az ember. De aztán eszébe jutnak a társak,, a vállalás, s hogy arról számot kell adni a többieknek is. Aztán megint bújjuk a könyveket. Segít az SZMT- könyvtár A lakatosok tavaly szerződést kötöttek az egri SZMT- könyvtárral. Ennek kapcsán biíratkoztak a könyvtárba és Vállalják, érdeklődésüknek megfelelően, személyenként, legalább négy könyvet elolvasnak. Az ajánlások nyomán azonban jóval több művet forgatnak annál, mint amennyire ígéretet tettek. No, persze nem a kölcsönzött könyvek száma, hanem hatásuk a lényeg. Segítséget kapnak a könyvélmény megvitatásához, ugyanakkor felkészítik őket irodalmi vetélkedőkre is. Autóbuszon is Dobóczyék az új megyei kórháznál dolgoznak. A könyvek szeretetéről, és műhelybéli életükről beszél a brigádvezető. Heves községből járunk Egerbe dolgozni. Vannak, akik azt tartják, hogy a lakatosmunka afféle csendes szöszmötölés; szerintem inkább pontosságot igénylő. Fáradtan ülünk műszak végén az autóbuszba, de a táskából előkerülő könyv ki- kapcsolódást, pihenést nyújt számunkra. Hogyan lettünk olvasó brigáddá? A szerkezetszerelés rövid szüneteiben és hazafelé az autóbuszban sokat beszéltem munkatársaimnak a regényekről, az útleírásokról, ök pedig velem bolyongtak a képzeletbeli tájakon, szerettek, küzdöttek a művek hőseivel együtt. Egyszer valami sürgős dolog volt, nem értem rá beszélni, azt mondták, inkább elvégzik az én munkámat is, csak mondjak még valamit az olvasmónyimról. Na, ennek vége. Szóltam, iratkozzon be az egész brigád! A névadó példája — Milyen írásokat olvasnak? — Mindenfélét. Kalandosat, történelmit, politikait. Többek között névadónk, Lenin életével is megismerkedtünk: ö rendkívül sokat olvasott. Amint felesége, Krupszkája visszaemlékezéseiből megtudhattuk: figyelmesen olvasta a klasszikusok műveit, az ókoriaktól kezdve egészen a kortárs szerzőkig. Nagyra becsülte Gogol, Puskin és Nyekra- szov alkotásait. — Mit jelent a brigád számára a könyv? — Szórakozást, élményt, de még nem életszükséglet — mondja őszintén a brigádvezető. Mika István G. Molnár Ferenc I.
