Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-05 / 3. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1982. JANUAR 5., KEDD

A-111-es \ KÉPERNYŐ

ELŐTT

avagy amíg a Senkiből L

________

V

alaki, s amíg a valakiből senki lesz

AMÍG A SENKIBŐL Valaki lesz, azazhogy egy kis senkiből hogyan lesz dr. Senki, azt már bemutatta a televízió. Most a századelő-, és forduló fonákját, azt, amíg a valakiből senki lesz — így, kis „s”-sel — azt most tűzte műsorára a televízió. A világvárossá nőtt Budapest ihletett költője, regény- és drámaírója, irodalomtörténeti megörökí- tője, Pest és Buda olthatat- lan szerelmese, Keltái Jenő nem volt kritikai realista. JÓ6zerint még talán realista sem. Csak művész. Aki sokszor nem is tudta, hogy mit Iáit, csak azt érezte, hogy mit ír, illetve mit kell megírnia. Azt a Pestet, azt a millenneumi év ptáni Budapestet — és alakjainak történetét —, amelyben, /e jó nagy vízcseppben/ vis&za- fényiett, vagy hogy inkább visszatorzult a feltörekvő polgárság és a lefelé bukó birtokos nemesség egymás elleni, egymás melletti, sőt egymásért folyó — valójában a legkevésbé sem romantikus — küzdelme.

Igaz ez a küzdelem, külö- sen Heltai világában, nem mindig a tőzsdén folyt, nem mindig és mindenben az országgyűlési karzatokon, voksokkal, vagy a miniszteri szobák mélyén megvesztegetésekkel. Harcoltak

egymás mellett és ellen az orfeumokban, a megkötendő és a már megkötött házassági vállalkozások nászágyain, a kártyacsaták színhelyein a kaszinókban, vagy csak a kávéházakban, a lóversenyeken. E csaták végeredménye, hegy a kerék hol lenn, hol fenn. Vagy dr. Senki lett valakiből, aki ugyan továbbra is csak senki maradt — így, kis „s”- sel — avagy a valakiből lett senki, olyan valakiből, aki azelőtt sem volt több ennél, mégha nagy „V”-vel is írták nevét

SZÍNES, KAVARGÓ, bűnös, édes, felejthetetlen, rettenetes világ. Vajúdó, kapitalizmust, nagypolgárságot szülő világ volt az, amelyről Heltai Jenő sohasem akart tragédiát csak mindig játékot írni, de amelyről, ha írt, a tudomásulvevő, a megértő mosoly „szája- csücskén” ott ült a rezigná- ció keserűsége is. A 111-eé, Heltai Jenő regénye tévéfilm változatban, Málnay Levente alkalmazói é$ rendezői jóvoltából, ha követni nem is tudta — nem is akarhatta — a szélesen hömpölygő történet sokszínűségét, ha visszaadni nem is volt képes, — mert arra sem lehetett képes — mindazt a heltai jenői árnyalt

finomságot, amely a regény sajátja, — nos, ezekkeí együtt is ezek ellenére A 111-es jó tévéfilm volt. A regénnyel ellentétben, s ez talán nem is ártott, sőt használt a műnek, a szélhámos-zseniális hipnotizőrbűvész mellett, vagy helyett (?j a minden vagyonát elkártyázó, elpezsgőző, a valakiből senkivé züllő, még a szerelemért is küzdeni képtelen méltóságos fiatalúr került a játék homlokterébe.

Balázsovits Lajos remek karakterfigurát alkotott. Ilyen, csakis ilyen lehetett Heltai Jenő hőse a „valóságban” is. Ilyen enervált és fellángoló, ilyen mindenre képes, de semmire se jó, ahogyan ezt Balázsovits LaMarek Walczcwski a hipnotizőr, hasbeszélő, bűvész szerepében

jós a képernyőre vitte. Kitűnő színészt talált Málnay Levente Marek Wálczewski személyében és hozzá remek szinkronhangot — Avar Istvánét. A lengyel színész nem egyszerűen új arc volt, hanem hiteles, meggyőző alakja lett egy régen letűnt kor százszor is megtörténhetett és máig ható valóságának. Ugyancsak rendezői telitalálat a szintén lengyel, romantikus szépségű, biedermeier finomságú Isabella Trojanowski, aki egyéniségéhez méltó magyar hangot kapott Kovács Nóra szinkronjában.

MÁRK IVÁN KEPEI,

ahol kellett édeskés, biedermeier színekkel, ahol kel- kett kemény és vad harsogással, ahol meg puritán egyszerűséggel követték a rendezői elképzeléseket és teremtették meg egy letűnt korszak máig élő-elevennek tűnő illúzióját Vincze Zsuzsa jelmezei lehet, hogy kor- hűek voltak, valószínűbb inkább az, hogy nem, de az általunk elképzelt kort kifejezők és a szereplők jelleméhez igazodóak. S ez a lényeg.

Gyurkó Géza

A hármas számú űrnulla

Ha találkozhatnék A hármas számú űrbázis című film alkotóival, két rövid tőmondattal kezdeném a beszélgetést. Az első az lenne, hogy láttam a filmjüket. A második; sajnos.

Ennyi ötlettelenséget — ami összejött ebben a moziban — egybegyűjteni kétségtelen nem hétköznapi teljesítmény, de mégsem ez a produkció igazi „érdeme". Hanem az, hogy másfél órán keresztül pótszékes telt házat tudott vonzani napról napra azzal, hogy hátha mégiscsak történik majd valami a vásznon.

Nem történt. Csaknem száz percen keresztül egy gonosz — és megfelelően ijesztgetős külsejű — robot kerget két jó embert — köztük egy megfelelően kellemes külsejű nőt — szörnyűséges műlabirintusokban. Ennyi a film. Sokat futnak benne. Ez jó. Szépen, esztétikusán fut a férfi és a nő. Az Athén Marathon távolsáp többszörösét. Annyit, hogy teljesen nullára futnak. ŰmuUára.

Akárcsak ez az ostoba, rémisztgetösdi játék, olcsó makettekkel, amelyek között még egy vérszegény poénra se futotta a fantáziából.

Hiába a tehetetlenség nagy úr. Nagy űri

(—szyA—)

KASTÉLYSIRATÓ

Ahol egy generális verseket írt

Megborzongat a lehangoló kép. A hajdan1 szép napokat látott, a méreteivel megbabonázó, a jól harmonizáló barokk és klasszicista stílusjegyeivel elbűvölő tamaörsi híres Orczy kastély romok, bon hever. Eső csapdossa, fagy mard ossa a megtépázott falakat.

Állok, s a.tehetetlen keserűség szomorít. Ezért az épületért már nem kardoskodhatunk, csak elsirathaitj.uk, felidézve eseménydús krónikáját, emlegetve történetének fordulóit. Figyelmeztető tanulságként.

Az ősi falu — honfoglaló eleink előtt már a szkíták és a szarmaták is megtelepedtek itt — sokat szenvedett a régvolt századok során. Jó néhányszor menekült a lakosság, hogy ha javait nem is, de legalább életét óvja. Nem kímélték őket a kuruc hadak, Thököly fejedelem harcosai sem. 1677iben nemcsak a császári zsoldosokat, hanem őket is vádolják a helybeliek:

„Felvett szokása akármely alávaló katonának, hogy az, ki elsőben az városban vagy faluban megyen, addig ki sem gyün onnét, míg, vagy karmazsin csizmát, vagy

bőrt, vagy abát, vagy kal- pagot, vagy más egyébféle ajándékot ki nem von az szegénységen.”

1682 és 1686 között pusztává vált a község, amely, nek egyik megrendítő nevezetessége az, hogy a határában levő táborban lett a pestis' áldozata Rákóczi legendás emlékű tábornoka, Vak Bottyán.

Aztán jöttek a törekvő, a vagyonukat ötletesen gyara.. pító, a gazdálkodás fortélyait nagyon jól1 ismerő Orczyibárók. Előbb csak

birtokrészeket vetitek meg, majd fokozatosan mindent felvásároltak. Áttértek az akkortájt divatos és igen jövedelmező

Rombolás.

majorsági termeltetésre, és gondoskodtak munkás kezekről is. Az persze nem zavarta őket, hogy a jobbágyság kárára terjeszkedtek, megnyirbálva szántó- és le. gelőterületüket.

Volt pénz, ezért István úr, a jászkún kapitány elhatározta, hogy rangjához és tetemes vagyonához méltó ott. hont emeltet magának. Tervét 1722-ben meg is valósította. A kész építmény olyan lett, amilyennek megálmodta. Aki erre tévedt, aki bejuthatott és szétnézhetett, nem tudott betelni a csodálattól.

Közéjük tartozott a tollforgató Bél Mátyás is, aki az alábbi el ragad tatottságot sugárzó sorokat vetette papírra:

.. Amerre a patak folyik, öntözni a szépen gondozott. .. — kertet, melyben különböző fanemekiet ültettek. A kerthez csatlakozik az épület díszesebb emeletes szárnya, a tulajdonos sok szobájával és lakóhelyiségével, kilátással a kertre és a Mátra lábáig kitárulkozó síkságra. Délről van a körülía- lazott udvar... Majd ismét egy épületrész következik, ezt magas torony ékesíti, és e részen veszik falak körül... Az egész építményt árok futja körül, hogy szükség esetén védhető legyen a külső támadásokkal szemben..

A gazdák azonban nem elégedtek meg ennyivel. 1760-ban még mindig a barokknak hódolva a földszintet emeleti résszel toldották meg. 1820-ban a szigorú eleganciájával, a görögségre visszautaló arányérzékievel megnyerő klasszicista irányzatnak hódolva készült el a lovarda.

Az egykori fényűzésről nemcsak a leírások, hanem

(Fotó: Szabó Sándor)

a múló időnek megálljt ren. delő festmények is árulkodnak.

Itt élt és dolgozott a módos család egyik renegátnak számító tagja, az 1718- ban született Orczy Lőrinc, aki a hazai literatúra megszállottjaként egészen másként szemlélte, értékelte a világot, mint prózai lelküle- ti rokonsága.

Végigjárta a szülők által megszabott utat, bizonyítva, hogy a szabvány főnemesek közt is megállja a helyét. Jeleskedett a katonai pályán, vitézségét, vakmerőségét igazolta, nemcsak az osztrák örökösödési, hanem a hétéves háborúban is. A pénzzel sem fukarkodott, hiszen saját költségén szerelt fel egy lovasezredet. Mária Te. rézia nem is feledkezett meg az illendő háláról. Előbb fő.

A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi, és, hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért.

Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem is olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdü- léssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni.

Most mit csináljon? Mász- szon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visz- szaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte.

Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorispáni helytartóvá, majd Abaúj megye első emberévé tette. Ezen a poszton két évtizedig tevékenykedett, és csak II. József uralkodása idején vonult vissza, mert nem értett egyet a kalapos király elképzeléseivel.

Ez volt egyik arca, o külvilágnak szánt. A másik, a rejtettebb, a környezete által is furcsállt, a töprengő, a gondolkodó, a francia éneik. lopédéstákat olvasó, a természet szépségeit felfedező, azokban felüdülést lelő poétáé volt.

Ez akkor is igaz, ha néha megriadt saját szellemének béklyókat nem ismerő szárnyalásától. Mégis, mert messzehb menni, látni kor. társainál. A felvilágosodás eszméi tanították a nép, a mások által semmibe vett jobbágyok megbecsülésére. Megfogalmazta, hogy ők a nemzet fenntartód:

„Te ikapád, te ásód, te

baltád, gereblyéd, Lemez vasad, villád,

ostorod és ekéd, Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka, Arany kulcs, csillagok,

korona, s pántlika” Szerette szülőhelyét, a ké- kellő hegyeikig futó rónákat, az alkotásra sarkalló csendet, a közelítő esték meghitt hangulatát, a madarak zson- gító muzsikáját. Elbűvölte a „Csengő patakoknak sul- logó folyósa, álmatlan rigónak fütyülő szólása, a füle. miiének zengő csacsogása”.

Lőrinc báró kivívta magának a hallhatatlanságot. Utódai körében is sikk lett emlegetni nevét. Kastélyát is óvták, csinosították, renoválták. Utoljára 1936-ban hozták rendbe, nem is sejtve, hogy később milyen tragikus sors vár rá. 1945 után — akkoriban senki sem gondolta, hogy ez is a nemzeti vagyon része — széthurcolták az értékes berendezést. Ennél is nagyobb baj volt az, hogy mdtsem törődtek az épületcsoporttal, amely las. san, de biztosan pusztult. A sajtó — többek között a Népújság is — S.O.S. jelzéseket sürgetve — még a 24. óra előtt —, a mentést és a hasznosítást. Iskola, napközi, könyvtár, művelődési ház, óvoda kaphatott volna itt helyet. Sajnos, senki sem vette komolyan a dolgot, pedig ez kevésbé költséges megoldás lett volna, mint az új intézmények építése.

Most már csak a romok keserítik el a látogatót. Fotóink valaha értékes dokumentumok lesiznek, mert az idő nem ismer könyörületet, és a pillanatnyilag még álló falmaradványokat néhány esztendő múlva hiába keressük majd.

Még ott vannak vódlóan me red ez ve, fájdalmas me. mentőként figyelmeztetve: ez vétek, így nem szabad bánni a múlt kincses hagyatékával. ..

Pécsi István

san úszó pamacsfelhőkkel.

Sokáig hunyorgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget.

Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra, és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel.

És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen ki lógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a min- denség titkát verdeső gondolat.

Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden.

Tóth-Máthé Miklós:

Kalap

A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkala- pot. Már nem emlékezett rá,

milyen volt az élet fedetlen . fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon.

Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói róvó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny - vonal, mértani alapossággal odahúzva

A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatároltnak, akár az élete. Soha semmi slampos- ság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és visz- sza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható.

Egy szeles tavaszi nap az iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tőle.