Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
Népújság, 1982. január 23., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. A kékség ködös függönye fölött vén templomtorony — bölcs fényű fárosz, est-hullámok gyűrűznek, a város felől út görcsöl, sír a sovány rozs, a rét ösvény-szalagot szalaszt, lép a szántás, mint nagy talpú paraszt, míg rézkupolán, búg a szél, s táncoltat szél kakast. (Ács Károly ford.) Krizsovec Iván (Részlet) A várfalról távolban a Dráva kékes ködbe vont Temetés Terézvárott (Részlet) vertek fészket, s ott tanyázvonala látszott; s miközben tekintete a ködlő drávai távlatba réved t, Krizsovec doktor messze tűnt magyar ifjúságán tűnődött. Amikor még odaát, a Dráva bal partján, véglet nem érő hexametereket magolf: Kisfaludy Mohácsét, a szigeti Leonidasról, Nikola Subics Zránszkiről, Vörösmarty párduckacagónyo6 Árpádjáról, s egyszer azután szertefoszlott minden, mint köd a szélben, akár egy fantom. Már elŐ2Ő nap is, y amit Banovnikon és Pavlo- vecen a bizottsággal a Drá- va-parti grófi erdőséget járta, a folyó túlsó partján, a magyar országút mentén húzódó jegenyesor láttára olyan merengő, nosztalgikus hangulat lopózott Krizsovec doktor szívébe, mint amilyet a halott dolgok emléke vált ki bennünk. Hetedikes korában, az érettségi előbbi vakációban, odaát, a szentmáhályi jegenyék árnyékában tanulgatott kerékpározni, amikor az egyik Franc-Jozefinum-i barátjánál volt vendégségben. A magyar utakat vastag por borította, s a nekkenő hőségben törpe délibáb lebegett a kiékló szólÓ6kertek fölött Ez volt az ifjúság, a trópusi színpompáss kedvtől és mámortól pezsgő, rajongó ifjúság, amikor az ember azt hiszi, hogy a föld tengerkék-zöld labda, melyre a tűző napsugarak gazdag arany zuha-tagja is a szél muzsikájára és az ifjúság ritmuséra zuhog. De azóta odavan minden: füstbe ment minden, és csak a nyákigsár vidék, csak az maradt belőle, az állomáson a tolató, régi típusú mozdony füttye, és valami haitároehatatlan unalommal mételyező keserűség a lélek mélyén. (Dudás Kálmán ford.) Teresienburg (magyarul Alsóterézvár) a dunántúli alsóvári megye székhelye és Thurzói Thuróczy Aladár bíboros, államférfi és hitszónok szülővárosa; azé a történeti nevezetességű hóhéré, aki tüneményes hitszónoki pályafutása alatt ezrével irtatta a kálvinistákat és boszorkányokat. Amolyan gesztenyefasoros magyar város, Mária Valéria főhercegnőről elnevezett sétánnyal és nyilvánosházzal a városi vámház melletti üvegliliom- hoz címzett vendéglőben. Az alsóterézvárosi pályaudvar- csarnokban Napóleon Bonaparte emberfelettien nagy, négy méter magas képe függött, amely szürke, történelmi köpenyben s kétágú tábori sapkában ábrázolta a hadvezért. Alatta magyar reklámfelirat, miszerint az amerikai XJnder- wood-iróoép meghódította az egész világot. A pályaudvar épülete előtt, a tulipán- és árvácskaágyások kellős közepén Mátyás király bronz lovasszobra állt, három női márványalakkal. Az egyik nő kezében zászló, a másikéban babérkoszorú, a harmadikéban pedig a királyi pecséttel ellátott oklevél, amellyel Mátyás király szabad királyi várossá nyilvánította Alsóvárt, ezernégy- százhatvanhétben. A vitatható művészi értékű szobormű Strobl pesti szobrászművész ismeretlen epigon- jának műterméből került ki. Vagy két éve. Korvin Mátyás koronája alatt fecskék gattak azóta is szép csendesen, tavasztól őszig, törvényük szerint cserélgetve kairói hajlékukat terézvári fészkükkel. Alsóterézvámak három gyárkéménye is volt (a gőzmalomé, papír- és üveggyáré), városháza: tornyán kivilágított óra. azonkívül volt egy laktanyává adoptált barokk jezsuita kolostora, a székesegyház előtt pedig promenádja. Az alsó- terézvári promenád platánjai oly öregek és korhadtak voltak, hogy a szélvihar évente kidöntött közülük egyet-kettőt; a fából tákolt zenepavilon előtt, hatalmas vaskalitkában, mókus szórakoztatta a városka járókelőit. A sétány keleti végében Kossuth Lajos mellszobra fehérlett oleander és örökzöld bokrok között, nyugati végén pedig a megboldogult Erzsébet királyné szobra, aki — mint ismeretes — roppant nagyra volt a magyar királynéi rangjával. A királyné szobra tövében nyáron negyvennyolcas hadirokkant árulta málnaszörpét és színes léggömbjeit. Kossuth szobra mögött pedig diszkréten, borostyán- és babérlombok közé húzódva, groteszk fakéz mutatott előre, alatta két szimmetrikus zérót viselő táblácska (a pan- nón W. C. amolyan pariagian oktondi szimbólumával). így festett hát Alsóterézvár, a platános és székesegyházas város a tölgyerdők rengetegében. a di mbes -dombos táj ölén, a Dunától a stájer határig és Balatonig hullámzó erdős vidék déli részén. Az országutakat szegélyező jegenyék, a kovácsműhelyek és csárdák, távolban a mere- dező tornyok, a városszéli téglagyárak, a dombokról lejtő erdősávok és primitív nyaralókkal tűzdelt szőlők panorámája garast érő giccs- ként hatott, s az őszi esők beálltával ez a panoráma ködösen egyhangú és halálosan unalmas lett. Éjjeli fél háromkor és délután négy óra tájban keresztezte egymást Alsóterézváron a két pesti gyors, s ilyenkor a Mátyás Király és a Magyar Nádor szállodák omnibuszai egyhangú port>6zkálássál gördültek végig a Rudolf trónörökös és Mária Valéria fasor platánjai alatt. S a Szabadság kávéház kaszíraője, Zsófika már tudta is, hogy új tiszt vagy csak nyak- kendővigéc érkezett-e a városba. Alsóterézváron két cukrászda volt, a Deák utcában a szürke rokokó színházat Helmer & Fellner közismert császári és királyi építőcég építette, a vidéki színházak udvari építészei, akik a kiegyezés óta kizárólagos joggal bírtak Lajtán innen, Lajtán túl. A Magyar Nádor kávéház és szálloda első ablakmélyedésében öt és hét között, minden áldott nap ott üldögélt, akár egy viaszfigura, Li pót -keres ztes waf- fenrokkjában von Schwart- ner feldmarschallieutenat őexcellenciája, hadosztályés állomásparancsnok, s ka- pucinere mellett olvasgatta a Reichpost előző napi számát, amely a délutáni vonattal érkezett. Von Schwart- ner altábornagy társaságában Draveczky vezérőrnagy brigadéros pesti magyar lapokat olvasott, s néhanapján, rendszerint szombaton, öt után, igen udvariasan és alantasi alázattal, az előírt távolságot betartva lovag Warronigg lovassági ezredes lépett a tábornoki asztalhoz, a ti zenhetesek ezredparancsnoka. A lovassági tisztek rendszerint a Kapitol- ban biliárdoztak, a székes- egyház mögötti szűk utcában ,a százhetes gyalogezredi tisztjei pedig a Szabadsághoz címzett polgári kávéházba jártak, a Deák és Színház utca sarkán. Este tizenegy után egy árva lélek sem járt a város utcáin. A főtéren, a szökőkútnál csak az éjjeli őr álldogált, s a fasor mélyén fekete kutya kódorgóit a szélső petróleumlámpa alatt, s azután az is eltűnt az éjszakában. Fejkendős asszony vágott át az utcán, valószínűleg a gyógyszertárba igyekezett. A Kapitol felől cimbalomszó hallott: nyilván dragonyosok mulatoznak és törik a poharakat. Fiáker döcög végig a kövezett Deák utcán, az Üvegliliom felé tart. a város végére, a vámház szomszédságában levő Üvegliliomba. A pályaudvaron mozdony fütyül, hosszan, panaszosan. Későre jár. Éjfél is elmúlt. (Dudás K. ford.) A magyar nyelv ott lakik a fejemben, s egész emeleteket foglal el, balkonokkal és folyosókkal, az agy és a tudat hatalmas ballasztjával és megterhelésével. Itt élek ezzel a vendéggel, már negyven esztendeje a lakásomban, voltaképpen társbérlőként. Ez a nyelv az, amely úri módon elterjeszkedett bennem királyaival és lovasságával, zsandárjaival és grófjaival, politikájával és háborúival, és engem is belevont különféle kalandjaiba. S, lám, semmiképp sem szabadulok tőle. Mindmáig nyag- gat, szorongat. Hányszor, de hányszor álmodtam már és szólaltam meg magyarul. Mennyi félelem és bizonytalanság, mennyi megaláztatás, mert mindaz, ami 1918-ig történt, a többé-kevésbé mégis gyarmati gyötrelem és megalázás egész kálváriája volt. S mégis, lám, soha, egyetlen horvát sort sem írtál le oly melegen, mint amikor a magyarokról szóltál, vetette szememre Vlado Cerina, amikor a Nova Evropában egyik magyar variációmat megjelentettem (1922.)... (Naplórészlet) (Csuka Z. ford.) Az aszimptotákról. Sankt Petersburg és az ott zajló események aszimptoták. És Friedrich Adler is aszimpto- ta. A horvát rapszódia Friedrich Adler motívumára szintén az akarna lenni. Üstökösként, vulkánosan, naposán, mindenen tűi! Hová? A kozmopoliszba! Nemcsak itt, Kapela Batrinán, nemcsak ezen az átkozott császári és királyi határőr Verköstigungsstadón, és nemcsak Sta- nislavovban, amely k. und. k. Personal-Sammelstelle, és nemcsak Laibachban, hanem Agramtól és a Nyevszkij Proszpektig: mindenütt ugyanaz, ... Friedrich Adler akkor talált magára, amikor az aszimptoták mellett döntött. Ez a mostani Kapela Bat- rina-i év (1917.), meg az előző, a galíciai is, éppolyan évek, mint amilyen ezemyolcszázharminc és ezemyolc- száznegyvennyolc volt, és szinte várják, hogy megjelenjen a ma horvát rapszódosza, aki el tudja énekelni á rabok kísérteti dalát... Ha valaki a történelem ítélőszéke előtt joggal nevezhető sansculotte-nak, hát azok mi vagyunk, s ha valakinek az európai történelem ítélőszéke előtt joga van szembeköpni ezt a civilizációt, azok is mi vagyunk! Adler a jakobinus képlete ennek az ausztriai 1917. esztendőnek. Ez az aszimptota a bécsi kongresszustól máig, csak az a tragikus, hogy Adler mögött nincsenek jakobinus tömegek! (1917.). (Acs. K. ford.) Nálunk ez volt a sorrend: legelőször lehulltak a Zrínyi—Frangepán-fejek. Ez az utolsó horvát fronde. Ha nem ez történt volna, ha egyfajta bojárok válhattak volna belőlük, akkor Rittemek nem kellett volna bécsi ügynökként sírnia Horvátország fölött, akkor amikor már minden veszve volt, s amikor már csak ez a sírás volt egyedül lehetséges. Ha Jurko Krizanic nem vész oda Oroszországban, hát leütik Varazsdon vagy megégetik Rómában. A bogumilok már egyszer, jóval a husziták előtt, megkísérelték megfosztani hitelétől a cezaropapizmust, s ez, természetesen, megvalósíthatatlan volt, hogy aztán a lírai romantika megajándékozzon bennünket illusztrisszimuszainkkal. Ezek a mi illuszt- risszimuszaink ott álldogálnak a Szláv Hársfa alatt, Je- lacic bán terén, kezükben cilinder, s a bán úrral egyetemben a gróf Tisza grófi alkóvjából kiszűrődő csengety- tyűszóra fülelnek... Nem valami dicsőséges helyzet. S a gróf úr minduntalan csönget nekik, már ahogy a grófok szokták, s ahogy nekünk „Vergatterung”, s mindez a mi kegyelmeseink és méltóságosaink zűrzavara ott a Szent Márk téren, akik politikai tökfejek * módjára veszik ki részüket ebből a nagy diadalból a nevünkben. Bontha Géza elesett, és még hány millió Géza vele együtt? A történelem eltulajdonítja Géza bal kezét, s még annyi ezer mártír jobb lábát, és rájuk építi „alapjait”. Kilőtt emberszemekre. Vagonnyi húsra. Hajónyi húsra. Flottányi húsra. Vágóhídnyi húsra. S a történelem mindebből kolbászt gyúr, és ezzel a kolbásszal táplálkozik gróf Tisza. Szép kis lakoma. Nekünk meg az a sorsunk, hogy igen bölcs politikusok módjára kutyák legyünk e dőzsölő asztalok alatt. Jön a februári nap, fohászkodom hozzá a pozegai Strossmaver sétányon; vox damans. Maschingewehr Schwarzlose — messze... Főpróba. Egy szimfónia, két szimfónia, három szimfónia. Pán. Holnap utazom Zágrábba. (1917.). (Acs K. ford.) A százéves kalendárium címlapja A grafikák Krsto Hegedusic Dráva menti motívumok c. kötetéből valók, melyhez Krleia írt előszót Perl Márton reprodukciói
