Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-21 / 17. szám
4. llgl'flj NÉPÚJSÁG, 1982. január 21., csütörtök NÉHÁNYAN TÁLÁN MEGSÉRTŐDNEK Bakszekér TUDOMÁNYOS KUTATÓK A muzeológus-történész: Csilfáry Gergely \ Herczeg Klára szobrász, művész alkotásaiból a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kiállítás. Felvételűnkön: Guineái lány (Fotó: Hauer Lajos felv. — KS) Az újságírónak -gyakran támad az az érzése, hogy homokba rajzolja ábráit, s a következő hullám elmossa. Nem őrizzük meg a 'tegnapi újságot, s ebbep a információd ömpingben csak az igazán nagy szenzációkra emlékezünk később vissza. Ugyanakkor minden írástudó emberben ott munkál a vágy, hogy valami maradandót alkosson. Jelet írjon a „kor falára” — Illyés Gyula szép kifejezésével élve Egy könyv, egy bármilyen pici kötet már ^belépőt” jelenthet, nos, ha nem is a halhatatlanságba, de esélyt a túlélésre. Van egy cikkgyűjteménynek más, pedagógiai haszna is. Szembesíti a szerzőt témáival, és támpontot adhat az olvasónak is. Együtt olvasva a riportokat, kirajzolódhat egy táj, egy értelmiségi magatartás, egy közösség, jó esetben egy korszak arculata is- Ezért izgalmas olvasmány például Ady, Kosztolányi, vagy Mikszáth publicisztikája, a hajdani napilapokból, folyóiratokból! válogatott antológiák. Mindezt azért mondtam el elöljáróban Kelemen Gábor Tdportdkkgyűjteményéről szólván, ment igen fontosnak és hasznosnak érzem a Palócföld kezdeményezését. Követendő példának ás, hiszen minden megyében akad egykét írástudó, akinek a munkáiból érdemes lenne egy válogatást kiadni. Más megfogalmazásban: igen szegény az a vidék, amely nem tud felnevelni, eltartani ilyen írástudókat. Éppen a közéletre, a demokráciára vet rossz fényt az, ha a közvélemény formálói nem dolgoznak — esetleg nem dolgozhatnak.— igényesen. Nos, Retemen Gábor karcsú kis kötete nem forradalmi vállalkozás, de kitűnő szondaként felmutat néhány tünetcsoportot, amelyek valóban megérdemlik a közfigyelmet, általánosíthatók is. A már említett nagy előd: az újságíró Mikszáth nyomdokain haladva, amikor a „jó palócok” mai hétköznapjait örökíti meg. Azt a magyar vidéket, amelyről még ma is sokszor csak sajnálkozva, pejoratív kicsengéssel szoktunk beszélni. Egy nem egészen négyszáz lelkes kis faluban: Kozárdon él a szerző, s ezt a mikrovilágot tapogatja le riportjaiban. Mi tagadás, van ebben a vállalkozásban nagy adag merészség, ugyanakkor már most figyelmeztetni kell a fiatal költőt (31 éves) a veszélyeire is. Mert igaz ugyan, hogy az élet egyre újabb és újabb témákat produkál, de igen nehéz ugyanarról mindig újat mondani. A vidéki újságírás legnagyobb csapdája ez: a köny- nyen bejárható és átlátható világ egy idő után a szemléletet szűkíti be. Az inger- szegénységre gondolok itt, amely ellen csak igen nagy tudatossággal és igényességgel lehet védekezni. Kelemen Gáborban adottak ezek a képességek, de máris mutatkoznak a modorosság jelei is. Ez egyszerre sitíláris és szemléleti. A szemnek az a furcsa tulajdonsága van, hogy amit mindennap, éveken keresztül nézünk, azt egy idő után már nem látjuk. Ilyenkor szoktak környezetváltoztatást ajánlani — ez a könnyebbik megoldás —, vagy ú jabb szempontok — nézőpontok kimunkálását. Kellemen Gábor felcserélte ezt a sorrendet Előbb volt Pesten újságíró (a Magyar Nemzetnél), s már kész emberként tért haza a szülőfalujába. Hogy miiről szól ez a 18 írás? Természetesen Kozárd- ról, az aprófalvakról. A téma egyszerre divatos, ugyanakkor még feltáratlan. Paradox módon éppen a város, az urbanizáció sűrűsödő gondjai terelték a figyelmet a kis településekre. A legközismertebb és legakutabb, a lakásgond, városaink túlburjánzása és túlnépesedése. Kelemen Gábor viszont a „másik” oldalról szemléli a kérdést. Észreveszi, hogy a vidék elveszíti, elvetéli a hagyományait (Hagyománysirató, JeJienformáló hagyomány- tisztelet stb.), de nem azért, mert előbbre lépett, korszerűsödött, hanem csupán kon. formázálódott. A megműve- letlenül maradt szőlők, kertek, illetve a haszonelv durva érvényesülése miatt elpusztulnak például szüreti hagyományok. Ahogyan a táj kopárabbá vált, elszeny- nyeződik a helytelen permetezés, vagy éppen a gondatlanság miatt, így a falu közművelődése is kiüresedik (Hatodiknak lenni, írás az ajtóin, Bakszekér stb.). Arra figyelmeztet Kelemen Gábor, hogy a kisárutermelőkkel va. ló sokszor méltatlan bánásmód (Áíész demokratizmus, Kistermelők — nagy gondok) érvényes magára a településtípusra is. A kisfal- vak lényegesen kevesebbet kapnak anyagiakban és szellemiekben is, mint a városok és községek. Ez amellett, hogy antidemokratikus, gazdaságilag is kiszámíthatatlan károkat okoz Nemcsak azért, mert ha csak teheti, menekül a lakosság ebből a hátrányos helyzetből, hanem csaknem kétmillió ember közérzetét rontja ez a szemlélet. Végül is minden állampolgár egyenlő, s ha az érdé. kei csorbát szenvednék, az az egész társadalmat érinti. Joggal teszi szóvá Kelemen Gábor az áfészek túlkapásait, az összevont községek tanácsainál eluralkodó _ bürokratizmust, azt a nyegleséget, politikai rövidlátást, amellyel néhány vezető másodrendű állampolgárként kezeli az aprófalvak lakóit. Gyanítható, hogy néhány megbírált vezető meg fog sértődni a könyveit olvasva, de ez nem baj. Az a szomorú tapasztalat azonban, hogy ez az embertípus nem olvassa' ezeket a könyveket, mert semmit sem olvass.. Kár, mert a kistelepülések elsiva. tagosodása nem megfordíthatatlan folyamat. Kelemen Gábor is hiszi, hogy nem az, azért ír. A látlelet feltétele a diagnózisnak és a gyógyításnak. (Palócföld'könyvek, Salgótarján, 1981.) Horpácsi Sándor Kedves olvasóink, most dr. Csiffáry Gergelynek, a múzeum tudományos titkárának, a történeti cser port vezetőjének tudományos munkásságáról adunk számok Az egri születésű Csiffáry történelem—földrajz diplomáját a debreceni tudományegyetemen szerezte, s még abban az esztendőben a vármúzeum tudományos munkatársai sorálba nyert felvételt Munkássága kezdetén a gyűjteményi tárgyakkal való megimerkedés kötötte le minden figyelmét, s e témakör foglalkoztatja ma is. A Dobó István Vármúzeum történeti dokumentációjának a „gazdája”, azt rendezi és fejleszti. A történeti dokumentációban minden olyan tárgy helyet kap, amely kívül esik a levéltári törvényen. E gyűjtemény 1972- ben 5114 darabot számlált, s az 1980-as leltár már 8128-at mutatott ki. E gyűjtemény öt kategóriát foglal magában. Az iratok között legértékesebbek: a Kossuth- levél, a nemesi adománylevél (armális) és több 1919- es megbízólevél. Rendkívül becses részét képezik a történeti dokumentációnak a fényképfelvételek. Múzeumunk birtokában 18 da- guerrothypia van — közte három eredeti Ko6suth-felvé- téL A többi daguenrothypia a híres fényképész, Stre- liczky műterméből került ki, és 1848—49-es tiszteket, hölgyeket, sőt gyermekeket ábrázol. A jelvények sorában a múzeum őrzi Kiss Lajos Lenin-rendjét, de egy sor egyesületi jelvény mellett ott található a gyűjteményben a két világháború közti időből származó vármegyei útkaparó jelvény, vagy éppen egy 1807- ből származó obsitos katonának adott szolgálati jel. Rendkívül gazdag a Dobó Múzeum képeslapanyaga, melynek törzsét a hajdani Baross nyomda képeslevelezőlapjai alkotják Egerről, s a megye számtalan helységéről. A múzeum tudományos titkárának érdeklődése elsősorban a XX. századira terjed. Négy számottevő kiállítást rendezett: az Egri Dohánygyárban, az egeresein és a recski bányában és a magyar munkásmozgalmat bemu tandón a Heves megyei Tanácsköztársaságról. — Figyelmét joggal felkeltette az egércsehi szénbánya története, melyet egy komplex, mindenre kiterjedő kötetben irt meg Ugyanezen témát, kibővítve az ipart forradalom Heves megyei kezdeteivel, 1979-ben doktort értekezés formájában is feldolgozta. Egyébként kevés muzeológus mondhatja el azt, amit dr. Csiffáry Gergely: szakba vágó tudományos munkássága elismeréseként megkapta a Bányászat Kiváló Dolgozója kitüntetést. A Dobó István Múzeum múzeumi kismonográfiák sorozatában jelenik majd meg a Mesterek, legények — egri céhemlékek című munkája. A szerző nem csupán léírja a változatos anyagot, hanem kritikával veti össze az országos színvonallal is. A legkorábbi darab az anyagból egy XVII. századi céhláda, s egy 1703-beli bodnár céhkorsó. A rendkívül becses anyag zöméhez 1949-ben jutott a múzeum, amikor is az ipartestület adta át neki azokat megőrzés céljából, ám számtalan tárgyat maga Csiffáry Gergely is gyűjtött. A céhzászlókat eddig templomi zászlóknak tartották, s csak az ábrázolás tudományos elemzése nyomán derítette ki azok eredeti mivoltát. Csiffáry Gergely példája jól illusztrálja, hogy nem lehet jó muzeológus az, aki egyúttal nem történész is, de fény derült arra is, hogy a mUzeulógus—történészi munkakör milyen hallatlanul sokrétű, gazdag és változatos témát és érdeklődési kört ölel fel. Sugár István Amióta a Lelki Segély- szolgálatnál dolgozom, ez volt a legfurcsább esetem. De hadd mondjam el elölről, sorjában, úgy, ahogyan történt Éppen ügyeletes voltam, elég unalmas este volt, nem volt nagy „forgalom”. Egyszer csak megszólalt a telefon. Gépiesen nyúltam a kagylóhoz: — Tessék, itt a Lelki Segélyszolgálat. — öngyilkos akarok lenni — szólalt meg egy férfihang a vonal másik végén. Felélénkültem. — Honnan beszél? — kérdeztem. — A lakásomról, de meg se kísérelje, hogy megtudja a címemet! — De hát ha nem tudom a címét, akkor hogy tudok magán segíteni? — Nincs szükségem segítségre, csak úgy telefonáltam — hangzott az elutasító válasz. Tanácstalan voltam. Majd eszembe jutott egy sztereotip kérdés: — Milyen problémái vannak? A munkahelyén van baj, vagy otthon? — Inkább a munkahelyemen — folytatta a párbeszédet a férfihang. — Nem teljesítettük a tervet, a gyártmányaink 90 százaléka pedig selejt. Nem akartam hinni a fülemnek. „ — Ez minden? — kérdeztem megütközve. — Ezért akar öngyilkos lenni? De hiszen nem a maga vállalata az egyetlen, ahol ez a helyzet! Gyorsan gyakoroljon önkritikát, és minden rendben lesz. Sőt: a vezető meg lesz magával elégedve. — Nem lesz megelégedve. Ugyanis én vagyok a vezető. Én vagyok a vállalat igazgatója — mondta csüggedten a férfihang. — De hiszen akkor még egyszerűbb a dolog! — mondtam biztatóan. — Akkor még inkább szükség van az őszinte, nyílt önkritikára, és a helyzet máris megoldódott; objektív okokból nem sikerült teljesíteni a tervet A maga helyében mindenki más ezt mondaná. — Hiába gyakorolnék önkritikát az objektív ok ugyanis én vagyok. Tudniillik nem értek a vezetéshez. Éjihez határozott energikus emberre van szükség, aki pontosan tudja, mit akar. Én pedig ennek éppen az ellentéte vagyok. Ráadásul még iszogatok is az emberekkel, hogy népszerű legyek a gyárban! — De hiszen ezek ideális vezetői tulajdonságok! Elég, ha jó beosztottjai vannak, akik mindent tudnak, amit maga nem tud, és mindent elvégeznek maga helyett! — De hiszen nincsenek jó beosztottjaim! Hülye is lennék, ha eltűrném, hogy a beosztottjaim nálam tehetségesebbek legyenek! Hogy aztán az első alkalommal a helyemre furakod hassanak! — Na látja! Akkor már meg is van a megoldás: azért, hogy nem teljesítették a tervet, a tehetségtelen beosztottak a hibásak, nem pedig maga! Maga pedig idegen emberek miatt eldobná az életét? De most már igazán nyugodtan megadhatja a címét! — De hiszen éppen ez az, hogy ezek egyáltalán nem idegen emberek! — mondta reménytelenül a hang. Ezek mind az én embereim. A sógoraim, a haverom, az unokaöcsém és a szomszédom. Ezeket mind én hoztam be, és most miattuk egy csomó ember nem kapott prémiumot. A tavalyi meghamisított eredmények miatt olyan deficitünk lett, amit már nem tudunk kiegyenlíteni. Ráadásul egy olyan külföldi gyártól vettünk gépeket, amely azóta csődbe ment, és most már sem alkatrészt nem tudunk kapni a gépekhez, sem szervizt. Most ott vannak a ládákban az udvaron. Egyébként én vettem őket. Nem értettem hozzá. Az embereimmel együtt óriási károkat okoztam a gyárnak. Ráadásul 'kivonták a forgalomból azokat a lámpákat, amelyeket eddig gyártottunk, mert kiderült róluk, hogy megbízhatatlanok, sőt, talán még életveszélyesek is; amikor bekapcsolták őket, többnyire áramütést okoztak és kivágták a biztosítékot. Mindössze egy öregasszonytól kaptunk dicsérő levelet, •akit egy ilyen — gondolom, enyhébb — áramütés kigyógyított a reumájából. — A beismerés már önmagában jót jelent — próbáltam vigasztalni a férfit. — Csak így tovább, és akkor semmi nem akadályozhatja meg, hogy végül igazi karriert csináljon! — Dehogynem! A sógorom, aki a tervosztály vezetője. Kénytelen vagyok minden javaslatát megvalósítani, mert különben egy halom pénztől esne el, én pedig akkor a nővéremmel kerülnék szembe, és annál még a halál is jobb. — Miért nem próbálja megmagyarázni neki a dolgot? — Inkább felakasztanám magam. Egyébként magában volt az utolsó reményem. Ugyanis reméltem, hogy maga nem arra igyekszik engem rábeszélni, hogy maradjak továbbra is igazgató, hanem azt mondja, hagyjam ott az egészet, és csak azt csináljam, amihez értek. Sajnos, magában is csalódtam, mert ennek éppen az ellenkezőjéről akar meggyőzni engem! Na, isten vele! — Várjon, még ne tegye le — mondtam ijedten. — Meghátrálna az első nehézségek elől? Legyen észnél, ember! — Éppen hogy nagyon is észnél vagyok. Elegem volt az egész társadalomból! Isten vele! — Maga idióta! De hiszen családja van! És velük mi lesz? Mihez kezd a felesége, ha elveszíti a családfenntartót? Ki fog neki befizetni földközi-tengeri utazásra, vagy máshová, hogy ne kelljen szégyenkeznie a szomszédok előtt? Tudja mit fog csinálni? Mit lesz kénytelen csinálni? Kénytelen lesz lopni, ha azt akarja, hogy teljesíthesse a gyerekek kívánságait. Talán ezek a szerencsétlen gyerekek fizessenek meg azért, amit maga akar tenni? Ha öngyilkos lesz, ki ad nekik ajándékba autót, amikor leérettségiznek? Ki juttatja be őket a főiskolára? És tudja hol fogják végezni a gyerekei? A lejtőre jutnak. A fia belekeveredik valamilyen bandába, és a lánya ... arról jobb nem is 'beszélni! Hall engem? A vonal másik végén csönd volt. — Hall engem, maga őrült? Maga egoista, csak magára gondol! — És Ferkóval mi lesz? — szólalt meg ekkor tétovázva megint a férfihang. — Na, hála istennek, mégse tette le, még a vonalban van! — mondtam megköny- nyebbülve. — Milyen Ferkóval? — A másik fiammal. — Értem, szóval két fia van! Tehát azt akarja, hogy mind a ketten a javítóintézetbe jussanak? — Hát igen, a gyerekeimre nem' is gondoltam. Köszönöm, hogy eszembe juttatta őket! — Na látja. De most már igazán adja meg a címét! — Nem is tudom ... Meg nem tudom... Na jó, nem bánom, de ugye senkinek nem mondják meg? Priecna utca 4. — Mit nem mondunk meg senkinek? — kérdeztem most már kissé türelmetlenül. — Hát azt, hogy maguknak telefonáltam. Talán mégis jobb lenne, ha nem jönnének el... — Dehogynem megyünk, hiszen magának segítségre van szüksége! Nyugodjon meg, mi a legnagyobb diszkrécióval dolgozunk! Egyedül van? — Igen. Az egész család a nyaralóban van. — Rögtön ott leszünk, de arra kérem, hogy addig ne mozduljon, ne csináljon semmit, csak várjon bennünket türelmesen! — Jó ... Megpróbálom ... Bár nem is tudom... — habozott a férfi. Tudtam, hogy nincs vesz- tegetnivaló időnk. Éreztem a férfi hangjából a bizonytalanságot. Tudtam, hogy sietnünk kell. Munkatársammal együtt indultam a megadott címre, és rövidesen meg is érkeztünk. Csengettünk, de senki sem nyitott ajtót. Megijedtem. Lenyomtam a kilincset, az ajtó nyitva volt. Bementünk a lakásba. mindenütt csend volt, és végül megláttuk... Sajnos, hiába volt minden erőfeszítésem. Mégsem tudtam megakadályozni, hogy öngyilkos legyen. És tudják hogyan? Volt otthon egy azokból a lámpákból, amelyekről nekem beszélt... előkereste —, és 'bekapcsolta ...
