Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
IRODALOM ES A1ÜVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. január 16., szombat Tény-kép címmel a magyar fotográfia 140 éves • történetéből nyílt kiállítás a Műcsarnokban. (Nyitva janáur 31-ig). A hatalmas anyag 1200 alkotással reprezentálja a fotóművészet hazai megszületésének, kibontakozásának, sikereinek és kudarcainak krónikáját. A válogatás szempontja az volt, semmilyen jelentős műalkotás, fotográfiai irányzat ne maradjon ki. A nagy alkotó egyéniségek, az egyes irányzatok, fotográfiai iskolák, egyaránt jelen vannak e tárlaton, amelyet hosszú évek kutató, gyűjtő munkája előzött meg. Az 1839—1944-ig terjedő időszak anyagát például tíz éve gyűjtötték a fotótörténet kutatói. 80 ezer kép közül válogatták ki végül is azt az 533 fotót, amely a hazai fotózás első száz esztendejét illusztrálja. Nemcsak a Magyar Fotóművészek Szövetsége, hanem számos más intézmény, múzeum és magángyűjtők bocsátották a kiállításra rendelkezésre fotóikat. A pesti közönség 1840- ben láthatta először a fotográfia ősét, a dagerrotípiát a Műegylet tárlatán. A technika fejlődésével a fotografálás jói jövedelmező vállalkozássá vált. 1859-ben Pest- Budán 18, 1860-ban 24 fényképészről tesz említést a Pester Lloyd Kalender. A sikeres arcképfestők — Barabás Miklós, Borsos József, Doctor Albert, — sorra fényképész műtermet nyitnak. Az ő felvételük őrzi Jókai Mór, Thaly Kálmán, Zichy Mihály és mások arcképét. Az 1860-as években Magyarországon már 281 hivatásos fényképész és amatőr működik. A fényképezés első néhány évtizedében főleg arcképek, páros- és csoportképek készülnek. „A napnak bármely szakában haladunk el a Sárkány-féle műkereskedés előtt — mesélte a krónikás — mindig nagy tömeg ötlik szemünkbe, amely az ott látható fényképkirakat előtt tolong. Alig van Budapesten kirakat, mely több érdekkel vonzaná magához a nézőket, mint ez. Budapest legjobb fényképészei vetekednek itt, a csinos képek kiállításában (...) Itt láthatr t Escber Károly: Razzia után, reggel 5-kor ★ Török László: Család 1971 ★ Tóth István: Nehéz út volt Léngyel Lajos: üvegkorsó mégis az élet napos oldalát ábrázolták, így természetszerű, hogy kivívták azok ellenérzését és bírálatát, akik tudták, hogy az életnek árnyoldala is van”. A Kassák Lajos körül szerveződő Munka-csoport fotósai — az úgynevezett szociofotó irányzatnak művelői, mint Haár Ferenc, Tabák Lajos, Lengyel Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Bass Tibor, illetve Kálmán Kata, Sugár Kata, Révai Dezső — társadalmi elkötelezettségüket, társadalom- kritikájukat a fénykép eszközével szándékoztak kifejteni. Műveikben egy másik Magyarország képe tárul fel: a csillogás után a ragyogó felszín mögött a nyomor riasztó körképe. A felszabadulás utáni évek több mint félezer fotója elsősorban a fotográfia fejlődéstörténetét helyezi előtérbe. A kiállítás rendezői szerint a fejlődés vonulatát különböző műfaji keretekben kívánják bemutatni. Mindazt, ami érték az utolsó 35 év fotótörténetében — kiállították. A kiállítás utolsó fejezete a kísérletezéseknek ad teret. A 60- as évektől napjainkig terjedően sokféle ötlettel, trükkel tűzdelt fotográfiai — vagy művészeti? — kísérletnek lehetünk szemlélői. A tanulságos és értékes kiállítás láttán felmerül a kívánság — vajha a fotóművészetnek is lenne állandó bemutatkozási tere — netalántán múzeuma. K. M. Haár Ferenc: Papírgyártó gép juk Koller, Strelisky legújabb képeit, Munkácsy első nagyságú legújabb arcképét Ellingertől”. Először az 1872-es kecskeméti iparműtárlaton vonulnak fel a fényképészek munkáikkal, közülük kettő aranyérmet is szerez. Az 1879-es székesfehérvári kiállításon már 25 mester munkáját mutatják be, közülük alig egynéhány marad díjazatlanul. A fényképészet már kiterjed a tudomány minden ágára, a tájképek és képzőművészeti tárgyak sokszorosítására egyaránt. A jelszó: ki a szabadba! Klösz György egy ekhós szekéren rendezi be sötétkamráját és a régi Pest utcáit, tereit fotogra- fálja. Díváid Károly nyáron, a tátrai nyaralóhelyeket Bécsből és Párizsból indult a múlt század 90-es éveiben diadal- útjára a fotóművészet történetének legnagyobb hatású áramlata, a piktaralizmus — festészetet utánzó fényképezés —, amely évtizedekig megszabta a fotóművészét irányát. Technikai eljárások sora segítette a fényképészt, hogy a festményhez hasonló, azzal egyenrangú képet „teremtsen”. 1914-el lezárul a művészi fotográfia fejlődéstörténetének első, eredményekben gazdag korszaka. A kiállításokon ezrek és ezrek ismerkedhettek meg a fotóművé- szettel. 1914-től körülbelül 1930- ig a behozatali korlátozások, az emelkedő beszerzési költségek, a ház- és helyiségbérek válságba sodorták a fényképész szakmát. Századunk elején a magyar fényképezést is a piktaralizmus uralja. Mindaddig, amíg ki nem szorítja egy, a harmincas évek elején kezdődő irányzat, amely történetében először és utoljára világhírt szerzett fotográfiáinknak: a magyar vagy magyaros stílus. * „A magyar stílus? A csillogó fénykép, ragyogó fényjátékkal” — fogalmazzák meg a szakértők. A külföldi szakirodalom a magyar fényképezési módot magyar stílnek nevezte el... Tárgya leginkább a magyar nép életéből való. A képeken a napsugár ömlik szét, és a fényhatások csillogása uralkodik. „A magyar stílus — írta Szilágyi Gábor fotótörténész — legkiválóbb képviselői Balogh Rudolf, Vadas Ernő, Ramhab Gyula, Csörgeő Tibor, Haller Frigyes, Kemy István, Rehák Tibor, Hol- lán Lajos, Aszmann Ferenc, Kunszt János, Sztály János voltak —, bár szándékában és nyíltan nem hordozott társadalmi szemléletet, politikumot, egy osztály, egy réteg világszemléletét, látásmódját fejezte ki. Művelői, bár tudatosan nem keresték, A magyar fotográfia története Vékás Magda: Cím nélkül Szilágyi István: Fényképezőgép-ember
