Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. január 16., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Népdalok Eger környékéről Nagy Miklós: Szállj el fecskemadár, Hevesen keresztül... Különös öröm fog el, ha egy új népdalkiadvány kerül a kezembe. Még nagyobb az öröm, ha a válogatás megyénk dalaiból kerül összeállításra. A Gárdonyi Géza Társaság gondozásában megjelent Eger környéki ballada kismonográfia jelentős állomás mind a szerző, mind pedig Heves megye népzenekultúrája szempontjából. Nagy Miklós korábbi publikációiból már sejthető volt, hogy a több éves gyűjtő- és kutatómunka előbb-utóbb gyümölcsöt hoz. Zenepedagógushoz méltó módon megszívlelte, komolyan vette mindazt, amit Bartók és Kodály 1906-ban a 20 magyar népdal előszavában megfogalmazott: „A népdalok kiadásának kétféle a célja, kétféle a módja. Egyik cél, hogy minden, a néptől került dal együtt legyen... Afféle „népdalok nagy szótára” az ilyen. A másik cél, hogy a nagyközönség megismerje és megkedvelje a népdalt. Válogatni kell a javából... ” Ennek első igazi gyümölcse ez a tudományos és pedagógiai szempontból is figyelemre méltó gyűjtemény. Nagy Miklós a Bevezetésben ír a palócokról, a megyénkben folytatott korábbi népzenegyűjtésekről — ez utóbbi még finomítható lett volna a Vármúzeum adattárában lévő adatokkal —, elsőként ír Legányi Ferencről, a népzenegyűjtőről, ír Vidróczkiról és a kötetben szereplő dalok rendszerezéséről. A Bevezetést a Var- gyas Lajos féle tipológia szerint besorolt 101 ballada és balladaszerű dal követi. A kötet végén minden egyes dalhoz hasznos és értékes jegyzeteket találunk. A kötet nagy érdeme, hogy a közölt anyag gerincét Nagy Miklós saját gyűjtése képezi, és elsőként publikál városunk néhai polihisztorának, Legányi Ferencnek a gyűjtéséből. Volna azonban néhány kritikai megjegyzésem. Ha a szerző olyan tudományos igénnyel állítja össze gyűjteményét. mint ahogy azt tette, akkor a Bevezetés egy külön fejezetében illett volna Eger -környékét pontosan behatárolni. Továbbá, a palóc etnikumról írott rövid ismertetőjében helyes lett volna, ha a tudomány mai álláspontjáról is szól, a mely Kosa László—Fi lép Antal: A magyar nép táji- történeti tagolódása (1975) című munkájában látott napvilágot. Eszerint a palócok néprajzi vagy etnikai csoportot képeznek — nem pedig „néprajzi etnikumot” —, azon belül is abba az alcsoportba tartoznak, amelyeknek nincs sajátos „mi”- tudata, hanem a környezete különítette el, és jelölte meg e terület lakóit a „palóc” megnevezéssel. Felvetődhet az olvasóban az a kérdés, keil-e ma egyáltalán ennyi népdal? Nem túlbuzgóságáé ma szavunkat hallatni a népdal ügyében? Szűkebb pátriánk népdal- kiadványokban megnyilvánuló eredményei — 23 év alatt 2 válogatás! — más megyékhez képest, inkább az érthetetlen szerénységről, mint a túlbuzgóságról árulkodik. Ügy gondolom, a népdalról pedig nem beszélni, létjogosultságát vitatni, hanem énekelni kell!! Hasonlóképpen vélekedhet erről Nagy Miklós is, aki a múlt tanulságait megszívlelve, figyelmét a felgyorsult jelen és a jövő felé fordítva végzi — most már kézzel fogható eredményekben is megmutatkozó — pedagógiai és tudományos munkáját. Igazi „tiszta forrás” ez a könyv. Melegen ajánlom pedagógusoknak, amatőröknek, fiataloknak és mindazoknak, akik nemcsak kuriozitása miatt vásárol iák meg. A gyűjtemény a Megyei Könyvtárban kapható. Fajcsák Attila Carlos Pellicer (Mexico) Kívánságok Roberto Fernandez Retamar (1930 — Cuba) Haza Most már tudom: nem az éjszaka vagy. Szigorú és nappali bizonyosság vagy. A felháborodás vág}-, a harag, mely az ellenség előtt felegyenesít. Te vagy a nyelv, mellyel mi, fényedben felnövekedettek, megértjük egymást. A hű föld vagy, te vagy a levegő, amit a tüdő mindig belélegezni kíván. Az élet vagy, mely a mélyedbe süllyedt halottaid ígérete volt tegnap. A mély szerelem földje vagy, öröm és bátorság földje, s a halált is itt várjuk, mikor jönnie kell. Létünk formája vagy, a szikla, melyen állunk szilárdan. Te vagy a gyönyörűség és vagy az óriás koporsó. ahová jutnak csontjaink majd összetöretni, hogy tovább teremthesse magát ábrázatod. Mért adtál nekem, trópus, színteli kezeket? Amit csak megérintek, nap tölti meg. Más tájon majd, ja jön a szelíd este, zörgetem szintjátszó üvegemet. Csupa hang és szín legalább egy percre ne legyek. Legalább csak egy percre változtasd meg szívem éghajlatát. Elhagyatottság félárnyékát igyam, a csendben magányos erkélyen hajoljak át, finom hajtású köpenybe burkolózzam, szórjam magara szét gyöngéd áhítat partján, sima hajat édesen simogassak, leheletfinom tollal álmomat leírván. A napnak szárnysegédje csak percig ne legyek! Mért adtál ne Kein, trópus, szintell kezeket? A költészet talán kevésbé ismert tájaira kalauzoljuk heti irodalom- művészet oldalunk verseivel olvasóinkat. A műfordításokat Szokolay Károly, az egri Ho Si Minit Tanárképző Főiskola angol tanszékének tanára készítette. 4 Tandori Dezső: „Száz éve született A. A. Milne” De hát nem mindegy, mikor? Ez megint egy olyan idézőjeles tény. Maga Micimackó azonban mindenféle jelből kibújik — és jelen van. Mivel annak, aki nem tudja, ki is ő, most sebtében hiába magyaráznám, azoknak pedig, akik tudják (vagy: akik tudni véljük! mert nagy Titokzatosról van szó ám azért itt), nem tőlem kell beszerezniük az élményhez szükséges töltést; hagyom a tárgyilagos emlékezés kellékeit, nem térek ki Milne bűnügyiregény-írói remeklésére, egyéb medvés munkáira (és a nem medvésekre, versekre főként, már amit ismerek, s bizonyára van egyéb is; mert ha valakinek a Micimackóját szeretjük, az olyan írótól érdeklődéssel olvasnánk azt is, mi volt a véleménye az emeletes autóbuszról, az éjszakai London gyorsbüfé-ellátottságáról, s bristoli madárparadicsomról, vagy éppen a többi író művéről), hagyom tehát a közismert dolgok összefoglalását, hagyom a fölfedező kalandosságot, mindazonáltal dúdolok egy ismert micimac- kós zenét (azért ezek a hatások hatnak), és azokra gondolok, akikhez Micimackó és társai révén közöm lett. S aki ezt itt Milne miatt elolvassa, tűrje el megadóan, hogy egy másik ürgéhez meg neki lesz köze így, s ezzel Ottlik Gézát idézem, aki nyilván szerette Milne munkáit; át se telefonálok neki, biztos valami másról beszélgetnénk aztán. Igen, az író nemcsak lidérces messze fény, írja Ottlik, hanem „csak úgy” egy ürge is egy bizonyos korból. Csetlő-botló emberek vagyunk azért mind, és rászorulunk (például) Micimackóra. Jöttem át a városon, antikváriumokba néztem be, egyéb boltokba, mert izgatottan örültem. Valaki, éreztem, akitől már-már búcsúznom kellett, mégis életben marad?! Vásároltam; ez volt az én legnagyobb „fogyasztói napom”, s ez volt az oka, ilyen öröm. És akkor tettem szert életem első Mi- cimackó-példányára. A régi magyar kiadások mindig elfogytak, mire nekem juthatott volna belőlük. De akkor, úgy 1974 őszén... lett egy. Igaz, csak angolul, de az szent könyv volt, és az ma is; fontos tárgy — és „lény”; ráfirkantott antikváriumi árával együtt is Maga Micimackó. Hányszor hasaltam idehaza a Hajdani Heverőn, a Szürke Kockáson, és ... Nem, nem olvastam végig a Könyvet, hanem főleg csak a búcsúzás Nagy Oldalait néztem, s hogyan is... ? Ha bakancs lennék, és fűznének, azt mondanám: elszoruló szívvel. így se mondhatok mást. Később, amikor már magyar példányom is lett, és nagyjából tudtam, mitől is búcsúznak a Könyv végén a búcsúzók, még szorongatóbb lett az egész. (Anyám, akiről az imént szó volt, aztán a sikeres könyvszerzés után pár nappal mégis meghalt. A Kockáson, persze, rég-rég-rég nem ül az a Medve, akit még, a magam Micimackójaként, tőle kaptam, s aki mindössze egy évvel ifjabb nálam. Akit jó tíz „igazi felnőtt” évemen át, 17-től 27 éves koromig, anyám vett a gondjaiba, ám aki aztán egy egész Medvebajnokság Mezőnyébe tért vissza; és ebben a bajnokságban Micimackó is szerepel. Külön klub ott a Micimackó Könyv.) Valahányszor a megfejthetetlen és módosítatlan, mókás és veszélytelenül viszontagságos örömet búcsúztattam képzeletemben a Micimackó utolsó oldalait fel- s fellapozva, szenvedést okoztam magamnak. Boldogságomban. Hasaltam ott a Kockáson, és féltettem mindazt, ami akkora boldogsággal vesz körül. (Persze, nem cukormázként, meg hát úgy se, hogy ne fenyegették volna igazi veszélyek. De a könyv akár a búcsújelenetével is, melyben Micimackót mintegy vigaszul Lovaggá Ütik, a könyv még itt is azt ígérte, hogy a játék múlhatatlan. Sőt, hogy azon a helyen játsszunk örökké, ahol valamikor oly nagyon.) Mit féltettem, mihez ragaszkodtam a Micimackónak még e legkivona- tosabb, legfurább olvasásakor is? Kell-e mondanom?! Van-e átfogó kifejezés rá? Azóta nemcsak mackók vannak a Házban itt, hanem madarak is, méghozzá olyanok, akiktől előbb-utóbb nekünk kell búcsúzkodnunk (sőt! már volt is ilyen fájdalmas válás). Tehát nem az a helyzet, hogy a gyerekkori játékhoz leszünk hűen hűtlenek (mert ha „örökké” játszunk is, azért az — más! többé nem olyan Kizárólagos, hát igen, az Ki Van Zárva), nem, most már itt nekem a tény úgy áll, hogy én leszek itthagyva azok által (sorra), akiket... Hagyjuk a nagy szó*, nem mici- mackós az. A kis tény viszont úgy is áll. hogy ha nincs Micimackó (akinek valódi őse egy ausztráliai koala, kit onnét elszármaztattak, aztán — fájó balszerencsével! — meghalt, majd az Emberiség vigaszul feltalálta a játékmackót), ha nincs ez az egész ügy, talán nem úgy hallom meg egy verébfióka csipogását egy porfényű nyári szombat délelőtt az épp néptelen utcán, három emelet mélyből, ha nincs ez a Micimackó-dolog, talán nem hozzuk haza őt, és pár napra rá, miután mégis itthagy minket, nem megyek el bolyongani, szerte a városban, hogy hazahozzam Minden Létező Világok Nekem Legfontosabb Verebét, akinek a felnevelési módjáról most már Tudományom van... és akkor ez talán nem is történik így. Akkor most négy éve nem alakul itt egy olyan külön világ, ami egyáltalán nem külön világ, hanem csak Valahogy A Világ, és még sok minden más. Minden veréb: Micimackó. Minden falevél is: Micimackó. És minden- találkozásunk, ha igazi (vagyis ha nagy I-vel kezdődik, s ha az nincs kéznél, a kis i is jó! nagyon egyszerű ez), minden találkozásunk is Micimackóval hoz össze; már amennyiben a másik Lénytől és a Találkozástól nem akarunk egyebet, csak hogy úgy nagyjából az legyen, amit Mindig Is Akartunk, de az is, ami Ugyanakkor Teljesen Meglepő. Mi magunk sose lehetünk Micimackók. Ezért nem élhetünk magányosan, ezért nem is akarunk úgy élni, ezért találunk magunknak aztán a sok zűrzavar közepén mindig (néha; talán majd; esetleg újra; ki-ki válassza a megfelelő változatot) valakit, akivel... még csak okvetlenül szóba se hozzuk aztán Micimackót, ám ez egésznek a Mélyén, meg a Színén őt ott... (Megyek, megnézem, mit is csinál?!) Ó, igen, Pont azt. (Poijt). Hanem a Róla szóló mondatnak sose lesz úgyse vége. A. Sztoljarov: A FILM Guszjatyin a televíziót nézte. A képernyőn pezsgett a gyönyörű élet. Kihivóan kéklett a Krím déli partja. Szemtelenül virágzottak a magnóliafák. „Ez igen... — gondolta bágyadtan Guszjatyin.. — Itt aztán van látnivaló fent is, lent is.. Egy hosszú lábú, majdnem teljesen ruhátlan nő epekedve ment a víz felé. Guszjatyin fojtott hangon köhintett egyet, és a feleségére sandított. Az szélesen terült el a nyikorgó fotelben. Guszjatyin lelomfoozó- dott. Egy fehér ruhás, karcsú szépfiú ült egy Zsiguliban, és végighajtott a rakparton. „Hát vannak ilyen emberek — gondolta Guszjatyin, miközben elöntötte a méreg. — Semmi különös: volna csak az enyém az ő pénze, én nem így dőzsölném el”. A kocsi megállt egy étterem előtt „Saslikot fog zabáim” -r- találgatott magában Guszjatyin. A fürge pincér máris hozta a borostyánszínű pezsgőspoharakat. Habzott a köny- nyű fehér bor. A pincér udvariasan mosolygott Guszjatyin fészkelődni kezdett a széken. „Hej.. „de szeretnék ott lenni, majd én megmutatnám mindenkinek. . Premier plánban mutatták a tengert A nő a nappal szemben úszott. „Jó most odalent délen — állapította meg Guszjatyin. — Fütyülni mindenre. Ha én egyszer belevethetném magam az életbe”. Eltakarta a szemét, hogy a felesége ne vegye észre veszedelmes csillogását. Erőtlen kiáltás hallatszott. A nő össze-vissza csapkodott kezeivel a vízben. ..Fuldoklik — jött rá Guszjatyin. — No, de semmi vész: ez a pasas rögtön odatocsog”. S csakugyan a szépfiú már rohant is a homokon, útközben rángatva le magáról a zakóját... A víz csak úgy pezsgett hatalmas kezei alatt. A szépfiú kihozta a nőt a vízből. Az hálásan és szem- kápráztatóan mosolygott, miközben egész testével a fiúhoz simult. — A fogai kivehetők — mondta ernyedten a feleség. — Micsoda? — Guszjatyin nem értette. — Mondom, a fogai kivehetők. Műfogsora, protézise van. Guszjatyin ingerülten nézett a feleségére: neki nincs műfogsora, mégsem fogják megmenteni. Boldogság sugárzott a kék fényiben csillogó képernyőről. „Hej — sóhajtott fel Guszjatyin. — Eljárt felettem az idő. Hisz volnék csak...” Váratlanul egészen közel jött a tenger, egyenesen a szemébe csapott. Virágok hódító illata úszott a levegőben. — Hol vagyok én? — tekintett körül eszelősen Guszjatyin. Arcát a déli nap perzselte. A kövezett úton, közvetlenül az úttesten ült. „Hisizen ez a filmben van!” Guszjatyinnak jólesően belehasított a szívébe. A strandon már nagy tömeg verődött össze — lármáztak, és a tenger felé mutogattak. Amint megpillantották Guszjatyint, az arcuk megkönnyebbült. Egy panama kalapos bácsi kinyitotta a kocsi ajtaját, és úgy magyarázott: — Fuldoklik. Már egy fél órája... — Tudom — felelte kurtán Guszjatyin. A tömeg szétnyílt előtte. Guszjatyin ledobta a zakóját, nadrágját és — kissé restelkedve bő gatyája miatt — rohanni kezdett a víz felé. A panama kalapos bácsi a sarkában volt. A nő mintegy száz méterre volt. Guszjatyin zavartan megállt. — Tyű, ez optikai csalódás. Hiszen a tévében pár karcsapásnytira... — Rajta, rajta — sürgette hevesen suttogva a pama- más. Hisz fuldoklik! A nő dallamosan kiabált. A bácsi türelmetlenül lök- döste a vízbe. — Várj már egy kicsit — jött méregbe Guszjatyin. — Meg kell ezt gondolni: merre ússzak, minek ússzak... A nő odakiáltott neki: — Fuldoklóm! — Látom, látom — mondta Guszjatyin, miközben megsaccolta a távolságot. Jó nagy táv volt. — Mi van? — kérdezte váratlanul a panamás bácsi. — Űszol-e már? — Elnézést, elvtárs — fordult felé Guszjatyin. — Nem lehetne őt... izé... egy kicsit közelebb... — Kit? — nézett rá értetlenül a bácsi. — Hát őt... aki fuldoklik. .. Nem lehetne egy kicsit közelebb hozni... a párhoz? — Meghibbantál? — vonta fel a szemöldökét a bácsi. A háta mögött kiáltások hallatszottak. Guszjatyin megfordult. Szoros gyűrűként vette körül a tömeg. Az arcok komorak, ellenségesek voltak. — Na nyomás, nyomás, ne tartsd fel a dolgozókat — mondta a bácsi. Guszjatyin idegesen topor- gott. A légkör pattanásig feszült.-— Süllyedek! — kiáltott a nő. .Guszjatyin szomorúan nézett körül. A gyűrű összébb szorult körülötte. — Tán valaki más — ajánlotta bizonytalan hangon Guszjatyin. — Maga itt, elvtárs. — A tömegre mutatott. — A forgatókönyv szerint neked kell — mondta kemény hangon a panamás bácsi. „Kényszerítenek” — értette meg Guszjatyin. és kétségbeesetten így kiáltott fel: — Nem kell! Majd én magam! Egyszerre csak a nő abbahagyta a kapálózást és felállt. A tenger a melléig ért — Meddig kell még várnom? — kérdezte szomorúan. — Megyek! — ordította Guszjatyin, és fürgén tempózni kezdett a vízben. — Már nem kell, késő — mondta a nő és elfordult. — Vége a filmnek. (Juhász László fordítása)
