Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
6. ORSZÁGRÓL —OR SZ NÉPÚJSÁG, 1982. január 16., szombat TERRORISTÁK FEGYVEREI. Az olasz rendőrség az elmúlt napokban több sikeres razziát, letartóztatást hajtott végre. Képünkön: a Dozier elrabolt amerikai tábornok utáni nyomozás során a Vörös Brigádok egyik római rejtekhelyéit lefoglalt fegyverek (Telefotó — AP—MTI—KS) NATO — washingtoni nyomás alatt Szankciók és szövetségesek Jó néhány hete már, hogy Lengyelországiban, kihirdették a szükségállapotot, s egyre világosabbá válik? hogy minél több ideje van az Egyesült Államoknak széles körű namezetközá nyomás kifejtésére, annál inkább lehetőséget kap vonakodó szövetségesednek befolyásolására. E folyamat újabb állomása volt a NATO rendkívüli tanácsülése, amely már összehívását tekintve is példa nélkül áldott a szervezet történetében. Hiszen egyetlen napirendi pontja a Varsói Szerződés egyik tagállamának belső helyzete, és az ezzel kapcsolatos nyugati szankciós politika meghatározása volt. Korábban az Egyesült Államoknak azt az álláspontját, hogy a lengyel fegyveres erők fellépéséért, a Jaruzelski miniszterelnök által vezetett tanács intézkedéseiért a Szovjetuniót terhelné a felelősség, a szövetségesek elutasították és álláspontjukat a szükségállapot elvi elintézésére korlátozták. Közben, valójában várakozó állásponton. maradtak, s nem voltak hajil'andók követni azokat a gazdasági szankciókat, amelyeket Reagan elnök hirdetett meg Varsó és Moszkva ellen. A nézetkülönbség a nyugatnémet és amerikai kormány között volt a legélesebb. Az NSZK megtagadta a szovjet—nyugatnémet földgázüz- let felmondására irányuló amerikai nyomást. Emellett Schmidt kancellár, a kibontakozás szempontjából is, nem célravezetőnek ítélte az embergópoliftikát, amely — úgymond — gazdaságilag hatástalan, és következményeiben elsősorban a nyugateurópai gazdasági érdekeket sértheti. Párizs magatartása már élesebb volt, és szokás szerint az angoloké állott legközelebb az amerikai vonalhoz. Ez a helyzet azóta megváltozott. Schmidt nyugatnémet kancellár, miután az Egyesült Államokban tárgyalásokat folytatott Réa- ganned, már nem elégedett meg a szükségállapotot elösszeállította: Huppán Béla ítélő elvi nyilatkozattal, hanem azt mondotta: egyetért a szankciókkal, mert „gazdaságilag jelentéktelenek ugyan, de erőteljes politikai jelzést” küldenek a Szovjetuniónak. Schmidt álláspontjának ez az árnyalatnyi, de nem jelentéktelen módosítása, már mutatta az amerikai nyomás hatását. Haig amerikai külügyminiszter az események következő szakaszában az amerikai nyomást gyakorlatilag, valamennyi NATO -országra kiterjesztette. Nyíltan meg- megmondotte: az amerikai diplomácia Brüsszelben arra készül, hogy kisérletet tegyen a NATO-országok „stratégiai egyetértésének” kialakításéira a lengyel kór- désíben^ hogy „erőteljes”, robosztus és realisztikus” álláspontra bírja az atlanti partnereket. A brüsszeli NATO-érte- kezlet minden korábbinál negatívabb állásfoglalása nyilvánvalóan az amerikai nyomás terméke. A ‘korábbi közös piaci értekezlettel ellentétben, lényegében elfogadták az amerikaiak által erőszakolt tézist a Szovjetunió állítólagos felelősségéről. Ezen túlmenően az egyes államokra bízták, hogy milyen szankciókat alkalmaznak. Az'értekezleten annyit máris közöltek, hogy az élelmi szer- vásárlásra fordított hitelektől eltekintve, további hitel- nyújtást nem engedélyeznek Lengyelországnak, s felfüggesztik a lengyel adósságtörlesztés átütemezéséről folytatandó tárgyalásokat. A NATO-ülésen távolabbi fenyegetéseket is. megfogalmazták. Ezek részben a kelét—nyugati, és kifejezetten Szovjetunióval fenntartott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok felülvizsgálását helyezik kilátásba, sőt célzás történt a Genfiben éODen január 12-én, a NATO-értekez- letet követő napon újrakezdett szovjet—amerikai fegyverzetkari átozási megbeszélések sorséra is. A büsszeli NATO-értekez- let arról tanúskodik, hogy az amerikai nyomás fokozódik. Az atlanti szövetsége^ sek frontja még nem szakadt ált, a józan megfontolásokat az amerikai offenzíva még nem tudta teljesen félresöpörni. De az ellenállás arcvonalá kétségtelenül gyengül. (-i-e) Roland nyomában A piramis alapja — a kisvállalatok A japán ernyő alatt A francia hadügyminiszter feládatai között nemcsak a hadsereggel való törődés szerepel, hanem az is, hogy gondoskodjék — a francia hadiiparról, Charles Hernu, Mitterrand régi katonai tanácsadója (őmaga ugyan nem katona!) és a Mauroy-kormánynak kezdettől fogva hadügyminisztere a legutóbb két helyen is tárgyalt francia fegyverüzletekről: először Kairóban, ahol sikeresen „helyezett el” Mirage (azaz: délibáb) harci repülőgépeket, utána Washingtonban, ahol kollégájával, Caspar Wein- bergerrel alkudozott. Persze, Amerikának eladni fegyvereket nem könnyű! Ami üzlet eddig létrejött, az sem tartott sokáig. Például itt a Roland elnevezésű francia páncélelhárítófegyver sorsa: egyszer, évekkel ezelőtt keserves tárgyalások végén Párizs elérte, hogy a Pentagon megvétesse a licencet amerikai cégekkel. Azok azonban csak ím- mel-ámmal láttak hozzá a gyártáshoz. Most pedig, amikor még az amerikai katonai költségvetésben is végrehajtottak némi csökkentést itt-ott, hogy aztán annál több pénz jusson az MX- rakéta, a B—l bombázó és egyéb költséges fegyverprogramok megvalósítására, nos, végül leállították a Roland- programot is... Meg kell hagyni, a franciák tárgyalási stílusa nem mentes az eredeti vonásoktól: a Hernu—Weinberger eszmecsere idején került nyilvánosságra, hogy Franciaország fegyverszállítási megállapodást kötött még decemberben — Nicaraguával. Igaz, nem sokan, de a hírre felszisszentek Washingtonban. Vajoji annyira-e, .hogy inkább maguk is vásárolnak majd francia fegyvereket? (P) Arra a gazdaságösztönzési módra, amely hazánkban a kisvállalkozások létrehozását szorgalmazza, még kevés példa akad a többi szocialista országban. A tőkés országokban persze jóval több, mégpedig annak ellenére, hogy az elmúlt két év a nyugat-európai és amerikai kisvállalatok számára elég rosz- szul alakult. A nehéz világ- gazdasági helyzetben felgyorsult tőkekoncentráció ugyanis számos kis céget, vállalkozást tett tönkre. A gazdasági stagnálástól kevéssé szenvedő Japán fejlődésének egyik lényeges eleme a nagyobb cégekhez kapcsolódó kisvállalatok rendszere. Bár megszaporodtak a csődbejutásokról szóló hírek, jelenleg is Japánban van az ország lakosainak számához viszonyítva a legtöbb kisvállalat. Ez az oka annak, hogy a vezetők számát tekintve Japán'első helyen áll a világon. Minden hatodik munkaképes korú férfi vezető állást tölt be, igaz,_ a legtöbb esetben mindössze 5—6 ember „főnöke”. A hatalmas japán ipar piramisa óriási számú — alvállalkozóként dolgozó — kisvállalaton . nyugszik. Mindaz, amit a nagy és világhírű cégek gyártanak, zömmel félkészáruként, alkatrészként kerül üzemeikbe. Kisvállalkozások tucatjai naponta jönnek létre Japánban — ipari szakértők szerint — egy megszűnt vállalkozás helyett legkevesebb három — átlagosan 3,5 —• hasonló vállalkozást hoznak létre. Megalakításuk egyszer rű, beruházásigényük csekély, és ha már az „induláskor” egy nagyvállalat égisze alá kerülnek, úgy a fejlesztéshez, a megfelelő profil kialakításához műszaki segítséget is kapnak a nagyoktól. A szükséges támogatások zöme azonban az ország „mindenható” nemzetközi kereskedelmi és ipari minisztériumától származik: ez biztosítja egy még 1948ban (!) létrehozott speciális ügynökségének „közbenjárásával”, hogy egy korszerűsíteni akaró kisvállalat — például — adókedvezményeket kapjon. A beruházásokat ily módon megkönnyíti az ügynökség, no meg a nagy- vállalat szaktanácsai, oktató munkája. A kisvállalatok gyors létrejötte és megszűnése lehetővé teszi a termelés struktúrájának rugalmas átalakítását. A japán vállalatok többsége az „ernyő-teória” szerint fejlődik: egyik tevékenységüknek a piaci igények miatt kényszerű, de céltudatos feladása után a kereslet szempontjából ígéretes terméket előállító kisvállalat felett a konszern „ernyőt nyit”. Így adódhat elő, hogy például az egykor csak hangszereiről ismert Yamaha gyár neve később, az ernyő alá kerülő motorkerékpárokat gyártó üze- mecske fejlesztését követően ma motorokat, újabban pedig sportszereket is fémjelez, s a cég töretlenül prosperál. Jól jár a Yamaha, de jól jár az üzemecske is, mert — miután a termelés a piaci igények alapján fejlődik —, a vállalkozás nyereségessé válik, hirtelen megugranak az alkalmazotti- jövedelmek. Ahogyan azt a világon minden érdekeltségi rendszer megkívánja, úgy a szigetországban is a nagyobb nyereségből fakad a nagyobb jövedelem. Különösképpen áll ez Japánra, ahol egyébként az azonos jellegű munkát végzők nagyjából azonos fizetést kapnak. A nyereségtől függően viszont — a legtöbb európai országtól eltérően — egy-egy ágazat, vagy vállalat bérszínvonala a többihez viszonyítva aránytalanul magas lehet. Részint az alapfizetés, de nem kevésbé az évenként járó „bonus”, magyarul — a 4—5 havi bérnek megfelelő — nyereségprémium miatt. Így azután az éppen „sikeres” cikkeket gyártó nagyobb cégek portáján tolonganak az alvállalkozók, a külső, sőt belső vállalkozó csoportok. Ha már bejutott a nagyvállalat ernyője alá, a kisvállalat — hacsak a piaci értékítélet „nem akarja” másként — élvezheti a felette álló konszern védelmét, A függés kölcsönös, hiszen a kisvállalatokra, mert termékei részegységeinek zömét azok állítják elő. A Toyota autógyárnak például 140 közvetlen szállítója van, de ezek összesen 40 ezer alvállalkozóval állnak kapcsolatban. A gyárban már „csak” összeszerelik a kisvállalkozók portékáit. Egy brit gazdasági szaklap közlése alapján az ezernél több főt foglalkoztató japán vállalatok „függőségi rátája” átlagosan legkevesebb 30 százalék, de a Toyota függősége a „kicsiktől” 60 százalékos. A japánok úgy vélik, náluk a kisvállalat szerepe ma is növekszik. Nemcsak azért, mert bizonyos esetekben így oldható meg gazdaságom san a termelés, hanem mert a nagyvállalati összeszerelő tevékenység — mivel a termelő folyamatban ez egy technikailag viszonylag egyszerű fázist jelent — a teljes automatizálás, az „elro- bosítás” felé halad. Az így felszabaduló munkaerő nagy része várhatóan a „minden dolog bázisát” jelentő kisvállalatoknál „ülepedik le”, vagy a cégek szolgáltató részlegei szívják majd fel, amelyek gyakorlatilag teljes egészében átvállalják a kis- és középvállalatok értékesítési gondjait. A kisvállalatoknak csak a szűkén vett termeléssel kell foglalkozniuk, ami a versenyképesség szempontjából nem éppen elhanyagolható tényező. S mert mindez még a viszonylag alacsony japán bérekkel is párosul, könnyen érthető a szigetországi termékek versenyképessége a világpiacon. Kövecs Gábor Allen távozik (Fotó: AP — MTI — KS) vetítésével referált az elnöknek. Clark viszont már — akárcsak korábbi elődei — naponta, személyesen tájékoztatja az elnököt a beérkezett diplomáciai, katonai, hírszerzői jelentésekről, értékelésekről. Márpedig a Fehér Házban azon mérik a befolyást, hogy ki milyen gyakran, mennyi ideig beszélhet az államfővel. E tekintetben az sem számít, hogy Clark a Newsweek című amerikai hetilap 1981. február 16ri számában megjelent cikk tanulsága szerint meglehetősen hiányos külpolitikai ismeretekkel rendelkezik. Bár lebet, hogy azóta továbbképezte magát, s ma már tudja, ki a zimbabwei miniszterelnök, s melyik nyugat-európai szövetségesnek mi az álláspontja a fegyverkezésről. Kulcsár István Jövés — menés a Fehér Házban Elnöki tevékenységének alig egy éve alatt Ronald Reagannek két munkatársa is komoly fejfájást okozott: David Stockman, a Fehér Ház ügyviteli és költségvetési hivatalának miniszteri rangú főnöke és Richard Allen, a nemzetbiztonsági főtanácsadó. Az első a kormány gazdaságpolitikájának lényegét kifecsegő interjút adott egy folyóiratnak („a Reagan, féle gazdasági intézkedések a gazdagoknak kedveznek”), a második nem megfelelően járt el egy külföldiektől származó pénzes borítékkal, és ugyancsak szabályellenes ajándékot is elfogadott tőlük. Stockman nyilvánosan megkövette az elnököt, és maradhatott. Allent viszont, akit mind a rendőrségi, mind a még szigorúbb fehér házi vizsgálat felmentett a visszaélés gyanúja alól, kényszerítették, hogy nyújtsa be lemondását. A különböző elbánás oka nem annyira az elkövetett vétségek súlyossági foka közötti különbség volt, mint inkább az, hogy Stockman hozzáértésére és munkájára az elnöknek (és a mögötte álló köröknek) továbbra is szüksége van, Allenre viszont nincsen. Hatalmi harc Az amerikai hatalmi gépezetben kevéssé körvonalazott, meglehetősen sajátos, változó a minisztériumok és a részben párhuzamos fehérházi apparátus viszonya. Truman és különösen Eisenhower elnök idején például a külügyminisztérium, illetve annak vezetője nyomta ró bélyegét az amerikai külpolitika alakítására. Kennedy és Johnson elnöksége 'alatt ez a nemzetbiztonsági tanácsadó javára tolódott el. A Nixon-évekfoen Henry Kissinger oly mértékben ragadta magához a gyeplőt, hogy a végén már egymaga ülte meg mind a két lovat. Külügyminiszter lett; miközben a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztet is megtartotta. A nemzetbiztonsági főtanácsadó feladata tulajdonképpen az, hogy összehangolja a nemzetbiztonságot érintő tárcaközi ügyeket, referáljon azokról az elnöknek, irányítsa az elnököt segítő nemzetbiztonsági tanács munkáját. Carter elnöksége idején — noha szavakban elítélték a korábbi gyakorlatot — folytatódott a kötélhúzás a báló, az amerikai külpoli- ka irányítására áhítozó BrzeZinski főtanácsadó és Vance külügyminiszter között, Reagan kormányra kerülésével Haig külügyminiszter és Allen nemzetbiztonsági tanácsadó között kezdődött ádáz küzdelem, amelynek lövészárkaitól, mint Haig el panaszolta, orvlövészek puskáztak rá. Alapjában véve ez nem különböző politikai koncepciók ütközése, hanem hatalmi -harc, személyes intrikák sorozata volt. Allen és trojka A látszat ellenére az sem igaz, hogy itt egyszerűen a fehér házi apparátus és a „hagyományos” kormánygépezet csapott össze. Mindvégig Haiget támogatta ugyanis első helyettese, William Clark, aki talán még közelebb állt és áll az elnökhöz, mint az apparátust irányító (és Reagant ugyancsak kaliforniai kormányzósága óta szolgáló) hármas tagjai: Edwin Meese, Jamesi A. Baker és Michael K. Deaver. Ugyanakkor maga a „trojka” (de nyilván Reagan is) mindinkább felismerte, hogy Richard Allen sem szakmai felkészületlensége, sem emberi, vezetői tulajdonságai miatt nem alkalmas tiszte betöltésére. Így született meg fokozatosan az a döntés, hogy Allent (aki még jó ürügyet is szolgáltatott hozzá) menesztik és helyére a külügyminiszter első helyettesét, Clarkot állítják. Mi több, nem is jegészen az ő helyére, hanem egy felértékelt pozícióba. Mert Allen, az apparátus vezetőijének, Meese-nek a beosztottja volt, és aző köz-
