Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
’jr” _ Népviseletben... A Kőbányai Porcelángyár boldogi üzemében 125 asz- szony dolgozik. Délelőtt híradástechnikai alkatrészeket gyártanak — NSZK, spanyol és olasz megrendelésre, ötmillió forint értékben —, műszak után pedig ki-ki saját háztáji földjén szorgoskodik. Vajon kik ők? Kezük történelmet alkot. Cselekedeteikben ki tudja hányadik honfoglalásunk, minőségi átváltozásunk zajlik. Évszázados hagyományait őrzik, szupertechnikával dolgoznak, normálisan, józanul, természetesen illesztik gondolkodásmódjukat a tegnapelőttből a holnaputániba. (Perl Márton képriportja) fiúdig ? Ki nem szeretett volna még soha válogatott lenni? Még, akár élelmedett korban is. Mindenki. Az is, aki most azt mondja, hogy ő aztán nem, ő aztán soha. Meg az is, aki azt mondja, hogy szeretett volna és szeretne is válogatott lenni, de válogatott labdarúgó az aztán még most sem, hogy valamivel jobban megy a pettyesen futó szekér. Es^ küdni mernék rá, hogy még az is szívesen lett volna válogatott a címeres mezben, a bőrstopli felett — vagy mát az is műanyag? —, még a tájt is, amikor az átok és a labdarúgás szinonim fogalmat jelentettek. De nem is erről akarok én írni. Hanem arról, hogy a látszat nem csal. Nem mondom, van az életnek néhány (?) területe, ahol a látszat úgy tűnik, mintha igaz lenne, ahol a társadalom, a gazdaság, vagy a kultúra zöld gyepén profinak igyekszik megmutatkozni az, aki amatőrnek is csak amatőr... És annak látszik is, mert úgy akarjuk, akarják láttatni, talán azért... Szóval arról akarok .írni, hogy miért nem lettem én igazán válogatott labdarúgó. Pedig lelhettem volna. Rajtáim volt már a címeres mez is, és egy teljes percig a tízezrek válogatott labdarúgónak is véltek, láttak, tartottak. És mégsem lettem az. Ezt akarom elmondani, illetőleg azt, hogyan lettem az, ami egy perc múlva már nem voltam. Amikor társaimmal együtt kifutottam a stadion zöld gyepére, jóleső bizsergés öntött el a szurkolók körkörös tömege láttán, lelkesedésük hallatán. Tudtam, hogy minden egyes néző miattam i s jött, engem i s biztat, engem i s tisztel most. Bízik bennem, hisz nékem. Ugyanolyan vagyok számára pontosan, mint a többiek, magas, nyúlánk, nem elhízott, kissé ősziülő ugyan, de azt messziről amúgysem látni, és egy válogatott labdarúgónak még szekszepilje is . lehet az enyhén ősz hajfodrainak lebegése a labda utáni vágtatás keltette szélben. így gondoltam. Meg úgy, hogy a mezem pontosan olyan, mint a csapatkapitányé, aki már ötvenszeres válogatott, míg én most öltöttem fel először a meggypirosat. A csukám is tökéletesen olyan, mint az övé, sőt még a lábméretünk is egyforma. Stopli van az én cipőm talpán is, akárcsak az övén. Aki pedig már ötvenszer húzta fel és vette le, míg én csak most először, mint válogatott. Igen: a nadrág is. Hófehér, vasalt, vakító, a combrészen a szám messzire hirdeti a posztom — amelyet a pályán sem kell betartanom és betölte- nem, mert változtatnom kell majd a helyemet az utasítások szerint, akár csak a pályán kívüli életben teszik ezt utasítás nélkül — és azt, hogy a nadrágba egy új válogatott focista bújt bele. Először. De a nadrág pont olyan — csak a szám a más — mint a csapatkapitányomé, aki mór ugye ötvenszer volt az, ami én most először. A közönség zúgott, moraj- lőtt, mint a tenger, izgatottan várta a bíró közelgő sípjelét. Közben figyelt engem, az újoncot, a válogatott jobboldali megbízottját, akinek a sportszárán ott ívelt kört a pirosfehérzöld csík, hogy a vágtában is jól lássa mindenki, aki szerel, fut, gólt lő, akit megpróbálnak lerántani, megelőzni, leszerelni, s aki mégis könnyedén szökell nemzetiszínű lábaival át, meg át a betartott lábfejeken keresztül — az egy válogatott labdarúgó. Én. Ugyanolyan sportszáram van, mint a többieknek. Igen, ugyanolyan, mint a csapatkapitányomnak, aki már ötvenedszer, míg ugye én még először ... Puha, laza futás. Megpöc- cintem, csak úgy, orrhegy- gyel, a feketepettyest. Lágy passz a belsővel a beállós- nak, az csúsztatja egy kicsit, hogy fussak utána. Futok. Senki sem áll elém. A labda sem gyors. Utói is érem, zihálás nélkül, még az alapvonal előtt. Felnézek. Ellenfél nincs még, nemi is lehet, hiszen a bíró még csak most ballag, kifelé a játékoskijá- rón. Felpörgetem, pontosan úgy, mint ahogyan a csapatkapitányom teszi mérkőzése közben, amikor a hátvédje támad, aztán a visszahulló labdába könnyedén belefejelek. Eltalálom. Megy ez. Pontosan úgy, ahogyan a csapatkapitánynak is megy, s aki éppen ezt csinálja maga is a pálya másik szélén. Pedig ő már ötvenszer, míg én ugye csak most először. A közönségnek tetszik, amit csinálok. Amit csinálok, azt egy válogatott csinálja, aki tudja is csinálni. Mert ha nem tudná, akkor nem is lehetne válogatott sem. Ez világos. Egy válogatottban lehet valamit rosszabbul tudni, vagy jobban csinálni, de nem tudni, nem csinálni, az elképzelhetetlen. Akkor nem lehetne válogatott. S miután rajtam van a mez, ugyanaz, mint a többi válogatotton, azon is, aki mint csapatkapitány mór ötvenszer, míg én csak egyszer..., ezután én is mindent tudhatok, amit ők tudnak. Lehet, hogy még többet is. Legalábbis úgy érzem. Most! Még néhány perc, és ország világ előtt megmutatom, hogy az, akire ráhúzták a válogatott mezét, az válogatott is. Labdarúgó. Mert a mez teszi embert! Ha rajtam ugyanaz a mez van, ugyanolyan cipő, nadrág, sportszár, mint rajta, aki ötvenszer, ha nekem is két lábam van, mint neki, akkor nyilvánvalóan én is... így vélheti a sokezres közönség is, amely engem figyel, bennem bízik, tőlem várja, hogy... A himnuszokat eljátszotta már a zenekar. Ugrálok. Lazítok. Mint a többiek. Ruganyosán, magyar mezben, magyar füvön, a magyar válogatottban, amelynek a középcsatára néhány pillanat múlva, útjára indítja a labdát. Hogy győzzünk. Hogy győzzek. Mert mi sem köny- nyebb annak is lenni, mint aminek látszik az ember. Mert igenis a ruha, azazhogy a mez, a csapatbeli beosztás teszi az embert. A válogatott labdarúgót is, aki jelen esetben én vagyok. ... és a labda útjára indul. Hosszú, elegáns szökte- tés részünkről, de az ellenfél középpályása lekapcsolja a labdát, s már ugratja is ki a balszélsőt Űristen, az én oldalamon már jön is ez, de mennyire, hogy jön... Még csak egy perce tart a játék, hatvan másodperce vagyok csak magyar válogatott labdarúgó, amikor jön a balszélső, a bal szélen jön, felém jön, ezt nekem kell szerelnem, hogy ne menjen tovább. Félve jön, látom az arcán, fél tőlem, a válogatott magyar labdarúgótól, fél a mezemtől, fél az akciótól. De jön. Nem tehet mást. Hátrálok. Én sem tehetek mást. A közönség fütyül. Ö sem tehet mást. Aztán mire észbekapok, a lábam között elrúgja a bőrt, hogy a meghökkenéstől hanyatt esem, és már gól is. Labdához sem értem. Egyetlen perc telt el. És .már le is cseréltek. Ennyi kellett, ott a pályán, a sokat szidott labdarúgók között, hogy kiderüljön, hiába rajtam az a mez, nem vagyok a z. Se válogatott, se focista, csak e zöld gyepen a semmire se való. Hát ez és ennyi a történet. Hogy ez példabeszéd akar lenni? Ugyan kérem nem vagyok én biblikus alkat. A sportról szóltam, hogy a menyem is értsen. 2c*' \
