Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-12 / 291. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. december 12., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Olvadás Kút a pusztán _ TJ1«? — Mit és? — Hogy van tovább? — Sehogy. Ennyi az egész. — Mi lesz a fehérszámyú emberrel? — Hallottad. Elnyelte a föld. Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába. Napok telnek el, szárnyas emberemet igyekszem betuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd... talán... egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elefelejteni, elfelejteni! Már-már sikerül, a kudarc egy gom- bostűfejnyi nyomássá szelídül odabent. S akkor előáll a lányom. Nagyon komoly, még a két kihullott tejfoga helye is komolyságot erőltet magára. — írtam egy verset — mondja. Nocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfej betűk, a sorok szabadon kószálnak. De semmi kétség, az Írásnak első ránézésre is vers formája van. A címe: Egy lepke. Véres csontok vázán áll egy virág. Messzi, messzi a föld alatt. A virág kelyhében fekszik egy holtak holta lepke. Kiterjesztett, mintás szárnyai már nem csapkodnak, és mégis vele száll a mennybe. Első olvasásra a vers mélyebb értelmét nem fogom föl, fönnakadok a „véres csontok vázán”. — Ezt a „véres csontok vázán”-t, ezt honnan vetted? — A Petőfi is ilyeneket írt, nem? Ez komoly tekintély-érv, nem is tudok rá mit mondani. — Különben a verset neked írtam. Meg a szárnyas emberednek. — A szárnyas emberemnek? — a gombostűfej sajogni kezd. — Igen, mert az nem lehet, hogy csak elsüllyed és vége. — Hanem, hogy lehet? — Amikor elsüllyed, zuhan egyre lejjebb és lejjebb, és egyszer csak egy nagy, fekete terembe ér. Ebben a teremben lakik a hét feketeszárnyú. — Kicsoda? — A hét feketeszárnyú. És a te fehérszárnyú emberednek meg kell küzdenie velük. Le kell győznie mind a hetet. — Le tudja győzni őket? — Persze, hogy le! És akkor egyszeriben elég erős lesz hozzá, hogy elbírja a szárnyát. Akkor mindjárt tud repülni. Ki tud repülni a föld belsejéből, és ha akar, elrepülhet a csillagokba. Csak ülök lehajtott fejjel, szormorúan és mégis reménykedve. Hát lehet, hogy ez a gyerek sokkal többet tud a világról, mint én? Hát ezért ágált és ellenkezett az én szárnyas emberem, mert kegyetlenül és reménytelenül elsüllyesztettem volna, ahogy egy kutyát sem illik? — Éried? — kérdezi. — Értem — bólogatok, holott azt kellene mondanom: Most megmentettél. Hol járhat most szárnyas emberem? Még csak zuhan? Vagy már küzd a feketeszár- nyúakkal? Vagy talán már emelkedik? Akárhol van, sose veszítse reményét. Ezt üzeni neki a lányom. Móricz Virág: Tír év Az alkotó nevét jól ismerik a könyvbarátok, hiszen nemcsak nagy tehetségű apja lányaként pillantott be az irodalom műhelytitkaiba, hanem maga is ügyes, avatott toliforgatóvá vált. Az egyetem elvégzése után — ahol művészettörténetet tanult — a Nyugat című folyóirat titkáraként tevékenykedett, s hamarosan sikeres művekkel is jelentkezett. Több műfajban jeleskedett, de igazi művészi erényeit — s ez egyáltalán nem túlzás — a Móricz Zsigmondiról összegyűjtött és feldolgozott adalékok közzétételével villantotta fel. Az Apám regénye például 1953-tól 1979-ig négy kiadást ért meg, s általános tetszést aratott. Elnnél is több elismerésre jogosult az a kétkötetes munka, amely a kiváló elbeszélő életének utolsó tíz évét jeleníti meg. Mindez nem véletlen, ugyanis többnyire ismeretlen, eddig még kiadatlan dokumentumokat mutat be, az alkotó naplójegyzeteinek és levelezésének jellemző erejű részleteibe nyújt bepillantást. Emellett a közvetlen, a szerető családtag megértésével, szelíd iróniájával értékeli, minősíti a magyar regényirodalom mesterének tetteit, emberi gyengeségeit, zsenialitásának összetevőit. Ennek a sokszínű megközelítésnek köszönhető az, hogy megelevenedik előttünk a kor, érzékeljük a titkos mozgatórugókat, élvezhetjük a pályatársakról — többek között Karinthy Frigyesről és Nagy Endréről — készített cizellált portrékat. Felvonulnák előttünk a hírhedt politikusok, tanúi lehetünk a fasizmussal egyértelműen rokonszenvező, de a népi írókat ravaszul megnyerni próbáló Gömbös Gyula miniszterelnök szerencsére balul sikerült közeledési kísérletének. Fellebben a magánélet rejtélyeinek fátyla is. Nem hatásvadászattól vezérelve, hanem azért, hogy képet alkothassunk a különböző művek születésének izgalmas körülményeiről. Ez azért is érdekfeszítő, mert munka közben érjük „tetten” a rendkívüli művészt, aki az Erdély trilógia Bethlen Gáborát önmagáról az okos, de nehezen elviselhető Károlyi Zsuzsannát, a kemény akaratú feleséget első asszonyáról, Jankáról mintázta, akivel vívódásokban bővelkedő, de mégis tartalmas esztendőket töltött el, aki sarkallja, s egyben kemény ítéletű bírálója is volt. Kibontakozik előttünk a Csibe-novellák igazi háttere, egy nagyszívű, de könnyen félrevezethető tiszta ember érzelemvilága. Mindez nemcsak az irodalomtörténészek számára kuriózum, hanem újdonság az olvasóknak is. — Egyébként a ráadás sem marad el. Meggyőződhetünk arról, hogy Móricz pillanatnyi nézetei nem mindig kristályosodtak ki, ő sem kerülte el az esetenkénti téves megítélést. Munkáiból azonban ebből semmi sem érezhető, ott valamennyi érv, indulat hiteles. Akárcsak — úgy hisszük, az összehasonlítás nagyon is helyénvaló — Balzacnál. E terjedelmes mű nemcsak nagyszerű forrásmunka, nélkülözhetetlen iránytű a móriczi életmű értelmezéséhez, hanem ér- dekfesztítő olvasmány is. A szakemberek és a nagyközönség számára egyaránt... Pécsi István Németh László üdvtana Sándor Iván könyvéről Németh László regényekből, drámákból, esszékből, műfordításokból és önéletírásból összeálló életműve kivételesen organikus gondolati, szemléleti egység és teljesség. Eszméit, hatalmas kultúráját, emberi tapasztalatát hiánytalan teljességgel az életmű egésze hordozza. Maga az író is figyelmeztet erre: „az én munkásságom egy mű s ez egyes munkák annak csak a fejezetei (...) műfajaim csak egy egyetemes kifejezőkészség különféle megnyilatkozásai s nem a műfajok, hanem az egész mű felől kell megközelíteni őket.” A Németh-mű egységben szemlélését és dinamikus fejlődésének elemzését vállalja új könyvében Sándor Iván, akit mindeddig regény- és esszéíróként tartott számon az irodalmi köztudat. A Gondolat Kiadónál megjelent könyvének címe: NÉMETH LÁSZLÓ ÜDVTANA. Ez már a harmadik könyv, amely Németh életművét elemzi. Vekerdi László alapozó monográfiája után Grezsa Ferenc Németh László vásárhelyi korszakát tárta fel. Sándor Iván az esszé- és dráma, író oldaláról elemzi Németh eszmei és művészi fejlődését. Könyvéből részletek jelentek meg csupán különböző folyóiratokiban. Egységbe rende. ződve azonban ezek a részletek felerősítik egymást, a könyvben rendszert alkotva nyerik el valós értéküket. Sándor Iván Németh tanulmányainak, drámáinak és önvallomásainak tükrében tárgyalja századunk egyik legjelentősebb írójának tanulságos művét. Tudja: élet és mű elválaszthatatlanul fonódik össze Németh Lászlónál. Az író azt vallotta: „A mű több mint az alaktalan élet, de az alakot nyert élet a legfontosabb mű.” A gondolatot tartotta a legtöbbre, nála fontosabbnak már csak egy dolgot tudott: a. helyes életet. Antropológiai optimizmus éltette, ember- és jövőhite a kudarcokon, csalódásokon is átsegítette. A magyar antropológiai gondolkodás alapjait lerakó Németh doktrénerségtől mentes gondolkodását egyre időszerűbbnek érezzük, a társadalmi feltételek is megértek, hogy aktualitása fokozódjék. Sándor Iván nagy felelősségtudattal rajzol képet a gondolkodó íróról, aki hirdette a kiteljesedő ideát: „Az ég csillagjai nem az emberen kívül vannak, hanem az emberben, azt, ami örök, nem intézmények, sőt nem is alkotások őrzik, hanem maga az emberi természet.” Némethet a magyar tapasztalatanyag tette szocialistává. Már maturandusként, a teremtés hajnalán hitet tett a Magyar Tanácsköztársaság mellett. 1919. május elsején, iskolájának ő az ünnepi szónoka. A nemrég megjelent beszéd bizonyítja, hogy Ady szellemében vállalta a magyar valóságot, amelyet később sem „bot. lasztó kőnek”, hanem művészileg is a nagyobb lehetőségnek tartott. Permanens válságkorszakot élt meg, két háborút, egyéni és nemzeti tragédiákat. Mégsem válságfilozófus lett, hanem felelősségteljes építő szellem. Sándor Iván azt a Németh Lászlót mutatja be — követve és élet és mű dialektikáját —, aki felismerte az ellentéteket, a válságokat, de fölébük akart kerülni. Nem volt szaktudományos értelemben rendszeralkotó, noha képességei, tudása erre is alkalmassá tették volna. A szakfilozófiai rendszeralkotást önmagában „klorofilta- lan növénynek” tartotta. Az életet eszméltető tudás érdekelte. Helyes életszemléletre és emberkoncepcióra törekedett. Öt maga az, élet, nem az életet fogalmi hálóba szorító kategória vonzotta. Vezéreszméje a minőség volt, ebbe építette be az etikát is. A létezés alapkérdéseit veti fel esszében, drámában és regényben mélységes személyességgel. Sosem volt szellemi népszónok, mindig távlatos, eszmei stratéga tudott lenni. Legnagyobb tanulságai közé tartozik a megújuló képesség. Sándor Iván könyveimében nem a mai, kissé ironikus színezetű „üdvtan” szerepel, hanem a korábbi, vallásos korok komolyságával értelmezett, evilágivá tett emberi, földi „üdvösségtörténet” tana. Németh nem az ideákat akarta az eszmei magasságból lehúzni, hanem az embert szerette volna lehetőségei szerint az ideák magasába emelni. Már ifjú korától tudta: „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával.” A könyv írója a pálya sorsvonalát a Németh László-idea fénysugarában követi nyomon. Tartalmas és tanulságos metszetmonográfiát készít. (A regényíró Németh Lászlóról egy új könyvet ígér. Ígéretét örömmel konstatáljuk.) A példátlan méretekben megnövekedett érdeklődés nem egyes emberek ügybuzgalma, hanem számos kiváltó ok eredménye. Joggal tehetjük fel a kérdést: mi az oka annak, hogy napjainkban Németh László iránt ekkora az olvasói és az irodalomtörténészi érdeklődés? Mi az oka annak, hogy a róla szóló harmadik könyv megjelenésekor a kiadók már a negyedik Németh-könyv megjelenését hirdetik? A tanulmányok írójának alapelveit példamutató tárgyilagossággal elemzi Sándor Iván. Azt az írót mutatja könyve, aki eljutott a megvalósuló szocializmus alaki, tóan cselekvő vállalásáig, aki esszék és drámák alakváltozataiban is emberség és magyarság összhangján munkálkodott, aki a nemzetköziség és patriotizmus lényegének tudta, eszményképnek tartotta a nép sorsához illő magatartást. Illyés Gyula századunk Széchenyijének látja Németh Lászlót, Déry Tibor pedig olyan homo morálisnak, aki vagyonát — eszméit — a szülőanyák szenvedélyével őrizte és viéd. te. Németh László szigorú erkölcsi imperatívusszal üzeni : „Kötelességeinknek nem lehet más mértéke, mint képességeink, s minél tehetségesebb vagy, annál nagyobb adó 'kötelez.” Cs. Varga István
