Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-12 / 291. szám

8

IRODALOM ES MŰVÉSZÉT

NÉPÚJSÁG, 1981. december 12., szombat

Zelk Zoltán emlékezete

Most, hogy hetvenöt esztendős lenne, fájó szívvel emlékezünk Zelk Zoltánra. Jó volna őt felköszöntem, s hallgatni, ahogyan mesél. Mert mesélni mindig szeretetett: a régi Hungária kávéház azóta szemétre vetett ócska asztalainál, a szigligeti alkotóház nagytársalgójában, ebéd után, -midőn a nehéz függönyök kiszűrték az odakint tomboló nyári meleget, vagy éppen az apró őrmezei szobában, amely éveken át betegszobája: végső menedé. ke volt. Mesélt íróbarátairól: a Nyugat-korszak szellemi hőseiről, régi lóversenyekről, futballmérkőzésekről, vagy éppen kis szatmári falvakról, gyermekkorának otthonos színhelyeiről. Súlyos és fáj. dalmas betegség kínozta már ekkor: a testi gyötrelem szüneteit áz emlék aranyozta be.

Telt őszi fény vette körül ezeket az emlékeket. Pedig, ha a biográfiát tekintjük, jóval több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Ér-melléken született, falusi kántor fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi mun. kából élt nyomorúságos viszonyok között. Korán utat talált a munkásmozgalomhoz, először az erdélyi ifjúmunkások szervezetében, majd a budapesti mozgalomban dolgozott. 1926-ban letartóztatták, s „örökre” kitiltották az ország területéről. Romániába tolon-colták, ahonnan két év múltán visszaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fél, 1930-ban adta ki Csuklódon kibuggyan a vér című kötetét. Ifjúsága nélkülözések között telt, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munkaszolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie.

A felszabadulás után a legnépszerűbb költők sorába emelkedett: megbízatásokat

és kitüntetéseket kapott. Aztán ismét meghasonlások következtek, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthetett vissza Zelk Zoltán a ke- lenvölgyi lakás vagy a kórházi szoba „meszelt égboltja” alatt.

Ez a múlt öltözött tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán. Az emlék valóságosabb volt, mint a friss tapasztalat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy másik és igazabb életet szőtt a felidézett eseményekből. Ennek az életnek nem szabott határt a tér és az idő. A személyiség a múltban találta meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdötte le a súlyos betegség szigorú kényszerét. Zelk Zoltán költői személyisége emlékező személyiség volt. A múlt eseményeiből, lélekrez- düléseiből és színeiből öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a birodalomnak megvolt a maga társadalma és története. Emberi arcok keltek életre, arcok,

Zelk Zoltán portréja '

(MTI—KSj

amelyeket régen betemetett a feledés. Elpusztult erdők öltötték fel ünnepi tavaszi ruhájukat. Elsodort életformák jelentek meg újra: régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak, zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódtak : Móriczcal, Babitsosai, Nagy Lajossal, Ter- sánszkyval. Elporladt lovak támadtak fel, s lendültek vágtába egy seholsincs üge- tőn.

Zelk Zoltán — még szenvedésekkel vert öregségében is a görög mítosz költőjének: Orpheusnak volt utóda. Ügy írta verseit, ahogy más lélegzik, a költészet valósággal természeti tüneményként született fáradt és öreg kezén. Zengő lanttal és tisztán ömlő dallammal szolgálta mindig a költészet ősi szertartását, még akkor is, ha a kottát a viharzó történelem s a testi szenvedés írta. „Tűzből mentett hegedű” volt ez á költészet, zengett váltig, noha a költő szívét lassan belepte a korom.

Ahogy bezárultak körötte az élet látványosságai, úgy nyílt meg benne egy új költői világ. Amitől a múló idő és a testi szenvedés megfosztotta, azt egy másik világban perelte vissza: a költészetben. A bölcs számvetést és a forró vallomást foglalta álomszerű chagalli képekbe. Költészetét az emlék és az álom derengése szőtte át. Ez a költészet támasztja fel eltávozott emberi alakját: a sokat szenvedett költő végleg a versekbe'költözött.

Pomogáts Béla

Zelk Zoltán:

Vers a versről

Szétszélednek a papírra szabaduló

szavak de az a puli-hajlam tollfogó ujjaimban egynyájba űzi őket és hajtja, tereli tovább lakótelepek csordái között sósivatag szikesre.

Téli vers

Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó felfalt már minden levelet s most énreám merednek

vádlón

az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek,

rájuk,

ne vacogjanak, versemet.

Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám kis fényű kedvemet és adnám nagy

szomorúságom az alkony! lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn

lobbal a fonnyadt fellegek!

Bársonyt a hegynek. S lenge párát:

lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek,

felhők,

utolsó, legszebb versemet! 1938

•A költőnek, ez a verse egy évkönyvben jelent meg, de egyetlen kötetébe sem vette föl, pedig méltó a nevéhez.

Keresztúry Dezső:

Egy keserves költőnek

Köpd ki vadul, amit torkodra ád a kétségbeesés, a kin, a vád: a sértett ember béna nyomorát,

hogy amit szólsz, csak magánvélemény, hogy nincs kigázolás, hitel, remény, s hamis látszat, ha célt mutat a fény;

hited belédvert közhelyek sora, minden egész szétesett, mert hogy a- mit szívsz, nem emlő: méreg-csutora;

nem segíthetsz a nyomorultakon, szavad lepörög az üvegfalon, s elsodorja a közönyös folyam.

Szántsd meg a tengert s tiéd a gyűrű fénye, megtapsol mind ki korszerű; — de túlél az erdő, túlél a fű.

Vallomás

az Alföldről

Gyöngyösön, az új galériában nyílt meg a Kurucz D. István Munkácsy-díjas, érdemes művész alkotásaiból rendezett kiállítás, amelyet december 20- ig — hétfő kivételével — tekinthetnek meg az érdeklődők. Fotóink a tárlat anyagából adnak ízelítőt.

Vásárban

Ló a pusztán (balra)

Naplemente a Hortobágyon (Szabó Sándor reprodukciói)

Lázár Ervin:

SZÁRNYAS

EMBEREM

Imi szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fog- csikorgatások után elkészült írás bandzsa- lítva rávigyorog az emberre. Mit vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál — mondja —, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.

Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam.

Nem tudom megírni.

Roggyantan bámulom a papírt, a betűk akár egy poloskaraj.

— Apu, írtál valamit?

A lányom. Hétéves, másodikba jár.

— Igen — mondom szégyenkezve.

— Mese?

— Valami olyasféle akart lenni.

— Olvasd föl!

— Nem lehet.

— Miért?

— Mert rossz.

— Hogyhogy rossz?

— Ügy, hogy gondoltam valamit Meg éreztem valamit És meg akartam írni.

— Meg is írtad.

— Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam.

— És amit éreztél?

— Az meg különösen nem. Nem sikerült.

— És most mit csinálsz vele?

— Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra és megírom. Hátha sikerül.

— És ezt nem mutatod meg senkinek?

— Nem.

— Nekem se?

— Neked se. Mondtam már, hogy rossz.

— De én nagyon-nagyon szeretném hallani.

—Nem lehet Nagyon-nagyon rossz mese.

— Amit te írsz, az nekem sohase nagyon- nagyon rossz. Olvasd föl!

Kezdek megtörni. Igazán szép tőle, hogy az írásaim neki sohase nagyon-nagyon rosz- szak.

— ígérem, sohase mondom el senkinek, hogy fölolvastad. Ez lesz a titkunk, jó?

— Hát nem bánom.

Szenvedek. Ez most a büntetés, ez a fölolvasás.

A történet egy emberről szól, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok el róla. A lányomat ez szemmel láthatóan nem zavarja, feszülten figyel. Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárnynövés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölrepüljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja, összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre lejjebb süly- lyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld.