Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-12 / 291. szám
Azaz: türelem. Ismert reklám a tévében. Ingyen megismétlem a lényegét: hat hét hit és hat. Mármint a Patientia hajnövesztő szer. A Béniit már nem is népszerűsítjük. A Bánfi-féle hajszesz reklámja csak addig volt „bánfi”, amíg vitáztak, hogy hat-e. vagy sem, amíg volt türelme a feltalálónak kivárni, hogy elhiggyék, hat a szesz, és használónak is meggyőződnie, ugyancsak némi türelem árán — ugyanerről. Hogy hat-e vagy sem, azt én nem tudom, szerencsémre ily szeszféléket nem fogyasztok. Azt azonban -tudom, hogy a Patientia fogalommá vált, a Bánfi név nem. S nem azért, mert a latin szó előkelőbb márkanév, mint a Bánfi, mert azt meg lehetne ipszilonnal is írni, hanem sokkal inkább azért, mert türelemre int. Megszabott időre, nem a kilátástalan jövőre alapozottan, melynek perspektívája a hajat illetően a végtelen távolság kopaszság vész. Pontosan hat hét hitet kér. Vállalta önmagát. Tanulhatunk a reklámtól. Nem országos tervek és elgondolások felvázolásában — abban sem árt —, de az ország háza előtti söprés helyett most inkább a saját házunk előttit tartom a fontosabbnak. Az üzemben, a szövetkezetben, a hivatalban ezt a „hat hét hit”-et. A határidők hitelét és a határozatok hatásának megméretését. Patientia. Türelem. De meddig? Kis példát hozok, kis összegről szólót, ahol együtt hibáztam én, az ügyfél és a hivatal képviselője, mint a hatóság. A hivatal képviselője ugyanis ígért, és én, mint ügyfél nem kértem erre határidőt. Igaz, a hivatal nem is adott határidőt és az is igaz, hogy ezt kifogásolni elfeledtem. A közös vétek eredménye, hogy száz- valahány forint adóval nékem tartozik a hivatal és nem én őneki, s az is e kétes eredmény számlájára könyvelhető, hogy fogalmam sincs, mikor kapom meg a nekem jogosan visszajáró forintjaimat. Vélem, á hivatal sem tudja. Patientia. Türelem. Dé meddig? A minap számolt be az újság arról, hogy egri Carlone-ház átvagy újjáépítésének bizonytalan a határideje. Át-, sőt újjáépítik, ép- penúgy, mint a leendő ifjúsági házat, ugyancsak Egerben, de hogy mikor ... ? Patientia. Türelem. Az utóbbnál lassan már nem hat hét, hanem hat év telik el és kopik a hit. Nos, mindezt, különösen az építkezést meg lehet magyarázni mert megmagyarázni azt mindig és mindent tudunk — kapacitáshiány, munkaerőhiány, pénzhiány, technológiai, geológiai nehézségek, stb. De hogyan lehet megmagyarázni, ha a villanyszerelőt vagy tévéjavítót, egyszóval szolgáltatást kérünk és a szolgáltatásra határidőt is kapunk, csak éppen aki adja, az is tudja, meg én, aki kapom, magáim' is sejtem, gyanítom legalábbis, hogy hat hétre való hit kell és türelem, hogy az ígéret bevál- tassék? Talán. Igazgatók ígéretei a beosztottaknak és a beosztottak ígéretei az igazgatóknak. Az egyik gyár „kooperációs” ígérete a másik gyárnak. A felvásárló ígérete a jószágot nevelőnek. ígéretek, ígéretek és megint ígéretek, néha határidőkkel, amit nem tartanak be, néha, sőt gyakran már határidőt sem hirdetve, tudván tudva, hogy minek. A határidők és az ígéretek nem arra valók, hogy betartsuk őket. Majd. Egyszer. Patópál- kodásunk még mindig a vérünkben, társadalmunkba rejtedzik. Majd kiűzetik onnan az idők múlásával, a politika segítségével. Mikor? Patientia. Türelem. Majd. Tanácstalanul állok — bevallom — történelmünk legújabb, negyedszázados forgataga előtt. A „nagy” politika szinte óráról órára adott meg határidőket és e határidőket ugyancsak szinte óráról órára be is tartotta. Értsd természetesen a politika óráját ezalatt! Nem is lehetett volna és neim is lehetne másként nálunk. Emiatt volt és van hitele a pártnak, az országvezetésnek, emiatt tekintünk — ha nem is mindig kicsorduló örömmel és rózsaszínű mosollyal — előre, mert tudjuk, hogy mire számíthatunk, mit kell tennünk, hogy ezek a számítások beváljanak. A „nagy” politika hinni, bízni tanította meg' a magyar társadalmat, — belülről, s hinni, bízni, létével számolni, sőt számot vetni, — kívülről. A türelmet és megértést „ő” gyakorolta, hogy azt is velünk és általunk gyakoroltassa is. Hát ezért állok néha tanácstalanul önmagam és önnönmagunk történelme előtt. Hogyan lehetséges és miként: az egész fő lényegében nem kifogásolható, ám részei, pontosabban egyes részei már korántsem mentesek a* kifogásolni valótól. Hogyan lehetséges és miként : ami megfogalmaztatott, az be is tartatott, míg ezt korántsem lehet mindig és minden alsóbb szinten és szintre érvényesnek mondani? Hogyan lehet ez, hogyan értsem meg? Patientia. Türelem. Ez is valamiféle magyar sajátosság? Ismerősöm mesélte, egy nagyobb üzem műhelyfőnökeként förmedt rá a fiatal munkására: — Hát ezt miért így csinálja? Nem látja, hogy mennyi selejt jön le a gépéről? — Miért..., miért? — dohogott válaszként a megdorgált —, mert így gyorsabb is, meg könnyebb is ... Világos? Hát persze, hogy világos. Gyorsabb is, könnyebb is. Meg értéktelenebb is. De már nem a fiatal munkás számára, hanem csak (?) a társadalom számára. Rövid távon, ami hasznos lehet egy embernek, az hosszabb távon éppen olyan káros az ő számára is, mint az egész társadalomnak. De még nem érti, még mindig nem érti, még mindig nem értjük eléggé, hogy a türelem csakis a kölcsönös bizalmon alapulhat és értelmesnek kell lennie. Az értelmetlen türelem nem bizalom, hanem oktondiság. Minek türelmesnek lenni a selejtgyártókkal, a határidőket be nem tartókkal, a hanyagokkal, az adott munkára, beosztásra krónikusan alkalmatlanokkal szemben? Minek velük szemben a ki tudja hányadik „hat hét hit”, hiszen úgysem fog az hatni. De hát hogyan is van ez? Kelletik-e a „patientia” avagy sem? Lehet-e reklámszlogenből valamiféle praktikus, eszméken belüli, rövid távú életelvet formálni? Kelletik és lehet bizony. Ha a hit hat hétre, vagy a megadott időre szólóan beteljesedik, ha a bizalom minden szinten a reá válaszoló felelősséggel párosul,' ha a hat hét nem hét vagy nyolc hét lesz ... Ha... ! Hogy egészen őszinte legyek, mikoron ily sötétre festettem a képet, sokkal inkább joggal, mint okkal tettem ezt. Joggal az adott szó iránt, s kevesebb okkal, mint tettem volna néhány esztendeje, mert néminemű és örvendetes javulás azért már igen csak tapasztalható. Ha felelősséget nem is... mindig vállalnak az adott szóért, ^ de felelősségre már vonnak érte. És ez sem kis dolog ám. Hogy mikor jön el az idő, amikor a szó és a tett egysége szokásjoggá válik minden ember számára? Patientia. Türelem. Még Kánaán előtt!
