Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-05 / 285. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. december 5, szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Cseh Károly: Esik Esernyők fordulnak csikorogva az esőben mint berozsdásodott fogaskerekek — A tömeg ilyenkor féilábbai áll csak a valóságban Vagy inkább vékony pálcikákon akár céllövöldében légpuskacsövek előtt a babák Isten vagy valaki más befizetett már rájuk is s nem tudják ki hull ki (vagy csak^ billen oldalra) a következő csattanásnál Státusz-emelvények deszkái korhadnak — ahonnan átnedvesedett dohányszálak a sátrak az alkony cigarettafüstjében — radírozza az eső a különbségeket Szállnak a körhinták szállnak vasárnap glóriái a fejek fölött Ölek melege üvölt a szoknyák hangszóróiból aritmiás zenéjére áttörik az ösztönök a családi üvegházak falait s káprázatok légüres terében búr jánzanak — Mert kalandok kellenek mielőtt emlékeiket borostyánkőbe zárja a fagy f A /• >"**• X* $ fWS xXS'i O é csoda csodát szül, nemcsak a baj nincs egyedül; s úgy simult a lányhoz, mint régen édesanyjához. Aztán egy szégyentelen, elszabadult könnycsepp futott végig az orra mellett — Jutka magához szorította, ringatta, segített neki le- vekőzni, s úgy fogdjta magába, mintha világ körüli útról tért volna 'meg, az egyetlen helyre, ahol ibefogadjálk, és csodákról mesélhet. Már az esküvő napját is kitűzték, amikor a lány egyszer csak hanyatt fordult — combjai közüli, a sötét gyönyörűségből fény áradt —, és azt mondta: — gyönyörű ez a lakás. — Mert csoda történt — válaszolta, és végigvezette a lányt az életén. — Igen, csoda történt — felelte amaz —, albérletben lakom én is. Mintha a falak kifelé dőlnének, s végül egy viharos fennsíkon találná magát, összerándult. Még a főbérlők haráko- lását is hallani vélte. — Fizettem erre a hónapra, nem rakhat ki! — ordította. Másnap a lány hiába csengetett — az ágyán feküdt, s mintha a szíve ritmusát kopogták volna a távolodó léptek. Akkor imádkozott először. Két kezét összefűzte a mellén, úgy kómtálta a keresztnek: — Köszönöm' neked, Uram, hogy megmentettél a gonosztól, köszönöm, Uram, hogy egyedüli kiváltságom a csoda. A lány kereste még néhányszor, aztán elmaradt. A munkahelyére nem járt be, nehogy találkozhassanak. Nem, nem, gondolta, nincs már albérlet többé. Két keze most már mindig a mellén nyugodott, szemében furcsa tüzek égtek: — köszönöm, Uram, a lakást, köszönöm a csodát, mert érdemes volt élnem. — Szakálla lassan krisztusivá' boglyasodott, és furcsa szagok terjengtek a lakásban. Ha nagyon megéhezett, hosszú kabátban, szemére húzott kalapban és sötét szemüvegben lopakodott le az utcára. Mindenki dobott egy-egy kétforintost a bogaras, fiatal öreg- úmak, és nem fogadott, el pénzt fekete hajú nőktől. H ogy a lakás végül-hogy ment tönkre, csak találgatni lehet. Talán levert valamit, és nem tette vissza? Ki tudja. Az biztos: amikor rátörték a szomszédok az ajtót, alig tudtak a szobáig jutni a szanaszét dobált, poros holmik közt. Az ágyán feküdt, már egészen kihűlt, a szeme mereven sze- geződött egy pontra — s a megdöbbent szomszédok borzadva láttták, hogy a feszületét bámulja odaátról is, amiről valaki letépte Jézust, és felerősített egy rr.egsárgult cédulát: „Más hozzátartozóm nem lévén, megboldogult keresztlányom fiára hagyom a lakást.” Aki a Csendes Dont fordította Régi és mai dolgokról Benamy Sándorral * r „Móriczot házmesternek sem fogadnám föl, Karinthyval meg a cipőmet se füzetném be” A szokatlan külsejű, című kötet, aligha kerülte el a könyvbarátok figyelmét. A borítón ez áll: VII. Izétől Szent József Attiláig — alatta a kiadó neve: Epocha. Írójával, Benamy Sándorral zuglói lakásában beszélgettünk. A kisebbik szoba a Petőfi Irodalmi Múzeum része, az ajtón cédula hirdeti, hogy minden értékes dokumentum, ritka ereklye védett. Itt telepedtünk le. — Ma már ismeretlen a kiadó neve, csak a szövegből értesülünk arról, hogy valamikor a sajátja volt: hogyan jelent meg most így a könyv? — Nemcsak ez, hanem drámáim gyűjteménye is így látta meg a napvilágot. Egyrészt fenn-akartam tartania folyamatosságot. Az Epochá-t 1934-ben alapítottam. A másik indokom: nem szeretek várni. így — magánkiadásként —, ha januárban beadom a kéziratot, áprilisban már készen kapható a boltokban. Nekem minden nap számít. Öreg vagyok. Mellesleg a „szabályos” úton is járok: a Magvetőnél van bent egy régebbi írásom, a Tények és Tanúk című sorozatban fog megjelenni. Annak idején a Forduló világ címet kapta, most az eredeti — Állampolgár voltam Közép-Európá- ban — címmel kerül az olvasók elé. Már csak irodalom.- történet? — Olvashattunk „forrásvidékéről”, a két világháború közötti Erdélyről, illetve Budapesten a Continental Szálló 424-es szobájában kiépített „szellemi- hadállásáról”. Miben foglalná össze, mit jelentett az ön számára az a kor? Hosszú ideig nem volt cenzúra: sok értékes munkát meg lehetett jelentetni. A helyzet csak a németekkel kötött szövetség után súlyosbodott, így sikerülhetett például nekem a Csendes Don-t lefordítanom. Nagy szellemi pezsgés volt akkoriban. Sok olyan nagy egyéniség bonthatta ki szárnyait, aki összetéveszthetetlenül csak ő volt, és senki más. Milyen beszédesek ezek a nevek: Móricz, Krúdy, Szép Ernő, Szomory, Kodolányi János —, s még sorolhatnám napestig. De nemcsak fényei voltak annak a világnak. Emlékszem még a sok pesti koldusra, éhező nyomorultra. Belém vésődött például egy asszony képe, aki csecsemőjével ott állt a Margit-hídon, és kéregetett. Amikor kicsinye már annyira sírt az éhségtől, hogy nem tudta megnyugtatni, a korlát felé tartotta, és azt mondta neki: „Nézd csak, ez mind a tied lehet, neked adom ezt a szép nagy vizet.. — Hogyan ismerkedett meg az előbb idézett „nagyokkal”, s milyen emlékeket őriz róluk? — Űjságíróskodtam fiatal koromban erdélyi lapoknál: rendszeresen szerveztünk irodalmi matinékat, de sokszor száz kilométereket utaztam egy-egy érdekesebb interjú kedvéért. Sok emlékezetes esetem volt. Járt nálunk egyszer például Móricz Zsig- mond, s mint fiatal zsurnaliszta kísérgettem ide-oda. Ballagván mellette, azt találtam kérdezni, hogy menynyi jövedelme van. Az öreg összevonta szemöldökét, gyanakodva végigmért, s csak ennyit mondott: „Nincs egy vasam sem!” Másszor Szomory Dezsővel szerettem volna beszélni, fölkerestem pesti lakásán, és kopogtattam az ajtaján. Az üvegen keresztül láttam jellegzetes alakját, majd hallottam a hangját: „A mester nincs idehaza!” Nem adtam föl a reményt, legközelebb az utcán próbáltam szót váltani vele. Kikérte magának, mondván: „Engem ne/n lehet csak úgy leszólítani...” Mire én megrettenve adtam elő, hogy olyanokkal is készítettem már riportot, mint Móricz, vagy Karinthy. Ez csak olaj volt a tűzre, még jobban dühbe gurult, s közölte: „Móriczot házmesternek sem fogadnám föl, Karinthyval meg a cipőmet sem fűzetném be.” S peckesen továbbment. No én kaptam is ezen az alkatomon, s úgy, ahogy volt. párbeszédünket megírtam a Brassói Lapokban. Onnét vette át a budapesti 8 órai újság’. Szomory erre közleményt tett közzé, s kikérte magának, hogy „legjobb barátairól” ilyen hazugságokat adok a szájába. Vagy ne felejtsem el Szabó Dezsőt, a nagy különcöt: amikor szülővárosába, Kolozsvárra látogatott, azzal kezdte a vendégeskedést, hogy botrányt csinált az Astoria Szállóban, mert véletlenül meglátta Hatvány nevét a vendégkönyvben. Azután naphosszat hagyta, hogy várakozzék évtizedek óta nem látott édesanyja: cico- mázta magát a szobájában. Nekem' sokat jelentenek ezek az emlékek: az emberi gyöngeségek is árnyalják, színesebbé teszik az alkotók személyiségét. De gyakran többet mondanak el> róluk, mint a lexikonok címszavai. Egy magánkiadó megszületik \ — Azután mégiscsak feljött Pestre, s megalapította az Epoohá-t: miért került erre sor? — Végül is a több lehetőség vonzott, velem együtt mások is jöttek. Megvetettem a lábam a Continental Szállóban. Nem tudtunk nevet szerezni Solohov Csendes Don-jához. Nem vállalta fel senki. így jelentettük be feleségemmel kétszemélyes „cégünket”, amely aztán sok baloldali kiadvány gazdájául szegődött. Ha kevés a kiadó, nagy a szellemi hibaszázalék: így történhetett meg, hogy Upton Sinclair első könyvét harmincöt helyen utasítottak vissza, míg a 36. vállalkozó talált benne fantáziát. Meg is érte: a kötet világsiker lett. Nem volt könnyű életünk, „istenien” éheztünk, de jól éreztük magunkat, függetlenek voltunk. Nem laktunk, jól, de jól laktunk: újsághirdetések fejében kaptunk szobát a szállóban. Valahogy hiányolom manapság, hogy nincsenek hasonló vállalkozások, a két kiadó, amely szépirodalommal foglalkozik, nem elegen, dő. Az írók az életüket is elunják, mire három-négy év soriban állás után megjelenik a kötetük. A vállalkozószellem, a bátorság hiányzik. Régen például volt egy Kál- dor nevű magánkiadó: azt mondták, hogy ha valakire rásegíti a kabátot, az belépőjegy az irodalomba. A könyvek útja — Túl a nyolcvanon — reméljük még sokáig erőben, egészségben — miként követi az író és az egykori baloldali könyvkiadó a kultúra alakulását? — Rendszeresen járok moziba, színházba, sokat olvasok, de meg kell hogy mondjam, nem mindent figyelek tetszéssel. Olykor úgy látom: sokkal színesebben, áttételesebben kellene fogalmazni. A felszabadulás után természetes módon irányult a figyelem a megoldandó kérdések felé, hiszen nagy volt a nyomor, de ekkor sok fércmű született. Az ötveneshatvanas évek után pedig mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára, gyakran formalista alkotások látnak napvilágot. Beigazolódott Goethe mondása: „Ahol hiányzik egy gondolat, idejében betolakszik egy szó.” A személyiség varázsát hiányolom, a mondandó súlyával együtt. — Sok szó esik manapság a művelődés, azon belül a könyvkiadás anyagi helyzetéről, hogyan látja ebben a továbblépés lehetőségét ? — Pazarlásnak tartom azt, amit most csinálnak. Egyrészt megriadva látom, hogy mennyi ember foglalkozik a „zsűrizéssel”, ezt. még a Franklin sem engedhette volna meg magának. El lehet dönteni egy-két oldal után, hogy jó-e, vagy sem eßy írás. Ha igen, akkor szívvel- lélekkel mellé kell állni. Nagy hibának tartom, hogy a magyar könyvkiadás nem produkált világsikert, még egy olyan remekműből sem, mint Az ember tragédiája. Máshol nemzeti ügynek tartják, hogy más nyelveken olcsó kiadások sorát jelentessék meg. A személytelen válogatásnak az lesz az eredménye, hogy a raktárban halmozódnak azok a könyvek, amelyek a kutyát sem érdeklik. Mechanikusan nem lehet az irodalommal foglalkozni. Hatalmas < összegek folynak el így, kidobnak pénzt papírra, nyomdára, s a zúzdáiba kerülnek a végén a kötetek. A könyveknek leikük, sorsuk van, akár az embereknek, s az olvasók kezében életre kelhetnek, Vigyázni kell rá,’ hogy útjuk mindig arra vezessen. Gábor László
