Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-05 / 285. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. december 5., szombat Átányi változások Akik a 31-es úton igyekeznek céljuk felé, olvashatják a táblát: Átány. A nyári utazó azonban hiába keresi a faluit, hiába tekinget a nyíl irányában, mert a helységet nem láthatja. Elfedik előle a növények. Az akácok, a bokrok és a hosszúra nyúlt kukoricások. Csak ősz végétől tűnik megint elő a távoli templomtorony és a település szélén sorjázó házak teteje. ★ Hiába keresem a tanácselnököt. Építkezik — hallom. Szabadságon van? — kérdezem. Nem — mondják mosolyogva az „irodám”. Szép kis elnök az ilyen — gondolom magamban —, munkaidőiben rakja házának falait. Nincs időm füstölöghasztalan forgatja útikönyvét, nem talál róla semmit... ★ Az artézi kútnál egy asz- szony álldogál. Míg kannája megtelik, szót válthatunk. — Két nagy gondja van az ittenieknek „kedves”. Tudja-e? Az egyik, hogy még sok helyütt most sincs bevezetve a víz. így kell csiibrekkel-csöbrökkel járnunk a kútra. Pedig tíz esztendeje minden évben 600 forintot fizetünk, csakhogy meglegyen, még sincs. Megígérték nekünk, de hiába várakoznánk. A másik baj meg az, hogy él itt néhány család, akivel nem lehet bírná. Randalíroznak, verekednek, fenyegetőznek. Börtönmegfeledkeztem ! — Azzal felkapja a kék zománcos „füleseket”, és eltűnik a szemem elől, pedig még a nevét sem kérdeztem meg. ★ Az iskolában újra összefutok az elnökkel. Elmondom, miket hallottam. — A víz, a víz! — sóhajt — hetvenkettő óta 6,5—7 kilométer vezetéket építettünk ki, de még kb. 5 kilométerre lenne szükség ahhoz, hogy véglegesen kivessük a nyakunkból ezt a gondot. Sokat töröm a fejem, hogyan lehetne segíteni a Szövetség, vagy a Rózsa utca lakóinak. Nincs olyan gyűlés, ahol ne kerülne szóba ez a kérdés. Tudom én azt is, hogy mindenki szívesen ásná az árElhagyott gazdasági épületből évi egymillió forint nyereséget adó seprűkötő műhelyt létesített a termelőszövetkezet nd, mert hamar megtudom, hogy szó sincs a magánbirtok gyarapításáról, a közhaszonról azonban annál inkább. Amikor elindulunk, hogy megkeressük, egy kék munkaruhás fiatalember áll meg előttünk az utcán — az elnök. Juhász Károly csak néhány hónapja vette át a település „kormánykerekéit”. Mint géplakatos dolgozott a helyi termelőszövetkezetben. — Van dolgom bőven. Ezeket részint már ismerem is, hiszen én voltam a község KISZ-tittoára, tehát tudtam, mire vállalkozom. Most épp Átány egy régi vágyát szeretnénk teljesíteni: vendéglőt építünk. Helyesebben, bontjuk a régit, ezért is vagyok ebben az ancúgban — üt rá a kabátújjára, mire kis porfelleg kerekedik körülöttünk. — A Hevesi ÁFÉSZ üzemelteti majd, mi pedig az itteni tsz segítségével és a lakosság sok-sok társadalmi munkájával átalakítjuk. Ideje, hogy normális körülmények között pihenhessen meg, aki erre jár. De ez azt is jelenti, hogy ezzel végre nálunk is megoldódhat az üzemi étkeztetés, és lehet iskolai napközi otthonunk is, ha sikerül, már a következő év őszétől. ★ Az őszi verőfény elcsábít, járom a girbe-görbe utcákat. Hogy is mondta az elnök? — Az úthálózatunk a megyében az egyik legelhanyagoltabb. Kicsit kívül esik „a forgalmon”. Hiába utaznak ég dolgoznak az itteni férfiak az ország legtávolabbi csücskében, ide nem nagyon látogat senki. Még azt sem tudják, hogy itt van ez a nagyon szépen helyreállított Kakas-ház. Akii véletlenül mégis idetéved és megáll, sebb — most sincs ez másképp, csak kényelmesebb. Nem kell már markot szedni, gömyedezni a földeken... — Jaj, azt nagyon nem szerettem, emlékszik. Anyuka? Most meg a lányom talán már azt sem tudja, hogy mi az. De jobb is így! Férjhez megy és elköltözik innen, mint az itteni fiatalok nagyobb ré6ze. Már gyűjtjük a stafímngot. Azért is dolgozom annyit: takarítom az iskolát, almát szedek a Füzesabonyi Állami Gazdaságban, „bedolgozom” a Hevesi Háziipari Szövetkezet itteni részlegébe. .. — Messzire eljut az itteni asszonyok munkája, tudja-e? — Néz rám a néni a fekete kendő alól — exportálják mindenfelé. Csuda szépeket sző az a húsz asszony, aranyat ér a kezük... Nemcsak a Kakas-ház — amely bemutatóhely —, de Bekécsék háza is őrzi a népi építőművészet értékeit Juhász Istvánná: — „Tizenegy napig jártam az öregek napközijébe — mind a tizenegy napot a lakásomban töltötték a cigányok. Azt mondták: hagyjam.. „ én most elmegyek a szociális otthonba...” Kemence is, de kályha is. bői ki, börtönbe be... Az én uramat is megpofozták, „kedves”. Pedig az aztán, tényleg nem ártott senkinek. Hetvenéves is elmúlt már, mégis megütötték. De nem ő az egyetlen, hetente ismétlődnek az ilyen esetek, Nem ismernek azok se istent, se embert. Még fényes nappal sem vagyunk már biztonságban. — Nem a cigányokkal van nekem bajom, nehogy azt írja már! -Azok között is van rendes is, ilyen is, meg olyan is, minit á magyarok között. De azok ellen, akik félelemben tartják a falut, miért nem tesznek már valamit, amitől észheztérné- nek? A kanna már rég csordultig telt, minit az asszony a panasszal. Aztán egyszer csak összecsapja a tenyerét. — Te szentségem... A kis unokám! Róla meg teljesen kot, hogy minél korábban ott legyen a víz a már meglevő fürdőszobákban, tudom. De manapság rendkívül drága a cső, a csatlakozó... Mégis 83-ra remélhetőleg véglegesen megoldódik ez a probléma. — A másik, amiért fő a fejünk: a randalírozók. Való igaz, nem lehetünk elégedettek a falu közbiztonságával. Sok kisebb-nagyobb rendbontásra kerül sor nap mint nap. Különösen, amióta az úgynevezett „máskostelepet” felszámoltuk, és az addig ott élő cigánycsaládokait beköltöztettük a községbe. Még önkényes házfoglalás is volt. — Van néhány olyan család a faluban — veszi át a szót Nagy Kálmán, az iskola igazgatója —, akiket inkább az alkohol vezet és kevésbé a józan ész. De én, aki egy olyan intézményit vezetek, ahol mór a tanulók negyvenegy százaléka cigány, elmondhatom, hogy baj lenne csak ebből ítélni. Néhány nagy famíliáról van szó, akiket csak nehezen lehet kimozdítani jelenlegi állapotukból. De sorolhatnám azok neveit, Baloghékat, Nagyékat, akik becsületesen dolgoznak. Sajnos, azonban a jó példa kevésbé ragadós, a rossz annál inkább. — Az összlakosság körülbelül húsz százaléka cigány, de többnyire őket lehet látni a kocsma, a presszó körül, és bizony sokszor az ember kétszer is meggondolja, hogy el merjen-e menni mellettük. ★ A Bem utcai ház verandáján ketten kézimunkáznak. A fekete ruhás idősebb Csontos Sándorné és a lánya, Együd Károlyné. — Jól jön az a kis pénz, amit ezért kapok — mondja a fiatalabb asszony. — A férjem vasbetonszerelő, a fiam még tanul, mindketten Egerben vannak. A lányom pedig a hevesi cukrászdában pincér. Jut hát időm erre. Anyuka ilyenkor eljön és segít nekem. — Innen mindig eljártak az emberek, és az asszonyoknak egyedül kellett megtalálniuk az elfoglaltságukat. — Veszi át a szót az idő★ Két hézzal odébb Török Ferenc portáján itthon van a gazda. — De szabadságon — teszi hozzá rögtön —, én is Pesten dolgozom. Amikor még legény voltam, minden, ki eljárt, mentem hát én is. Az egész brigád idevalósi, jó komákból állt össze. Ma már lehet, hogy maradnék, itt is egyre jobban fizet a tsz, de ha így alakult, ott a helyem nyugdíjig. Ragaszkodnak hozzánk, mi meg nagyon megszoktuk a „független" életet De míg eddig három busz kellett, hogy hétfőn hajnalban elvigyen minket, most már még kettő is sok. ★ — Sokat javult a tsz — mondja Galvács Károly, a Búzakalász Termelőszövetkezet párttiitkára, akit szintén a jövő vendéglőjének munkálatainál találok. — Megváltoztak itt a körülmények, és ettől reméljük, hogy megállítja majd a falu „elöregedését”... — Körülbelül négyezer forint átlagfizetést biztosítunk 330 aktív dolgozónknak, de a majd háromszáz nyugdíjasunk is szép összeget kap kézhez havonta. És ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a községben évente 2300 darab sertést vásárolunk fel az áfész-szel közösen, és hogy magánkézen 130 tehén van, ráadásul sokan foglalkoznak zöldségtermesztéssel is —, akkor elhihetjük, hogy aki ma innen Átányból elköltözik, vagy elvágyik, azt nem a szegénység hajtja... Szilágyi Andor Tsz-nyugdí jasok — „napközisek"... A ma is élő népművészetet a Hevesi Háziipari Szövetkezet részlegében harmincán folytatják kenyérkeresetként J (Kőhidi Imre fotói)
