Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
NÉPÚJSÁG 1981. december 31., csütörtök MŰVÉSZET ÉS IRODALOM bád nem csinál mást, mint felejteni, emlékezni akar és újra élni, bizonyítva a létezés értelmét. Minden új kapcsolata mellett azonban már egy megélt élet darabja áll. Mérlegelnie kellene — muszáj is —, de a megítélés pillanatában a dolgok már nem azonosak önmagukkal. Üj helyzeteket kell megismernie, mert a világban nem járnak egyformán az órák. Mindennek külön órája van. Az ember nem csupán a tényleges időt éli, de a múltját és a jövőjét is. Ha valaki is kísérletet tesz a megalkuvás nélküli életre, akkor számolnia kell ezzel. A lehetetlen megkísérlése minden kaland Szindbádnál: felfedező öröme csupán az, hogy nevet adhat a nem ismert szigeteknek, s ezt hívják boldogságnak vagy szomorúságnak. A névadásnak ez a pillanata a tulajdonképpeni győzelem. Amit előlegül a tenyerébe rajzolt térképben kapott, azt kell végigjárnia — apály és dagály állandó változásaival — míg maga is rozsdamarttá válik, mint a temetők keresztre feszített Krisztusai. Mennyit időz a temetőkben! Az ember azt hinné, hogy csupán új találkahelyeket vizslat, vagy az elmúlásnak keres könnyen érthető, elsődleges jelképet. Találkahelyek ezek a temetők, anynyiban, amennyiben a történelme őseit faggatja. Egy régész ás le -itt, egy nyugtalan, kíváncsi ember, nem a koponyák, medencecsontok paleontológiái izgalmaiért, de a koponyák mögötti cselekvések megélt titkaiért, polémiára kényszerítve a halottakat. Nincs semmi borzongató Krúdy temetőiben. Persze ezek nem nekropolisok, inkább a régi törzsvendégek új találkahelyei. Az ember azt várja, hogy vérbő férfiai itt tovább kvaterkáznak, szomorú szemű asszonyai itt mosolyodnak el, mintha ipára, anyósra bízná a mustrát. A családi tanács útbaigazító észrevételeit várja ettől a ház-sír-tűznézőtől. Abban sincs semmi profán, ahogy szabódó, mégis odaadó kedveseit — akik csak addig élnek, amíg szeretnek — lefekteti a vadfűvel benőtt sírhantok között. Itt is, ilyenkor is a misztérium varázsol el: a szabadság teljességének pillanata, a születés és a halál szinte egymásra íródó megnyilatkozása. S ha ott mégis annyira rossz, vajon miért nem jönnek vissza? Valamit a konyhaművészetről. A zsigerek, nyelőcsövek, enzimek békés egymás mellett éléséről. Kapcsolatai viszonylatai tulajdonképpen itt rendeződnek. Kedélyvilága itt teremtődik meg a pörköltek, a tányér húsok, csillogó borok, habos sörök, fűszerek között, s ellenfeleivé is ők válnak. A szív, a máj, az epe, a gyomor egy ideig még kedvtelve élvezi ezt az eufóriát, hogy aztán később az áldozatok egyék meg legyőzőjüket. Tárgyainkról: múlandóságunk tükreiről, bűnjeleiről. Krúdynál minden emlékelem antropomorfizálódik, mint ahogy fordítva, eltárgyiasul az ember is. Ezek a tárgyak — az ég bekarcolt faágak, vagy papírra bízott betűk — a film tulajdonképpeni építőkövei, vagy, hogy pontosabb legyek, ez a film építőanyaga. Imakönyvek kezdőbetűi, naptárak fakó bejegyzései, a csillagképek metafizikus jelentése, kiszáradt levelek, elvesztett hajtők, elejtett zsebkendők, fényképek, ételreceptek, sírkövek, elfonnyadt virágok, hóban égő gyertyák, gyűrűk csillogása, levelek, báli meghívók — mind-mind egy végrendelet leltáranyagát képezik. A világ és a természet vagyonát, ö maga leáldozóban, itt hagyja nekünk a napfelkeltéket, a fáradt mosolyokat, virágok tüzét, parazsuknál talán még átmelegedhetünk. Mit akar hát Szindbád? Kézjegyének megfelelni. Örökül hagyni semmi mást, csak a tapasztalatokat, amivel az örökségváró éppúgy nem tud semmit sem kezdeni, mint az örökhagyó a sajátjaival. Végig kell járnia az életet, vaksötétben tapogatózva. Életvitele program, mert a halál bizonyosságával szemben az élet sokrétűségét, gazdagságát állítja szembe. Huszárik Zoltán E heti irodalom-művészet oldalunk képanyagát Huszárik Zoltán — az 1981-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt filmrendező — grafikáiból válogattuk. Fotóinkon Huszárik Zoltán, illetve Szindbád című filmjének két főszereplője, Dajka Margit és Latinovits Zoltán látható. A reprodukciókat Veress Jenő készítette. Pavel Rozvald: — Apu, ez kvalc — mondta egyszer a hatéves fiam, és az asztalra buhantott egy félkilós macskakövet. A szigorú hangú megdorgálásnak, — hogy nem szép dolog megrongálni az úttestet — semmi hatása nem volt. A fiam elhatározta, hogy köveket fog gyűjteni. — Honzik — fordultam hozzá kábé egy fél év múlva —, ez így nem mehet tovább. Nézd csak, mi lett a lakásunkból. Egy kőbánya! Ma reggel pedig * * anyádra esett egy föld- pát, és csoda, hogy el nem veszítette a szeme világát... De a fiú csak ezeknek a köveknek élt! Más gyerekeknek görkorcsolya vagy villanyvasút kellett, a mi Honzikunk pedig szakirodalomra ku- nyerált pénzt. Olvasni, igaz, még nem tudott, ezt mi csináltuk helyette, botladozva, megmegakadva a bonyolult, nehéz szakkifejezésekben. Ügy tűnt, hogy a nem egészen hétéves legényke megtalálta az életcélját, ám egyszer csak hirtelen minden megváltozott. Egy nap, ahogy hazaértem a munkából, egyetlen követ sem találtam a lakásban. Honzik az asztalnál ült, kezében egy postabélyeggel, amit egy nagyítón keresztül vizsgálgatott, és rövid, elragadtatott, kotkodácsolásszerű hangokat hallatott. E naptól kezdve a filatéliá- val fertőződött meg a gyerek. Most a lakás a postai bér- mentesítési eszközök igája alá került. Bélyegek voltak mindenütt, és isten ments, hogy valamelyikünk megfeledkezvén magáról, egy hirtelen mozdulatot tegyen! Mert akkor apró kis színes • papírdarabkák emelkedtek a levegőbe, Honzik pedig olyan ordítást csapott, mintha a világ vége érkezett volna el. Tizenkét éves volt, amikor egy hatalmas, fekete bogarat hozott haza. Az anyja követelésére, hogy azonnal dobja ' ki ezt a- mérges pókot, míg el nem pusztítja vele az egész családot, Honzik az igazi gyűjtők megrendíthetet- len nyugalmával válaszolt: — Ne izgulj. Ez az új gyűjtőszenvedélyem kezdete. Ez egy közönséges szarvasbogár gyönyörű példánya ... A lakás lassanként megtelt zörgéssel, zümmögéssel és röpködéssel. Nem lehetett leülni egy székre anélkül, hogy valami nyomban bele ne csimpaszkodott volna az ember puhább részébe az ollójával, a felső vagy alsó rá- , gojával, vagy az isten tudja, mijük volt azoknak a teremtményeknek. Fiunk az egész vakáció alatt és minden vasárnap a város környékén csatangolt egy lepkehálóval meg egy egész hátizsáknyi ’ skatulyával — amiket velünk ragasz- tatott este, munkaidő után. Azt mondta, mindenkinek — ahogy tőle telik —, hozzá kell járulnia a tudomány fejlődéséhez. Végül is belenyugodtunk, Persze sajnáltuk, hogy mások gyermekei . úgy nőnek fel, mint a gyerekek: orvosi vagy könyvelői szakmákról ábrándoznak, a miénk pedig semmi másról nem akar hallani a bogarain kívül. Tizenhét éves volt, amikor mind a hétezerháromszáz-ti- zenegy bogár és lepke úgy eltűnt, mintha egy varázspálcával intettek volna bei Helyettük az ajtóban ott állt a mi Honzikunk. A szeme ragyogott, mögötte egy szimpatikus sportdzsekis fruska állt. — Ismerkedjetek meg — szólt hozzánk Honzik —, ez Alena... — Az új gyűjtőszenvedély kezdete — súgta a feleségem, és felsóhajtott. Juhász László fordítása Tandori Dezső: 1981 decemberében 43 1981 decemberében 43 évés lett: pontosan annyi, ba van effélékben pontosság, mint az apja volt, amikor ő született. Apja egy bizonyos szertartáson jól a feje fülé tartotta, magasabb legyen mint ő (179—180 cm). Így történt. A Lágymányos régi negyedének egyik lejtős utcáján halad lefelé, önmaga iménti másánál egyre alacsonyabb, de ez csak bizonyos ideig tart; észre sem veszi, mikor ér vissza megint a korábbi városszintre (a tenger felett, bár a tenger messze). Apja nincs tőle semennyire (bár ez csak egy bizonyos káprázat), meghalt két éve. O visszaemlékezik erre, a részletek nem idéződnek fel. (Még lefelé megy.) Lefelé megyek, mondta apja, 84 éves volt, amikor meghalt. Emlékezik egy karácsonyra, többre is, ő maga decemberi születésű, a dolgok összejöttek. Nyilván egész életét befolyásolta a kultúrkör ünnepvilága, és születésének közel-ideje. Minden karácsonnyal egyre távolodik viszont valami közelitől, és közelít valami távolihoz; hanem erre dehogy gondol most, mértékletesen vásárol, ajándékokat, csupa gyakorlati dolgot, szinte a vegyes savanyúság is ilyesmi (épp nem). Betér egy borozóba, majdnem pogácsát is vesz (túlságosan szereti! ha elkezdene pogácsázni, nem lenne vége- hossza, mondja kis pontatlansággal, ez karácsonyi ajándék szintén). Nagyon szabad, szabadnak érzi magát ilyenkor; munkája megvárja, otthon mindent ugyanúgy el kell intéznie, mintha ezen a déielőttön nem lett volna ennyire szabad. Mi az mégis, ami megmarad, holott nem történt semmi? Pár centi? Honnét?
