Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG 1981. december 31., csütörtök Az örök élet vi rága Agyagtáblákon maradt ránk az eposz, amelyben Gilgames, a hős pokolra száll, hogy őseitől megtudja, hol találja az örök élet virágát. Huszárik Zoltán, a törékeny alkatú művész, mintha a robusztus isten­király utóda lenne. Egész életében-életé- vel ezeket a csodálatos szirmokat termő növényt kereste. Késpenge élességű leve­lei halálra sebezték. Művét nem évezre­dekkel dacoló égetett cserepek, csupán szí­nüket vesztő celluloidszalagok, sárguló pa­pírlapok óvják Bennünk marad ezért meg, ha megőrizzük a konok, esendő ember emlékét, aki végzetünk olyan útjaira in­dult, amelyeket időről időre meg kell jár­nunk. Első rövidfilmje az Elégia, ősi társunk, a ló megaláztatásáról és haláláról szól. Be­mutatja, ahogy vele pusztulnak vágyaink és értékeink is. Hús-vér valóságunk, sze­relmeink, barátságaink és testmeleg, tej- szagú gyermekkorunk állt ott bekötött szemmel a vágóhíd technicizált, futószalag­rendszerű, hideg fényű kalodájában. Állt, még az utolsó ütés előtt is jóhiszeműen, bízva kétlábú gazdájában. Orrlikaiban azonban már a félelem rángása: vérsza­got és izzadságot szimatolt. De mire meg­riad és kétségbeesetten kitörne, már ké­ső. „Tömegéleímezési cikk”, szafaládé lesz belőle. Olcsó lókolbász, amelyet sietősen falunk be a gyorsbüfében. Jöhetnek per­sze a rideg közgazdasági számítások, hogy ilyen fejlettségi szint mellett ennyi, meg ennyi ló tartása „rentábilis”. Semmi sem változik, mert árulás történt: eladtunk egy lényt, aki bízott bennünk, aki szeretett bennünket. Szegényebbek lettünk. Nemcsak a veszteségeinkről adott -hírt Huszárik, hiszen első nagy játékfilmjéből, a Szindbádból sokan tanulták meg figyel­ni az élet apró csodáit, ízeit, amelyeket kamerájával oly csodálatosan megtalált. A húslevesen csillogó karikák fényében, a tócsák tükrében, a pirítóson szétkent for­ró velő pirospaprikás remegésében, a nők gondoskodásában és vad, vagy bánatosan szelíd ölelésében, a temetők mohos fake­resztjeiben fölsejlett a titok. A halhatat-, lanságé, az örök élet virágáé. Játékosan kereste tovább a csodálatos szirmokat a Capriccio képsoraiban. Vajon mit rejt a hóember feje, a hasa, s mit olvashatunk ki a szeméből? A vízből mi­ként válnak jégcsapok, s miért ragyognak fel a hócsillagok? Csupa átalakulás, csupa megfoghatatlan rejtély, tünemény ez a földi lét. Valahová odapillantasz, látni vélsz valamit, de az a következő pillanatban már megváltozik. A maradandóság: a munka. Az emberi alkotás. Az Amerigo Tótról készült kis- filmjének a kezek a főszereplői, melyek urai a tűznek és a fémeknek, s erőseb­bek a lelketlen anyagnál. Létünk titka még az alázat és a türelem: a Tisztelet az öregasszonyoknak című művében a törté­nelem és a sors ^alávetettjeinek arcát lát­hatjuk. Azokét, akik szültek és temettek, vajúdtak a sírgödör felett: katonákat ad­tak a háborúnak. Itt maradtak ők, az örök hűségesek: talpig feketében, holló- szárny-rebbenéssel gondozzák a sírokat, zokszó nélkül szolgálják magányos éle­tükkel a túlélőket. A halál filmje: az A piacere. A hazug gyászt szembesíti Huszárik ebben az alko­tásban a valódi fájdalommal, s a kopo­nyákat görgető tengerrel: a végtelennel. Az idő gyógyító hatalmában, s a nemze­dékek egymásutániságában halál és élet egybefolyik. Öröm és bánat egy tőről fa­kad: a lebírhatatlan élet a gyökerük. A Csontváryban, a második, egyben utolsó, egész estét betöltő filmjében a művész is feltűnik, aki saját gyötrődő éle­tével kutatja a világunkat mozgató erőket. Arca megsokszorozódik: a színész, a fes­tő és a bolond — a mű főszereplői — egy személy különböző alakjai. Azt a viszony- rendszert is ábrázolja a rendező, amelyben megszületik, s egyben fogyasztási cikké válik a mű, s a látomások egyre inkább „társadalmasodnak”. Olvasók, nézők, hall­gatók elé kerülnek, akik felhasználják azo­kat, akár értik valójában, akár nem: mit akart a művész? Örök bizonytalanságban, kételyek között élő ember volt Huszárik Zoltán. Nem ala­kított ki magának mítoszt, ahogy rendező­társai tették és teszik. Nem harcolt a sikerért: vanitatum vanitas — hiúságok hiúsága lett volna számára. A tisztességet találta meg, mint az örök élet virágát. Életműve ezért teljes, bárhol lezárható, kerek egész. Kerülte az önismétlést, a fe­csegést, a felesleges gesztusokat. Tudta, hogy minden múlandó, de azt is, hogy „messziről jön, s messzire megy ez az élet”, ötvenévesen elaludt, s nem ébredt föl. Értünk álmodik. Gábor László Noteszlapok ezek a sorok. Még pontosabban: egy határ­időnapló emlékeztető útjel­zői. Munka közbeni töpren­gések, amiket minden konst­rukció nélkül adok közre, bízva abban, hogy a készülő filmben helyet szorítanak maguknak. Első találkozásom alkal­mával Krúdynál csak a me­se ejtett rabul. Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar bokor- bá. Az ódon városokat, sza­lonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minő­sítettem, csak ahogy a mű­höz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg, a hangja is több szó- lamú. Fátyolos közlése mö­gött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagámban tovább bogoz­tam, úgy távolodott a stylro­mantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide is annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia. Mit akar Szindbád? Sze­mélyiségének motívumai oly­annyira terebélyesek, gazda­gok, hogy a nagy életélve­zők, a totális világra törek­vők — mert ebben az a fon­tos — mind megtalálhatók benne. Don Quijotén, Don Jüanon át Gargantuaig, s hogy társadalmi helye, osz­tályszerepe se maradjon kitöl­tetlen, a lehetőségeiből kiszo­rult dzsentri fáradt helyzetfel­ismerése is benne van ebben az életanyagban. Mit akar Szindbád? — kérdeztem az előbb. Elsősorban élni, min­den életközegben benne len­ni — tájban, nőben, tárgy­ban, az ételek jóízében, ki­fakult borospoharak tükré­ben, temetők mohos kereszt­jeiben. Az önalakítás sürgető igyekezete teremti meg ta­pasztalataink tárházát és ál­lít paradox módon csapdát is egyúttal az igyekvőnek. Élni siet és túlhajtja az ér­zést. Állandó hely- és hely­zetváltoztatása a lélek hely­keresése, a megállapodás utá­ni vágy. Sajátos módon ezt a külön békét meg a tett sem képes megélni. Nem hagy maga után sgpimi mást, csak a pillanat szétroncsolt em­lékműveit. Emlékfoszlányo­kat,, szótöredékeket kap aján­dékul az élettől, s ha meg­fejteni igyekszik őket, s megy élete lelőhelyei után — kép­telen egybekapcsolni a fogal­makat, szervesülni a megélt élettel — eredményként a kontaktus hiányát kapja, bá­beli hangzavart, ahol min-' denki mondja a magáét, mint a pereces. Csak a csend a megnyugtató, az élő szó ér­telmét vesztette. Néha a test még gondolkodik, megfakult szóvirágokba öltözteti mo­delljeit, de a beálló csend­ben ezek is szétporladnak. Kik vagyunk, mik vagyunk, hová megyünk? — kérdezte Gauguin, kérdezi változatla- . nul Szindbád is. Az idő a legnagyobb el­lenfelünk. Elrendezési szán­dékainkat lerombolja, a meg­értés lehetőségét elrabolja, őszinte kitárulkozásainkkal megfoszt az illúzió szabadsá­gától. Sarokba szorít. Krúdy egész csatája, kételye, érve­lése, a viszonylatok megbíz­hatatlansága körül forog. Ér­deklődése túlnövi vágyait, elképzeléseit. Minden új motí­vum minden új helyzet egy új életlehetőség csíráját hor­dozza magában. Az élet nem csupán szépségeit, de profán igazságait is egyaránt magá­val hurcolja, így lesz a fel­ismert igazság is ellenfelévé. A képzelet kalodájában él az ember, megvonva a jelen­idővel saját börtönének fa­lait. Mit csinálhat? — Űj cellasorokat formál falak nélkül, hogy aztán kapcsola­tai újból körbefogják. Ezt a témát variálja tulajdonkép­pen egy életen át, viszonyla­gos szabadságot nem is él­vez, csupán a színterek vál­tozásaiban, az emberi gesz­tusok esetlegességében. Szind­Apáti Miklós: Egy mondat vigalmainkról Vígan búcsúzni, vagy derűs jövendőt tervezni komor arccal — mi tehetségesebb? kérdezgetem magam, s az elmúló időt, hát jó, öltsük föl ünnepi bohóc-sityakunkat, vegyünk öt papírtrombitát, két papír­petárdát, egy papírmaszk-mosolyt, arcot az álarcaimra, és igyunk, ha ihatunk, barátaim, ha van mit, s ha van kivel, mert italtalan elhagynak minkéit barátaink, koccintsunk is, mert ez a pillanat ünnepélye, barátaim, perc-barátaim, év-barátaim, élet-barátaim, egyik évből épp most fordulunk a másikba át, mint forgolódunk álmunkban, észrevétlenül, s ha kedvesünk szeret, fordul ő is velünk, együtt-fordulásunk az idővel mégse sikerül, a kelleténél korábban koccintgatunk, avagy másnaposán is kortyoljuk a sört, a Himnuszt a balsors szekerébe fogjuk, húzza az! eszünkbe se jut már magunk rángatni magunk, zötyög az egész szekértábor, ez a legvígabb, hát legyen csak jövőre is elegendő borunk, búzánk, békességünk, s akkor jöhetnek ezer­kilencszáznyolcvankettőről a víg jóslatok, próbálkozom: elméletté lesz az enyhülés, az éhezés sajnos csillapítatlan marad, s amint a szaporodást Délen, úgy a szennyezést Északon jövőre sem tudják, tudjuk még megállítani, — hazánkban? többen leszünk, kik jót akartunk, bár nem fogják eltörölni a halálbüntetést, többen leszünk, kiknek jobban megy soruk* többen, de magyarokként, összességünkben -mégis kevesebben, az életszínvonal stagnálni, tehát csökkenni fog, de aki dolgozik, annak lesz akármit ennie, aki szervez, dolgoztat, annak telik talán utazásra, úszómedencére, s talán még verseskönyvre is, lásd jövőre megjelenő Szerelmi történeteim, úristen, kinek írunk? a nők tovább értéktelenednek, de valahogy többe jönnek mégis, a fiaink egy évvel megint távolabb kerülnek tőlünk, a bank kevesebbet hitelez majd, nagyobb kamatra, az élet drágább lesz, de megold- hatóbb — csak el kell döntenünk, hogy pénzért mindent, vagy pénzért semmit, szóval, el kell döntenünk, hogy mi mit, vagy mennyit ér, hogy vígan búcsúzni jobb, vagy tervezni tovább a jövőt komoran, Szilvesztertől Szilveszterig. A művelt népért A kunszki terület 1500. könyvtára a fiatal Szol- nyecsij településen nyílt meg, ahol hatalmas cukor­gyár épül. A könyvtár ál­lománya négyezer kötet, szépirodalmi és társadalom- politikai művek. A X. öt­éves tervben e területen 25 falusi kultúrházat és klu­bot építettek. Természete­sen mindegyikben van könyvtár is, könyvállomá­nyuk ma 15 millió példány könyv és folyóirat. Sok he­lyütt rendeznek könyvki­állításokat, előadásokat. A Szovjetunióban össze­sen több mint 132 ezer köz­könyvtár van, együttesen 18 milliárd példány könyv­vel. Hiány Volt egyszer egy ember. Fénylő arca elé emelte arany- trombitáját, a fátyolos, rekedtes hang áttörte a csendet és ráfigyelt a világ. Volt egy másik ember, őserdőben élt. Fehér orvosköpeny­ben szervezte — gyógyította a gyógyíthatatlanokat — az em­beriséget a jó, az igaz ügy érdekében. És mi hallgattunk rá. Érkeztek a küldemények Európából, Ázsiából, Ausztráliából. Kanadából és mindenhonnan, ahol ember élt. Volt egy szürke szemű fizikus, aki elmerészkedett az anyag határáig. A legparányibb részeket vizsgálta az egészben. Nem rettent vissza a létezés tornácáról. Még hallgatagabb még bölcsebb lett. Értünk gondolkodott. Volt egy liverpooli fiú. Gitárjának húrjain felzengett a gerincetört világ egészségéért fohászkodó könyörgés. Vele énekeltünk. Volt egy filmrendező. Szépeket tudott álmodni. Álmodni tanított bennünket. Hinni a valóság másik arcában. Cso­dákban, színekben, mesékben: a lehetőségekben. Volt egy angyalhajú, emberarcú költőnk, ^elragadták az ég táltosai. Igazságunk dadogását gyógyítják nyelvünk alá szívünk mélyére rejtett méltóság-simaságú szavai. Fogynak a mámoros század évei, ajtónk küszöbén titko? látogatóként várakozik a XXI. század. Keserednek a má­morok. Kihullanak "émberhitünk fénysugarú tartóoszlopai. Nőnek-e helyettük újak? Szigethy András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents