Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
NÉPÚJSÁG 1981. december 31., csütörtök 7 Európa-szerte békemenetek a NATO rakétatelepítési szándé ka ellen Brezsnyev—Schmidt találkozó Bonnban: mosoly és kézfogás Kádár János az SZKP XXVI. kongresszusán (Fotók: MTI — KS — UPI — Rauter — « taszsz; A politika fotói a fotó politikája Olvasóink immár megszokták, hogy ezen az oldalon szombatonként tematikus, művészi fotókat közlünk. Most a fotók nem kevésbé te- matikusak, bár lehet, hogy kevésbé művésziek. Az év végén nem is a „művészet” a célunk, hanem az év eseményeit óhajtottuk feleleveníteni képekben. A szükségállapotot Jelenti be Jaruzelski, a LEMP KB első titkára, miniszterelnök és nemzetvédelmi miniszter Még ma is, évtizedek múltán is, összefut a nyál a számban, ha eszembe jut. milyen finom is volt egyszer, bumfordi városi gyerekként még, falun, frissen f^jt tejbe áztatott kenyeret enni. A mennyei manna lehetett olyan, vagy lehet ilyen. A tejbe áztatott kenyeret nem pohárból, bögréből kanalaztam, hanem tányérból. Igen: mélytányérból. Először beleaprítottam a kenyeret — ahogyan mutatták — és a kenyérre öntötték rá nekem a friss, langyos falusi tejet, hogy a rántottlevestől, az ünnepi híg tejtől, a sovány koszttól mindig éhes gyomrom valósággal belenyögött a gyönyörűségbe. Felnőtt koromban egyszer újra megpróbáltam. Felidézni így is gyermekvolt koromat. Nem ízlett a tejbe áztatott kenyér. Hiába, az első csókot nem lehet újracsókolni, mert az már fanyar, ám, ha nem is lenne az, akkor sem lenne az első már. Egyszóval ettem, kanalaztam a tejet, pontosabban a tejbe áztatott kenyeret; egyetlen, bár vastag szelet volt csak, egy ibrik tejjel nyakonöntve — de hát nem és nem. Megváltozott a férfi ínye? Minden bizonnyal. Ez az emlék, a tejbe áztatott kenyér, most onnan jutott az eszembe, hogy néhány tény, adat hallatán azt kellett kikövetkeztetnem, hogy lám, nemcsak az én ínyem változott az évek folyamán, de férfivá érett egy egész nemzedék is körülöttem. Már.nem szeretik a tejbe áztatott kenyeret, nem is veszik, fölösen veszik a hozzávalót ... A férfivá érett nemzedék — furcsa: 'nők is, lányok is! — csak követeli a kenyeret és a tejet, de valójában már nem is eszi. Ha nem frissen fejt, még meleg a tej, ha nem kemencéből kivett, még forró a cipó. Panaszkodik az áfész elnöke, hogy mindig azzal ma- cerálja őt, meg a boltjait a sajtó, a rádió, meg a szomszédasszony az emeletről, hogy már megint nincs kenyér ... — Tudod, mennyi kenyere.t visszáruzunk egyetlen hónap alatt? Fogódzkodj meg... — megfogódzom, szükség is van rá, mert jön a tény-adat — ... Négyszáz-húszezer forint értékűt! Majd félmillió forint értékű kenyeret a húszegynéhány üzletünkből. Egyetlen hónap alatt... Ezt add össze! összeadom, azazhogy először szétosztom a húszegynéhány üzlet között, elméletileg legalábbis, hát kijön kereken húszezer forint — átlagban, persze. De ha ösz- szeadom, azazhogy megszor- zom az év hónapjaival, majd hatmillió forint kenyér visszáru „jön ki” egyetlen áfész hálózatából. Rendben van, tudom én azt, hogy a számok nemcsak tájékoztatnak, de félre is vezethetnek. Tudom, hogy kilóra, fillérre, órára még számítógépes rend- . szerrel sem lehet kenyeret rendelni a vásárló kedvére és ínyére. Tudom, hogy egyikmásik boltnál ez a húszezer forint, mint átlag, a forgalmához képest nem is olyan sok: „csak” húszezer forint'. De a hatmillió! Amelyet, ha beszerzők, összeadok egy képzeletbeli, országos méretű „fekete táblán”, hát százmilliók adódnak a leírt kenyérből. Csak! Mármint, hogy csak a kenyérből. A tejipar, amely nem egy város, hanem inkább több megyét átfogó, országrészt ellátó üzemekben dolgozza fel a tejet, egy-egy jelesebb ünnep után ezerliterszám „veszi” vissza a tejet. A karácsonyi ünnepek után, éppen hogy kerek tízezer liter tej nem akadt gazdára. Mert másnapos volt. Nem lejárt: másnapos! Holott már úgy készítik a tejet — igaz, nem friss melegre, hiszen végtére egy tehéncsordát mégsem lehet az üzletbe beterelni —, hogy négy napig megőrzi a friss, zamatos, édes, illatos tej mivoltát. Tízezer liter egyetlen ünnep és egyetlen tejüzem, azazhogy — a vásárlók jóvoltából. Megint szorozzuk, összeadjak? Minek? Űgyis nyilvánvaló, hogy a tejbe nem áztatott kenyér és a kenyérrel meg nem ivott tej, mindközönségesen mindaz, ami pocsékba ment, százmilliókat jelent. Tudom, azt is tudom, hogy az el nem kelt kenyérből éppen úgy, mint a meg nem vásárolt tejből, takarmány lesz — pocsékba mégsem megy. Azt mondják, hogy egy perzsabunda az luxus. Azt mondják, hogy egy Alfa Romeo az luxus. A ki- piperézett balatoni villa is az. Az emberi munkával, az ember számára megtermelt kenyér és tej állatokkal való feletetése az nem luxus. Miért nem az? Már hallani vélem az ellenérvet azoktól, akik egyáltalán megtiszteltek azzal, idáig nyomon követték méltatlankodásomat : és vajon, aki ezt írta, az száraz kenyeret visz-e haza a boltból avagy frisset? Tejet prédikál, s ki tudja, hogy mit iszik? A magyar ember azért is magyar, mert a kenyér az istene, ha jó az a kenyér. A tej meg legyen friss, azna- pos. Ami másnapos, írhatnak arra akármit, az másnapos. Világos? Hát így folyik most az olvasó és köztem a képzeletbeli disputa, így hangzanak el képzeletbeli megjegyzések, amelyekre, töredelmesen be kell vallanom: én is a friss kenyér híve vagyok. Én is megnézem — ha eszembe jut — mikori a tej a hűtőben. De hát nem is erről van szó. Arról inkább, hogy a kereskedelemnek, a szállítóknak — hiszen ez a szakmájuk — mégiscsak jobban meg kellene szervezniük a termelést, a szállítást, az eladást és e három „műfaj” összhangját. És arról is inkább szóban, hogy táplálkozási szokásaink általában — az enyém is, persze — ódivatú- ak, az egykori kiéhezettség utáni dús zabálást még mindig nem váltotta fel az értelmes étkezési mód. Hogy kenyérből és tejből milyen nagyméretű a pocsékolás, az csak egyik jellemzője és iga-' zolója a fenti megállapításnak. őseink (?) — még mi. magunk, az öregebbjei is — bizony megették a másnapos kenyeret, de még a harmadnaposat is, és az is tény, hogy a kannából mért tejről csak kóstolás után tudtuk meg otthon, hogy összement savanyút, macskának sem kellőt mért ki nekünk a boltos. Régen volt, talán igaz se volt, s ha igaz volt, hát éppen ■ azt akarjuk kenyérben, tejben és mindenben, hogy ne úgy legyen, mint volt. De azért úgy se. ahogyan most van. A megtermelt tejben. a kisütött kenyérben, túl a forintban kifejezhető anyagi értékükön, emberi, erkölcsi érték is van. Az ember beléfektetett és forinttal valójában soha ki sem fejezhető értékű munkája: A „visszáruzás” nem a másnapos kenyeret jelenti csupán, nemcsak azt, hogy néhány mázsa vekni nem talált gazdára. De azt is, hogy jó néhány száz vagy ezer, avagy éppen tízezer ember feleslegesen dolgozott. A munkája, amelyet szívvel, kedvvel vég* _zett, nem kellett már senkinek. A munka az ember. Akkor az ember vált feleslegessé’’ Messzire ragádnak á töprengés zabolátlan — tejes kenyéren nevelt? — csikai. Olyan messzin», hogy onnan már belátni egész munkás- társádalműnk jelenét és jövőjét, a munka sűrűn zöldellő rendjét, amelyben rozsdabarnán kúsznak ide-oda a munkát fojtogató arankái a pocsékolásnak. Megfogom hát szorosabban a gyeplőt, visszafogom a zablát, s leszállók a nagy lóról. Le a kis fejőszékről, amelyen egykoron ülve egy öreg parasztasszony fejt nekem tejet. A kenyérhez. amelyet aztán megöntöztem vele. Hogy tejbe áztatott kenyér legyen belőle. Amelyre még mindig visszaréved ínyem emlékezete. Fogok-e, fogünk-e visszaemlékezni egykoron a nem kakastejes, de visszáruzott kenyérre, a nem frissen fejt. de „malacnak öntött ízes tejre? Eh. félre nosztalgia, töprengés. olcsó közgazdálkodás: megyek friss kenyeret és mai címkéjű tejet venni. Mást az istennek se. Hogy. az egész jövendő évben így legyen? Drámai pillanat: merénylet a pápa ellen A merénylet pillanata Szadat egyiptomi elnök ellen: sortűz a díszemelvényre
