Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-29 / 303. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. december 29., kedd Nevét a Sédpatakról kapta Elkészült Veszprémben az új Séd Filmszínház. Az impozáns épület jól illeszkedik a belváros környezetébe. Az első emeleten alakították ki a nagy mozitermet, ahol a tervek szerint reggeltől estig fognak vetíteni. Az épületben egy 80 személyes kamaraterem is helyet kapott, ahol művészfilmeket vetítenek. Az új veszprémi mozi kiállítások, konferenciák és más kulturális rendezvények megtartására is alkalmas. (MTI fotó: Vida András felvétele — KSj Egészséges lokálpatriotizmus A szűkebb haza szeretete Nem gondolt büszkélkedő szó használatára az a negyven év körüli községi iskolában tanító pedagógus, akivel az elmúlt hetekben együtt utaztam, s beszélgetésünk közben em- lítetést tett egyfajta jelenségnél. A „lokálpatriotizmus” szót pedig már csak azért sem használta a mondatokkal kapcsolatban, mert alighanem nagyképűségnek vélte volna. Egyszerűen csak elmesélte, hogyan akadályozták meg megyéjében kis ügyességgel és leleménynyel az egyik szép fekvésű falucska elnéptelenedését. Üdülőhellyé „képezték ki”, megvásárolták az apró parasztházakalt, felújították a kerítéseket, kapukat, takarítottak, berendezkedtek vendégfogadás rai. Magukénak tartották meg — nem adva át sem enyészetnek, sem a Hétvégi telekre vágyó, ám folyamatos törődést nem vállaló, a megyéért áldozatokra aligha hajlandó idegennek, más tájbélinek. A szűkebb haza szeretete korúinkban sokféle új vonást, motiválciót hordoz. Nevezzük a hely, a locus iránti vonzalomnak, hívjuk esetleg a szűkebb pátria szere tétének, egyre- megy. Mindenkor egyfajta ragaszkodás. Érzelmi tartalma mellett azonban — se jelenségnek sok városi, megyei, községi tanácsi tisztségviselő, népfrontban s másutt tevékenykedő, falugyűlések . hangulatát mérni tudó szakember tanulja napjainkban — más „töltése” is van. Erről is érdemes szólnunk. A tisztes és egészséges kötődés a „kisebb hazához”; a lakóhelyül szolgáló helység, országrész, tájegység iránti ragaszkodás napjainkban mind több helyütt fejeződik ki konkrét tettekkel, kisebb és nagyobb vállalkozásokkal, kezdeményezésékkel. Példaként említenénk néhány ilyen formát: Az egyik fővárosi felsőoktatási intézményben nemrég verbuválódott össze az a harmadévesekből toborzódott kis „csapat”, amely már jelezte is az egyik északi megyének: mindanyian otthon akarnak majd dolgozni. Idejében jelentkeznek munkahelyért, megbízásért, vegyék őket előjegyzésbe. Nincs munkahely-szűkében az említett terület, tehát nem kizárólag anyagiak utáni vágyakozás foglalkoztatja a fiatalokat. Egyszerűen az történik, hogy visszakíváhkoznak a szülői ház közelébe, mert lehetőséget 'látnak, hogy ott elképzeléseik szerint élhetnek. Feltétlenül a lokálpatriotizmus kifejeződésének tarthatjuk azt a — vállalkozószellemre, a kor igényét értő gondolkodásra is valló — .vbrigáidötletet”, amelyet a gödöllői egyetemen hallottam. Vagy tíz végzős, barátok — köztük más egyetemről valók is, — sajátságos kisvállalkozást terveznek hazatérve megyéjükbe. Egyazon községben kívánnak megtelepedni, vendég lőnyátástól, orvosi praxis kialakításáig a képzettségükhöz mért legkülönbözőbb 'boldogulási formákat tervezik, egy helyütt, egymást is segítve. S a lehetőséget valóban érdemes fontolgatni, hiszen sokféle okos forma segíthet manapság ahhoz, hogy kellő, kézzelfogható 'haszonnal is járjon a kötődés a szűkebb hazához. Az emberek, a helyi lakosok java, személyes gondja közepette sem zárkózik el általában attól, hogy tegyen valamit falujáért, városáért — anélkül, hogy ezt így, egyértelműen megfogalmazná. A cikkben imént említett példák most inkább azt kívánnák jelezni, ‘hogy — például — nemcsak a társadalmi munka forintokban is értékelhető mennyisége lehet a szülőfalu, a lakóhely iránti jó érzelem, kötődés megnyilvánulása. Egy ifjú értelmiségi, baráti társaság vonzó szellemiségén, kellemes társaságbeli mavoltán kívül eszével, tudásával, lelkesedésével és jó ötleteivel is gyarapíthatja a városát, a faluját. Sokasodnak, — örömünkre — a jelek kisebb és nagyobb településeken: arra mutatva, hogy erősödnek a szűkebb hazához fűződő érzelmi szálak. Gazdasági és politikai vezetés dolga is, hogy kd-ki tiszte, hatásköre szerint, intézkedéseivel és döntéseivel is további utat adjon ezeknek a megyei kezdeményezéseknek. (V. M.) III. potrébiennálé a Hatvani Galériában Arcok és sorsok p A portré olyan állandósult műfaja a képzőművészetnek, mely átvészelte az évezrede, két és rendre megújult az idők során. A portré személyeket is, de a személytelen embert is megörökíti; ismert hősöket, a tudomány, a kultúra, a politika, és a művészet lángelméit, de a népet is — leolvasható Róla az arc, a leikül et, az életérzés, az emberi állapot, maga a történelem is. Csak ha a magyar festészet eddii gi teljesítményére gondolunk, akkor nyomon követhetjük a portré eddigi jelentős állomásait. Mányoky Ádám Rákóczi arcmása nemcsak a „nagyságos fejedelem” méltóságteljes tükörképe, hanem a kuruc- korszak testesülése is, népünk szabadságvágyát is hordozza egy nemes és ünnepi tekintet keretében. Or. lai Petrich Soma, Petőfi barátja is olyan általánosan magasztos vonásokkkal ruházta fel barna tónusokkal édesanyját, hogy abban valamennyiünk első asszonyára emlékezünk. Barabás Miklós is remekelt Bittó Istvánnéről festett portréjában és Székely Bertalan önarcképe a XIX. század valahány, ebben a műfajban készült ■ művével kiállja a versenyt emberi meghittsége és festői tudatossága, finomsága révén. Mednyánszky László arcmásai pedig olyan mélységgel idézik a századforduló nyomorúságra ítélt kisemmizettjeit, hogy abban a teljesítményben Rembrandt és Gorkij szellemiségére ismerünk, Mednyánszky képei ezzel a magatartással és minőséggel kötnek rokonságot. Mindehhez tárgyilagosan csak any_ nyit fűzünk hozzá, hogy Nagy Balogh János, Rippl Rónai József és Nagy Ist. ván portréi századunkban is világszínvonalon biztosítják festészetünk részvételét az európai mezőnyben. A hatvani, immár harmadszor megrendezett port- rébiennálénak jelentősége tehát kettős. Egyrészt azt ambicionálja, hogy piktú- ránk, szobrászatunk őrizze és fokozza értékrendjét a klasszikus hagyományokhoz méltóan, másrészt örökítse meg napjaink munkáshétköznapjainak személyiségeit, típusait: kultúránk nagyjait és a munka névtelen hőseit. Azt vizsgálja immár harmadízben, most 1981- ben, még inkább a hatvani seregszemle, hogy milyen az életünk, meddig jutottunk, mi a teendőnk. Mérleget készít és komyomatot. Amikor a világon mindenütt, így nálunk is teret nyert a képzőművészet nyelvújításaként az absztrakció, akkor különösen fontos, hogy a realizmus bővített árnyalásaival egy nagy stíluskörön belül biztosítsa arcok és sorsok idézeteit, idézését érmek, szobrok, festmények, rajzok közegében. Helyesen jegyzi meg Bereczky Loránd a katalógus előszavában, hogy az utóbbi időben „mintha az ember a maga teljességében elsikkadt volna” képzőművészetünkben. Csak a megállapítás helyes, maga a tény nem, amit jelez a kritikus. Hatvan szerepe, jelentősége éppen az, hogy ezt a negatív jelenséget megszünteti, és arra inspirálja az alkotók egész sorát, hogy sokkal több gondot fordítson erre a műfajra a realizmus új eszközeivel, lehetőségeivel. E gondolatébresztő tevékenység megszerezte a Hatvani Galéria kezdeményezése nyomán Hatvan városa, Heves megye Tanácsa, a Művészeti Alap és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége támogatását a rendezésben és a díjak adományozásában. A jó példa nyomán az idén e szervek mellett díjakat ajánlott fel a KISZ Heves megyei Bizottsága, a Szakszervezetek Heves megyei Tanácsa, a hatvani Lenin Tsz, a Mátravi- déki Cukorgyár, a Hatvani Konzervgyár, a hatvani Házi-, Kézmű és Bőripari Szövetkezet, Ilyen általános országos, megyei és városi művészetpártolás mellett nem maradhat el a társadalmi és a művészi siker. Az, hogy fellendült maga a portré-műfaj növekvő színvonallal. Az külön figyelem jele, hogy az idén a Bar- tók-évforduló jegyében Vígh Tamás, Borsos Miklós, Kalló Viktor, Ligeti Erika és Rácz Edit nyerte a nagy magyar zeneszerző emlékére kiírt érempályázat díjait — megérdemelten. A díjak nagy száma azt eredményezte, hogy sok magyar szobrász, érmész, festő készült fokozott erővel e hlen- náléra egy magasan kialakított értékrend jegyében. Az is figyelem jele, hogy az a Barcsay Jenő kapta elsőként a Hatvani Galéria most alapított kitüntető emlékérmét — Borsos Miklós alkotását —, aki évekkel ezelőtt egy sorozat rajzot adományozott Hatvan városának, s aki Czine Mihály távollétében megnyitotta a III. portrébiennálét. ö kapta ezt a díjat és egy fiatal, tehetséges vásárhelyi szobrász, Máté István. Aranydiplomában részesült az a Szűrésije János, aki évek, évtizedek óta mértéke az arcmásnak. Remekbe szabott képet festett édesapjáról kucsmában, Bazsonyi Aranyról, parasztházaspárról, kasza kalapálóró] és most feleségéről, Annáról. Része van abban, hogy általánosan magas a magyar portré szintje, ezért kétszeresen igazságos döntés alapján kapta a magas elismerést. Giczy János és Mészáros Mihály festményen és szoborban vívta ki az ezüstdiplomát az eredeti látás és a hiánytalan ábrázolás eredménye révén. Szívós következetességgel alakította ki stílusát, biztosította töretlen fejlődését Mis. kolezi László, Ezüst György és Meggyes László festőművész, továbbá Konyorcsik János szobrász. Hangvételük eredeti, hamvas, őszinte és tartalmas művekkel szerepelnek, díjuk megérdemelt. A tárlat a képzőművészet gyors reagálóképességét is jelzi olyan művek révén, melyek nemcsak Bartók arcmását elemzik, hanem Medgyessy Ferenc, Tóth Menyhért, Szabó Lőrinc, Mednyánszky László portréját is felelevenítik. Balogh Géza John Lennon alakját idézi, Fehér László a neves filológus, Scheiber Sándor figuráját ábrázolja, Gábor Móricz a nemrégen elhunyt Pethes Sándornak állít emléket. Káka Ferenc és Má- ger Ágnes Pilinszky Jánosról emlékezett igen jól megoldott képeken. Lakatos Józsefet külön dicséret illeti, hiszen ő a köznépet, a Ti- borcok boldogabb utódjait örökítette meg „Bede Benjámin Tarpáról” című, szürkékbe ágyazott képén. Kiemelkedően jó mű Vecsési Sándor festménye a „Xilo- fonos kislány’-ról és jeles alkotás Szinte Gábor Mán- dy Ivánról készült képmása. Egyáltalán, érződik a felkészülés és a megoldásra törekvés általános komolysága és mélysége, a képi eszközök árnyalt és sokoldalú felhasználása, az időszerűség megragadása. Változatos a repertoár, árnyaltak a stílusjegyek, s e bőség képes arra, hogy a száztíz részt vevő szobrász, érmész, festő megalapozott művek sokaságával megközelítse és esztétikai értékrenddé alakítsa a mai magyar valóság arcokban megragadható keresztmetszetét. Losonczi Miklós 1. Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében. ernyő alatt — egyidős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi ta - Ián a Vasgyár munkása volt, kistermetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és sznnes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkikel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuiráltak. A lány oíajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett. a széles pofa- csont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány • ajka kőiül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mély barna szempár egyszercsak csodálkozva és kissé rendreutasítón villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot; s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt, már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették hogy társuk nem is figyel rájuk. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előre engedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is élőzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Tímár a lány mögé ült A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül' folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésiük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, sünte látta. A nő dús, sötétbarna hája a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a borét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, »miiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfüm illatát. Nem ismerte ezt a parfümöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — átfűtöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. * (Folytatjuk)
