Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
Hamlet született Nagy várakozás előzte meg, — és nagy siker kísérte — a szolnoki Szigligeti Színház Hamlet bemutatóját, Paál István rendezésében. A főbb szerepekben — és képeinken — Kovács Lajos, Fehér Anna, Margittay Ági, Pákozdy János, Andorai Péter m. v„ — és a rendező: Paál István. A produkció Egerben is látható majd. (Kőhidi Imre képriportjai Kérdőjel is, felkiáltójel is a cím után? Hát most megkérdőjelezem az állva haladás lehetőségét, mint abszurdumot, vagy nagyon is lehetségesnek kiáltom ki azt a nyilvánvalónak tűnő ellentmondást, hogy állva is lehetséges haladni? És íme: megint a kérdőjel. Még a felkiáltójelet is megkérdőjelezem, ami akár a bizonytalanság szimbóluma is lehetne, — de korántsem az. Mint az majd a továbbiakból is kiderül. Nos tehát, lehet-e állva haladni, vagy fordítsunk a sorrenden, haladva állni? A kérdés egyáltalán nem gyermekded állogikai játék, a választ sem a játékpolc lakóitól kell várni erre, mert ezt a kérdést korunk tette fel és válaszolt is rá ő maga, sajátos módon, a társadalom, a gazdaságpolitika szintjén. És a kérdés tűnhet bár furcsának, sőt akár kimódolt zsurnalisztikái fogásnak is, ám a reá adott válasz egyben azt is igazolja, hogy olyan ez az ellentmondásosnak tűnő szójáték, amely önmaga létét és a reá adott válasz hitelét is képes igazolni. A magyar gazdaság állva halad. Nem haladva áll, hanem az elébbi mondat értelmében, annak némi kis módosításával apró, néha szinte alig látható léptekkel, állva halad, — és előre. Állva haladni? Nos, pontosabban kell fogalmaznom: állni, megállni a lábunkon. Állni, megállni egy olyan világ közegében, a nemzetközi gazdasági élet olyan viszonyai közepette, amelyben számosán bizony hátrafelé voltak kénytelenek lépkedni, hogy egyáltalán megőrizhessék a lépésekre való önálló készségüket. Egy ilyen világhelyzetben optikailag mindenképpen, előrehaladásnak vélhető a magyar gazdaság, a magyar életszínvonal megőrzött pozíciója azok számára, akik mellett álltunkban „haladtunk” az elmúlt esztendő folyamán. Az igazság persze az, hogyha azt a bizonyos optikát félretesszük, s úgy vizsgáljuk helyünket a világban, akkor is, objektív módon is előrehaladásról adhatunk számot. Apró kis lépésekről. Olyanokról, amelyekről a hurrá-optimista korszakunkban még szólni is szégyenlettünk volna, nemhogy nyugtázni azokat az eredmények oldalán. Csakhogy ezek a kis lépések — maradjunk ismét csak az „optikánál” — egy megtorpanó, rákléptekkel haladó világban akár még dinamikus előrelépésnek is elköny- velhetőek lennének. Ha azok lennének. De hát azért nem azok! így is és ezért is, öröm, ám egyben figyelmeztető is számunkra ez az „állva haladás”. Öröm, mert e nem mindig kedvünkre, de mindig változó világban munkánk eredményének akár jelmondata, summázata is lehetne e furcsa mondatösszetétel. Hiszen nincs lehangolóbb az ember számára, ha tenni igyekszik, szaporázni munkája ütemét, mélyebbre kutatni annak értelmében, világosabbra fogalmazni a tettek céljait és mindezek után kudarc a kaján- fíntoros jutalom. De figyelmeztető is egyben: állva haladunk. Lépteink óvatosak, meggondoltak, megkísérelten kiszámítottak, de a világ rejtett buktatókat is tartogat a számunkra, mi magunk sem fukarkodunk még, hogy gödröt ássunk saját lábaink elé, s az a bizonyos dinamizmus néha csak a csiga „lépte” a rákéhoz képest. így aztán akár szaporának is tűnhet. Az élet igazolta, hogy van értelme a munkának. De az élet arra is figyelmeztet, hogy csak az értelmes munkának van értelme. Azt mondja a háziasszony, hogy . .csak rosszabb ne legyen.” Ami a gazdaság, a társadalompolitika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy bár lehetne jobb is, bár sok a gond és nem mindig, főleg nem mindenben jut el az ember a megelégedettség szintjére, de ami van, — az már van. Olyan, amilyen, de van: a miénk. És nem is olyan rossz ez a „miénk”. Hát vigyázzunk legalább erre, álljunk meg erősen, mind a két lábunkon, hogyha már nagyon haladni nem is tudunk, de visszafelé se lépkedjünk. Megérthető a háziasszony élet- filozófiája. Megérthető, ha nem háziasszony mondja, akkor is. Minden rendű és rangú ember számára hétköznapi és kapaszkodót jelentő mondat ez a „csak rosszabb ne legyen”. Amiben persze az is benne van, hogy jobb, az lehet bármikor, akár holnap is. De holnapután mindenképpen. Régi jelszó ez, népi mondás, nem nélkülözi a tapasztalatok fanyar bölcsességét sem. Én mégsem állhatom. Ki nem állhatom! Leszerelő, megalkuvó, jövőt feladó, új tettekre nem sarkalló mondás ez, ami, ha elhangzik a tűzhely mellett, vagy baráti beszélgetésben, felületes politizálgatás közben, — hát közveszélyt éppen nem jelent. Ám, ha a felelős gazdálkodás szintjén, a politika szférájában fogalmaz így valaki, avagy ha éppen a gazdálkodás, a politika tűzi zászlajára valóban jelmondatként, akkor mentsen isten bennünket: se haladva, se állva nem maradunk. A sportolók — és az igazán hozzáértő szurkolók — a megmondhatói, aránylag mily könnyű valamiféle eredményt elérni, akármilyen kezdeti kis sikert is. Hogy aztán már minden centiméterért, minden másodpercért, minden újabb, akár a legkisebb, előbbit te_ téző, eredményért milyen óriási erőfeszítéseket kell tenni úszónak, dobónak, ugrónak, futónak — akit jó, ha segít a hátszél. A magyar gazdaságnak nincs hátszele. Ellenszele annál inkább. Birkóznia kell a nemzetközi gazdaság szőnyegén, átugornia a magasabb, az egyre magasabb mércét, megfutni és előbb célba érni az új, meg új távokon, úrrá lenni az egyáltalán nem „feszített” víztükrén a gazdaságóceán habjain ... Nem kis öttusa ez, hanem ezertusa, amelyhez —, hogy olcsó rímet használjak —, kell, hogy legyen virtusa a magyar gazdaságnak. És hozzáértése. És hite, akarata, bizalma. Fegyelme! És akkor egy idő után — mennyi idő után? Nem vagyok jós! — elérkezik az új fogalom jelszóvá ne- mesedésének korszaka, miszerint: nem állni, csak haladni! Ehhez azonban addig állva kell haladnunk. Mert ugye nem is olyan ellentmondás ez?
