Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
8* IRODALOM ÉS Al Ü VESZET NÉPÚJSÁG 1981. december 24., csütörtök Tóth Bálint: Karácsonyváró Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen, míg az északi szél megfeji duzzadó felhők tőgyét s az udvarunkat térdig elönti a friss fehérség. Ne halotti lepel, ne megadásra jel hőköljön ma a ház ünnepi homlokán, de hirdesse: a kisded váró Béke kigyújtja arany gyertyáit. Hű láng óvja meg őt: jókor elérkezőt, csordapásztorok és angyaliszárnyú hó s mint betlehemi jászolt csillag, óvja a strázsaszokott szívünk, mert új heródeseket rejt a gálád világ, ölnék gyermekeink: földben, a víz alatt, ikráját hal, vak bábját hangya fel-le rakétahadat cipelnek. Zalán Tibor: Kik a háború füst-, s dögszagú napjait átéltük s koravén szemmel a pusztulást, az új reményt, a szétszóródást, már a jövő a mi vállainkra dől, — vén sziklakölönc, — s nő — pihekönnyű szárny, — görnyeszt, egyben emel: dombról a szörnyű kő visszagördül?, elolvad szárnyunk?, csak neki újra- meg újra, társak! Egyszer állva marad csúcson a kő, a szárny űrszélben merevül s mint az acél kemény, meg nem olvasztja düh, gonoszság, égig emeljük e satra földet! Szilveszter, gyere hát, búcsú s megérkezés éje, víg poharunk töltsd tele és kívánd: pezsgősdugót, ne szárnyas fegyvert rúgjon a csillagig Üjesztendőnk! Szikszói Károly: Betlehemesek Apró angyal, kezében fenyő lángol, zendül a táj, amerre lép, a zöld lángtól. Csengő csilingel, piros sipkás rázza; ezüst lángokat szór szét a hó-homályba. S már itt áll, ki a betlehemet hozza, zsebében kalács, illata csiklandozza orrát. Szeplős arca mosolyba rándul. Ablakban fény gyűl, az ajtó sarkig tárul. Énekelnek, a hó lassan megered. ö megszületett; készítsd ünnepre szíved! • középkori* . - *ü».i m»II#*'»in» nmm i mm,»immmmwm mvim m ------W eöres Sándor: Greco példázata a géniuszról Egyedül ballagok éjben, sötétben. Mécset gyújt valaki a messzeségben. Falusi házában kanócot éget, mely alig fényli be a szoba-mélyet. Félhomályban tesz-vesz a mécs gazdája, épp csak semminél több pislogó lángja. De a vándoroknak vezérlő fény-jel, mérföldekre látszik, ha vak az éjjel. Csillogása jelzi falum irányát, mint hatalmas máglya, az éjszakán át. Történetek a kiszolgáltatottságról Tar Sándor: A 6714-es személy Az utóbbi évek magyar irodalmában új társadalomlátás jelei mutatkoznak. Mutatja ezt az is, hogy a „fialat irodalom” ismét ügy lett, újból az irodalom új nemzedékeit figyeljük. Ennek a jelenségnek megvannak a sajátos nemzedéki szerveződései, sőt harcai —, ahogyan fontos tartalmi jegyei is. Versek, szociográfiák, tanulmányok sora jelzi, hogy ez az irodalom valóságközeiben él, a mai magyar társadalom lényeges kérdései, ellentmondásos jelenségei foglalkoztatják. A hatvanas évek végén a történetiség előtérbe kerülése hozott új színt, most a történeti érzékenység mellett a szociális felelősség- tudat jellemzi az irodalom útkeresését. Hosszúra nyúlna annak vizsgálata, hogy a magyar társadalomfejlődés milyen útkeresései hozták magukkal a mai valóságirodalom fellendülését. Már a hatvanas évek elejének irodalma jelezte: egyes társadalom alatt élő csoportok, rétegek a társadalmi fejlődés ellenére „újratermelhetik” önmagukat. A folyóiratokban a hetvenes években is a külvárosok tömegeiről, az alföldi szektákról, a kiszolgáltatottság különböző módjairól, a szociális otthonokról, az állami gondozott gyerekekről, pedagógiai hibákról olvashattunk írásokat, tanulmányokat. Valamikor a fiatal író saját közérzetéről írt beszámolót, most újból történelmi, társadalmi kérdések foglalkoztatják... Az irodalmi életben közben a fiatal irodalom nemzedékeinek egymásra torlódása is megtörtént A köztudat ma is fiatal íróként tartja számon a hatvanas években indultakat (egy „fiatal írók” elbeszéléseit tartalmazó kötet 38 szerzőjének együttesen száznál több kötete jelent meg), aztán természetesen az utánuk következőket is. Az utóbbi egy-két év pedig azokat dobta fel, akik a mai „fiatal írók” első rajával csaknem egy időben születtek, az első kötet lehetőségét azonban csak megkésve kapták meg. Tar Sándor is megkésve, negyvenévesen tette közzé első kötetét. 1975 óta publikál, mostani kötetének címadó írása szerepelt a Folyamatos jelen című szociográfiai antológiában. A szociografikus látásmód nemcsak az említett írást, de a kötet elbeszéléseit is jellemzi. Témái a munkásélettel kapcsolatosak, írásainak egy része a mai munkáséletet térképezi fel. Tar Sándor ismeri azt a munkást, akimenekülne a családjától, a tanyától, mert társai érzik rajta a tehénszagot. (A könyv általában is az átmeneti helyzetben élőkkel foglalkozik.) Ismeri az éjszakai műszak embert gyötrő világát, s ismeri — tán ez a könyv legszembetűnőbb vonása —, a munkát. Elbeszéléseinek hősei képtelenül sokat dolgoznak, tán nem is élnek másképp, csak a munkában. Az elbeszélések értékét az ily módon leszűkült élet ábrázolása jelenti. Tar Sándort az elbeszélés, a fikció kevésbé köti, mint a valóságelemekből építkező leírás. Tar Sándort a munkáslét ábrázolásakor az a kérdés foglalkoztatja, hogy miképpen válhatnak az emberek ebben a létben kiszolgáltatottá. Különös érzékkel vonzódik az élet elesettjeihez. Hősei vesztesnek érzik magukat a külső világgal szemben. Vesztes a tanyáról gyárba bejáró fiatalember éppúgy, mint a Celofánvirágok című elbeszélés öreg olajo- zója, Orbán. S megtűrtén a puszta létezésnek is örül az iskolából kivett fiú az Örökké című elbeszélésben. ......nem n agyon tudtam én azokat a dolgokat, számolást se tudtam meg írást se, én csak a jószágot tudom, most már meg, hogy tizenöt éves elmúltam, nem kell menni, jól vagyok így is, nagyapának is négy elemije van” — mondja. A megtűrtség, a kiszolgáltatottság kapcsolja a kötet többi elbeszélését a munkásélettel kapcsolatos írásokhoz. S ez az, ami a kötet egyetlen szociográfiai írását (A 6714-es személy) is magyarázza. Megdöbbenünk a munkásvonatok íratlan illemkódexén, furcsa törvényén. Az ülésre letett jegy itt elegendő a helyfoglaláshoz, ám ha a brigádból a helyfoglalót nem engedik el előre, akkor az egész brigád kiveszi a munkakönyvét. Az utasok nyolcvan százaléka részeg, van, aki öt liter borral indul útnak. A kártya, az ismerkedés és az ordí- tozás jelenti itt az eseményt. Felelősek önmagukért a fekete vonatok utasai, Tar Sándor azonban azt is érzékelteti, hogy sorsuk magyarázója az erőlködésnek, a munkának, a tudatlanságnak való kiszolgáltatottság, mindaz, ami nekik az életből jutott. Tar Sándor első kötetében nem él az elbeszélés szabadságával. Induló társaihoz hasonlóan valóságközeiben él ő is. A tények tisztelete, hajlama a társadalmilag érvényes megmutatására, minden bizonnyal az összegező műfajokhoz, a rendszerező szociográfiához, regényhez fogják elvezetni. (Magvető, 1981) Fűzi László A középkori keresztény művészet legkedveltebb és így a legelterjedtebb témái közé tartoznak a „Szűz Mária a gyermek Jézussal”, népszerű olasz nevén Madonna a gyermekkel ábrázolások. Máriát az Ég, illetve a Mennyország királynő- jeként, legtöbbször koronával, vörös ruhában, arany szegélyes kék palástban, trónolva vagy állva, egész vagy félalakban ábrázolták. Mária az ölében vagy az egyik karján tartja a ruhátlan gyermeket, a másik kezében jogart, kormányzópálcát, vagy a bűnbeesést szimbolizáló gyümölcsöt, például almát, körtét fog, vagy a gyermek eljövendő szenvedésére utal. va valamilyen virágot tart. Ezeket a jelképeket a kis Jézus kezében is szokták ábrázolni. Egy-egy kikristályosodott Madonna-típus a középkori Európában általánosan elterjedt. A legismertebb változatokra a Magyar Nemzeti Galéria középkori gyűjteményében is számtalan kiváló alkotást találhatunk. A középkori teológiai előírások szerint Mária testi és lelki szépségét kellett ábrázolni. A félalakos „SzépMa- donna"-típusok közé tartozik a trencséni piarista kolostorból származó, 1440— 1450 körüli gótikus tripty- chon (hármas oltár). A kis méretű, hordozható házi oltár középképén arany háttér előtt Mária balra fordul, és mosolyogva figyeli a jobb karján ülő és palástját ösz- szefogó csattal játszadozó, felfelé tekintő gyermeket. A Madonnát körülvevő keretben ereklyetartó mélyedések vannak. Az oltár szárnyain a legnépszerűbb középkori vértanúszűzek láthatók, a bal oldali belső táblán Alexandriai Szent Katalin, a külsőn Szent Orsolya, a jobb oldali belső táblán Szent Borbála, a külsőn pedig Szent Dorottya. Mária csavart fejkendőjének, palástjának, a vértanúszűzek ruhájának és köpenyének redői a XV. század első felének festészetére jellemzően lágy esésűek. 1470 körül egy bártfai polgárházat díszíthetett az az önálló függőkép, amely szintén félalakos „Szép Madonnáit ábrázol. (L. kép.) A gyermek az előtérben levő mellvéden térdel, és abban a könyvben lapozgat, amelyet anyja tart előtte. Mária karcsú, nyaka és uj- jai hosszúak, homloka magas, arca telt, szőke fürtjei a vállára omlanak. A tábla keretét egykor nyolc rombusz alakú ereklyetartó to- kocska díszítette. Egész alakos, trónoló Madonna-típust láthatunk az 1480 körüli liptószentandrási Mária-oltár középképén. A dicsfényen és az aranymust- rás háttéren kívül az anya és a gyermek isteni mivoltát hangsúlyozzák a trónus mögé brokát térítőt tartó és a Mária köpenyének szélét felemelő angyalok. A szárnyas oltár szárnyain fent balra Szent Ágnes, jobbra Szent Dorottya, lent balra Szent Márton pápa, jobbra Szent Lénárd, a predellán pedig Veronika kendője két angyallal. A németalföldi festészethez szorosan kapcsolódó előbbi három képen az anya és gyermek bensőséges kapcsolatát figyelhettük meg. Méltóságteljes, de érzelmileg szegényebb ábrázolásokkal is találkozhatunk. Ilyen az 1480 körüli szep>eshelyi Mária-oltár középszekrényének egész alakos álló faszobra. A gyermek a bal kezében almát tart, Mária arany ruhája és kék bélésű arany köpenye a XV. század végi művészetre jellemzően kemény, éles törésű, párhuzamos redőkbe rendezve omlik le. A talapzaton, a köpeny apró, kereszt irányú törései alatt három zenélő angyal szintén Mária és Jézus isteni voltára utal. A Madonna koronát tartó angyalokkal típushoz tartozik az a reneszánsz fehérmárvány dombormű, amelyet az alsó részén levő felirat szerint Báthory András készíttetett 1526-ban. Mária kivágott, mell alatt ösz- szefogott hímzett ruhája, a jobbját áldásra emelő, mellvéden álló gyermek telt arca fürtös haja, a háttérben levő bojtos zsinór és az aszt- -ragalosz keretezés itáliai, elsősorban firenzei példákra vezethető vissza. Az 1534-re datált csikmé- nasági Mária-főoltár középszobra a „Holdsarlós Madonnáik csoportjába tartozik. Az Apokalypszis (12, 1— 6) elbeszélése szerint Mária, a „napba öltözött asszony”, latinul „mulier amicta sole” a legyőzött Sátánt szimbolizáló, emberarcú, félholdra tapos. Márián magas övkötésű brokát ruha és kék bélésű arany köpeny van, feje fölé, a Báthory-Madonnához hasonlóan két angyal koronát tart. Az oltár szárnyain, a festett és faragott ornamentikával keretezett oromzaton, valamint a predellán Mária és Krisztus életéből vett jelenetek láthatók. A Mária és gyermeke ábrázolások népszerűségüket — a teológiai tartalmukon túl — annak köszönhették, hogy a gyermek, a család és a szeretet szimbólumaivá váltak. Hámori Katalin Tömörkény István: AZ ÜNNEP HETÉN Ha nem volna ünnep, akkor sem volna ugyan munka, de azért sincsen dolog, mivelhogy eljött az ünnep hete. Mit csinál ilyenkor a tanyák nagy világában élő ember? A pusztákon élő úriember az ünnepre leginkább városba vagy faluba megy, rokonokhoz, hacsak mások nem mennek őhozzá. Ez is van, különösen a téli Istvánoknál, ha szokása, hogy névnapjára vendégeket vár. Ez a szokás még megmaradt régi pusztai úriházaknál abban a formában, hogy nem hívnak vendégül külön-külön senkit, hanem nyitva a kapu minden barát és ismerős számára, minden barátnak és ismerősnek azon vendégei számára is, akiket jónak lát magával hozni. Márpedig ha vendége van, azt magával kell vinnie, otthon nem hagyhatja. Ilyenformán némely helyen sokan gyűlnek egybe, kocsikkal, hin- tókkal, szánkóval tele az udvar, hosszú az asztal, nagy az ebéd, de ebéd után kidobják az asztalt, s némi tánc is történik. S csak éjfél felé haladnak széjjel a vendégek, a kocsik lámpái mint mozgó csillagok bolyonganak szerte a sötét és sík pusztaság útjain. Régi szokás ez, a karácsonyi vendéglátás István-naposak részéről, ami még itt-amott megvan, de apránként elmarad. Szép dolog, kedves dolog, de hiányzik belőle valami, ami a gazdaasszonynak gondot okoz: sohasem tudni előre, mennyi lesz a vendég. Mivelhogy nincsenek meghívottak, hanem ki-ki, ahogy meggondolja magát, megindul. Sohasem tudni még csak megközelítőleg sem a számukat. Sok mindentől függ. A pusztán más dolgokat kell figyelembe venni, mint a városon. Mindenesetre, a legelsők közé tartozik az, hogy milyenek az utak. Az nagyon lényeges dolog, mert ha rossz az út, messzebb lakó ember nem töreti a lovait, ünnepet csinál azoknak is, hogy pihenjenek. Az út pedig nagyon könnyen elváltozik a fekete földeken. Eső megrontja, utána fagy teheti járhatatlanná. Fontos dolog a holdvilág kérdése is. Ha van holdvilág, lehet éjjel utazni, ha nincs holdvilág, nem lehet. A legjobb kocsis is eltévedhet a rengeteg sötétben, ha nem lát valami tárgyat, ami után tájékozódhatna. Téli hideg éjszaka a pusztai sötétben eltévedve bódorogni nem nagyon kellemes mulatság. Más azonban a dolog, ha hó van a tájon. Mert téli éjszakákon a pusztán kétféle világító van: vagy a holdvilág, vagy a hóvilág. A városi ember legtöbbje talán nem is tudja, hogy odakint a nagy térségeken világítóeszköz gyanánt tisztelik a havat. Városon, ha ilyenkor hó esik, legfeljebb abban örvendetes, hogy kedvtelve mondogatják az emberek: — Fehér karácsony lesz. Odakint pedig ajándék az, amely különféle egyéB hasznai mellett még megszünteti az éjszakai sötétséget. Ha hó lepi el a nagy mezőt, nincs többé szükség a holdra. Ha van, jó. Ha hóvilág is van, s holdvilág is van, szinte nappalian fehérek és világosak az éjszakák, azonban maga a hó is ad annyi világosságot, hogy éjjel is lehet járni a pusztát. Ennélfogva, ha fehér tél van, könnyebb a járás-kelés. Amúgy szinte lehetetlen. Hiszen ha valakinek kétórai útja van, és sötét beállta előtt haza akar érni, már fél három órakor délután útnak eredhet. Ilyen kurta mulatságért csakugyan nem érdemes töretni sem embert, sem állatot. Olykor meg más bajok vannak. Valamely betegség miatt nem merik látogatóba vinni a gyereket. Vagy maguk nem mernek látogatóba menni olyan helyre, ahol gyerek van, nehogy valami környékbeli járványt odavigyenek. Hej, a gyerekjárvány nagy úr. Volt eset rá, hogy itthon gyerekjárvány uralkodott, s ugyanakkor oly falun mentem keresztül, ahol öt helyen is felém intettek
